Ma reggel a VI. Pál-teremben XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta az Iskolai és Egyetemi Lelkipásztorkodás Nemzetközi Kongresszusának résztvevőit, amelyet 2026. október 22. és 23. között rendeznek meg.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Kezdjük a keresztvetéssel, amellyel mindannyiunkat megkereszteltek:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
A békesség legyen veletek!

Bíboros úr!
Érsek és püspök urak!
Kedves testvéreim!

Örömmel köszöntelek benneteket az iskolai és egyetemi lelkipásztorkodásról szóló kongresszus kezdetén. Köszönetet mondok a Kulturális és Nevelési Dikasztérium prefektusának, a titkároknak és a tisztségviselőknek, valamint mindazoknak, akiknek feladatuk lesz az elmélkedés és a téma elmélyítése; s örömmel fogadom mindnyájatokat, akik a világ annyi különböző részéről érkeztetek. Szívből gratulálok az oktatási és tudományos intézményekben végzett munkátokhoz, amelyet az Evangélium hirdetése és az emberi méltóság szolgálatában végeztek.

Alapvető fontosságú, hogy az iskolai és egyetemi lelkipásztorkodás képes legyen válaszolni arra a vágyra, amelyet mindegyikünk magában hordoz, s hogy együtt járjuk be ezt az emberi és keresztény utat. Szolgálatotok címzettjeit a fiatalokra oly jellemző lelkesedés, nagylelkűség és a szolgálat szelleme tünteti ki. Mégis, mily sok diák él át egzisztenciális küzdelmeket és szorongást! Megsebzett családok, digitális magány, az alkalmatlanság érzése vagy a bizonytalannak tűnő jövőtől való félelem. Sokan járják intézményeink és egyetemeink folyosóit úgy, hogy talán névtelennek, láthatatlannak érzik magukat. Mily fontos, hogy a katolikus iskolák és egyetemek mindenekelőtt „otthonná” váljanak: olyan családias hellyé, ahol várják az embert! Az első örömhír-hirdetés gyakran a befogadás stílusán keresztül valósul meg: valaki a szemedbe néz, emlékszik a nevedre, észreveszi a hiányodat, és örül a visszatérésednek.

Befogadó környezetben a diák kifejezésre juttathatja azon mély vágyát, hogy megértse a valóságot, s értelmet találjon benne. Itt érintjük magát az iskolák és egyetemek sajátos hivatását: az igazság közös keresését. Ezért arra bátorítalak benneteket, hogy ösztönözzétek a fiatalok értelmét, s becsüljétek meg kérdéseiket. A ti szenvedélyetek – különösen azoké, akik katolikus intézményekben szolgáltok – az legyen, hogy a fiatalokkal megtapasztaltassátok a Krisztussal való találkozás szépségét, valamint a hit és az értelem, a hitből fakadó tudás és a különféle egyéb tudományok közötti együttműködés gyümölcsözőségét.

Az iskolai és egyetemi lelkipásztorkodás hivatása, hogy kísérje a gondolkodás lassú szárba szökkenését, s megtanítson a megkülönböztetésre és a kitartó keresésre. A nevelési folyamatoknak „szükségük van az érési időre, a látszatokon túlmutató valósággal való szembesülésre és a türelmes útra”. Meg kell „védenünk fiataljainkat […] attól a finom csábítástól, amely éppen akkor láttatja feleslegesnek az emberi gondolkodást, amikor arra a leginkább szükség volna” (Magnifica humanitas enciklika, 140. pont).

Ma nem egy fiatalt szinte megbénít a félelem attól, hogy hibázik, hogy nem nő fel a feladathoz, hogy félreértik, vagy hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Olyan teljesítményközpontú kultúrában élünk, amely folyamatosan összehasonlít, s olykor kegyetlen módon rangsorol. A félreértelmezett meritokrácia végül oda vezet, hogy nem tiszteljük az emberi személyt. Ezért sokan már azelőtt feladják, hogy egyáltalán megpróbálnák.

Segítsetek a fiataloknak, akikkel találkoztok, hogy a világban való jelenlét egy új módjának főszereplőivé, a testvériség és egy igazságosabb társadalom építőivé váljanak! A bátorság a bizalom szövetségéből születik: abból a tapasztalatból, hogy valaki hisz benned, még mielőtt te magad hinni kezdenél magadban. Jézus nem azért választotta ki a Tizenkettőt, mert bátrak voltak; elhívta őket, s bizalmával képessé tette őket a küldetésre. Fiataljainknak újra meg újra el kell tudnunk ismételni a szavakat, amelyeket a tanítványok a vak Bartimeushoz intéztek: „Bátorság! Kelj fel, téged hív!” (Mk 10,49).

A páncél alatt, amelyet oly sok fiatal épít maga köré, hogy elkerülje a szenvedést, ott rejlik a vágy, hogy szeressen és szeressék. Az iskolai és egyetemi lelkipásztorkodás annál gyümölcsözőbb lesz, minél inkább a szív nevelésére összpontosít. A szívet az együttérzésre, a hálára, arra a képességre kell nevelni, hogy engedje magát megérinteni mások fájdalmától; a dicsőítésre és az Isten iránti vágyódásra kell nevelni. A szegények szolgálata, az önkéntesség, a teremtett világ védelme nem mellékes tevékenységek, hanem olyan terek, ahol a szív megtanul kitágulni. Ne feledjük: a tevékeny szeretet és az imádság elválaszthatatlanok egymástól.

Kedves testvéreim! A hamis tanítók és a megtévesztő üzenetek azt ígérik, hogy gyors választ adnak a fiatalok kérdéseire. Ti viszont valami nagyobbat választottatok: velük együtt járni az úton, amíg fel nem fedezik azokat az ajándékokat, amelyeket Isten már elhelyezett bennük. Mint a Feltámadott az emmauszi tanítványokkal: odalép hozzájuk, velük tart az úton, meghallgatja őket, magyarázza az Írásokat, lángra lobbantja a szívüket, s végül hagyja, hogy felismerjék őt a kenyértörésben (vö. Lk 24,13–35). Az ő Szentlelke világosítsa meg és hordozza mindig a ti szolgálatotokat! A Legszentebb Szűz Mária, a Bölcsesség Széke kísérjen benneteket az én áldásommal együtt! Köszönöm.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media