10.10 órakor XIV. Leó pápa autóval megérkezett a Párizsi Katolikus Intézet udvarára, ahol Őeminenciája Jean-Marc Aveline bíboros, Marseille metropolita érseke, a Francia Püspöki Konferencia elnöke, Őexcellenciája Laurent Ulrich párizsi metropolita érsek, az intézet rektora, Emmanuel Petit atya, az igazgatótanács elnöke, valamint a Saint-Joseph-des-Carmes-templom plébánosa fogadta. Ezt követően a Szentatya belépett a templomba, ahol diákok, professzorok és kispapok gyűltek össze egy rövid imádságos elcsöndesedésre. Majd az 1792. szeptember 2-i vértanúk útvonalán keresztül átment a Georges Bernanos Auditóriumba.

Az ének és a párizsi metropolita érsek köszöntő szavai után átadták XIV. Leó pápának a tartományi egyházi gyűlés Instrumentum laboris-át. Ezt követően egy neokatekumen, egy neofita és egy katekumenkísérő tette meg tanúságtételét. Ezután a Szentatya mondta el beszédét.

A találkozó végén a pápa autóval az apostoli nunciatúrára ment, ahol magánjellegű ebédet fogyasztott.

Az alábbiakban tesszük közzé azt a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa a tartományi zsinati gyűlés tagjaival, a katekumenekkel és a neofitákkal való találkozó során mondott el:

Excellenciák!
Kedves papok, szerzetesek és megszentelt életűek!
A zsinati gyűlés kedves tagjai!
Kedves katekumenek és neofiták, kedves testvéreim!

Örömmel találkozom veletek, s örülök, hogy apostoli utazásom során figyelmet szentelhetek annak az útnak, amelyet a tartományi egyházi gyűlés keretében jártok.

Köszönetet mondok Őexcellenciája Laurent Ulrich párizsi érseknek, aki felidézte e helyszín történelmi és lelki jelentőségét, emlékeztetve egyúttal a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvérre is, aki a mindennapok misztikájával mély nyomot hagyott hitbeli utamon. De mindenekelőtt hálámat fejezem ki az Instrumentum laboris munkadokumentumért, amelyet átadtatok nekem: ez egy olyan egyházi út gyümölcse, amelybe Isten népét is bevontátok, a kölcsönös meghallgatás és a szinodalitás szellemében.

Ma a Párizsi Katolikus Intézet fogad minket, egy olyan intézmény, amely a tudomány és a hit metszéspontjában állva évszázadok óta szolgálja az elmék és a szívek alakítását az evangélium szolgálatában. Köszöntöm az egyetem oktatóit, hallgatóit és munkatársait, valamint e tartományi gyűlés minden tagját, akik azon fáradoznak, hogy átgondolják a katekumenek és neofiták befogadásának lelkipásztori távlatait, valamint az Egyház életét.

Közelről szemlélve azt a munkát, amelyet folytattok, s főként Josué, Marielle és Sophie tanúságtételét hallgatva, mindenekelőtt mély hálát érzek Isten kiszámíthatatlan működéséért. Hozzátok hasonlóan s veletek együtt én is ámulattal látom, milyen sokan érkeznek újra a hit küszöbéhez, s hány felnőtt kéri a keresztény beavatás szentségeit.

Paradoxnak tűnhet talán, hogy ez a jelenség – amelynek során oly sokan fedezik fel újra az evangéliumot és ölelik magukhoz a hitet – éppen egy olyan társadalomban megy végbe, mint a francia, amelyet erősen szekularizált kultúra fémjelez. A ti tapasztalatotok és tanúságtételetek, kedves katekumenek és neofiták, Isten kegyelmi működésének kézzelfogható jele, amely messze túlmutat a statisztikai és szociológiai elemzéseken. Ezt a jelenséget, amely ellentmond minden defetista magatartásnak és annak, amit Ferenc pápa „steril pesszimizmusnak” nevezett (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 84–86), a felelősség szellemében kell fogadnunk.

Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy testvéreink felé forduljunk, újra felfedezve Isten sajátos stílusát, amelyet a közelség, az együttérzés és a gyengédség jellemez. Pásztori gyengédséggel és testvéri szeretettel kell felismernünk, befogadnunk és óvnunk azt a kis lángot, amelyet a Szentlélek gyújtott meg az éjszaka sötétjében; azt a kis magot, amely a tövisek között is növekedni vágyik.

Az az ámulat, amelyet az annyi testvérünk életében végbemenő csoda vált ki belőlünk, nem zárhat be minket egy jámbor naivitásba; éppen ellenkezőleg: cselekvésre kell köteleznünk magunkat, keresnünk kell, fel kell tennünk a kérdéseket, és konkrét lelkipásztori lépéseket kell tennünk. Ez az a Lélek, aki életre kelti a ti zsinati gyűlésteket, s általánosabban a franciaországi Egyház útját: Isten kiszámíthatatlan működésén elálmélkodva mit kell tennünk, és hová indít bennünket a Lélek, hogy kísérjük a katekumeneket, a neofitákat és a „hitüket újrakezdőket”?

Először is szeretnék felidézni egy kifejezést, amelyet a francia püspöki kar használt néhány évvel ezelőtt, s arra buzdítalak benneteket: képzeljétek el és öltsétek magatokra a „beavató állapotban lévő Egyházat”, amely gondoskodik a katekumenek, a neofiták és a hitüket újrakezdők útjáról, s számukra az idő folyamán szilárd és állandó kísérést nyújt. A keresztény beavatás egésze ugyanis már a II. világháborút követő évektől kezdve a pásztorok figyelmének középpontjában állt. Már akkor is sok kérelem érkezett, és azon évek teológiai s liturgikus pezsgése nagyban hozzájárult a katekumenátus útjainak megújulásához, amely a II. Vatikáni Zsinaton valósult meg. Bár a mai kontextus más, ti bátran támaszkodhattok erre a mélyen gyökerező lelkipásztori hagyományra a katekumenek kísérésében. Ne feledjük, hogy ezt a már meglévő gyakorlatot 1996-tól új lendület hatotta át, amikor megjelent a Levél Franciaország katolikusaihoz, és ezzel egyidejűleg A felnőttek keresztény beavatása szertartáskönyv legújabb francia kiadása.

Kedves testvéreim! A „beavató állapotban” lenni azt jelenti: úgy fogadjuk az új Isten-keresőket, hogy ebben lehetőséget és küldetést fedezünk fel. A lehetőség abban rejlik, hogy nekik köszönhetően magának a hívők közösségének a hitélete is megújul, s új módon tapasztalja meg az evangélium örömét. A küldetés pedig abban áll, hogy gondoskodjunk róluk s kísérjük őket még azután is, hogy felvették a szentségeket. Örömmel kell fogadnunk mindazokat, akik hozzánk érkeznek: kiindulva az ő lelki tapasztalatukból, tiszteletben tartva életútjukat, s elősegítve a kerügma lényegi hirdetését – akár a személyes vagy közösségi út során megismert formák révén is. Ne feledjük azonban, hogy ezen emberek közül sokakban felmerül az a kérdés, amelyet Marielle tanúságtételében hallottunk: hogyan kerülhetjük el a keresztség utáni ürességet?

Ezért a keresztség felvétele után ezeket az embereket teljességgel kísérnünk kell, s integrálnunk kell őket közösségeinkbe és imádkozó gyülekezeteinkbe: családias közeget kell biztosítanunk számukra, valamint a lehető legátfogóbb képzést, amely képes átkarolni a keresztény élet különböző dimenzióit, s elősegíti hitük és életük egységét. A neofitáknak ugyanis szükségük van arra, hogy elmélyítsék a keresztény hit alapjait, hogy megfelelő bibliai és teológiai képzésben részesüljenek, s mind jobban felfedezzék a tanítás gazdagságát, valamint a hitvalláshoz kapcsolódó keresztény erkölcsi cselekvés különböző vonatkozásait.

Nem utolsósorban arra is szükségük van, hogy beavassák és bevezessék őket az Egyház liturgikus életébe. A tanúságtételekből is hallottuk, hogy egyesek számára a liturgikus szertartások megünneplése miként vált a hit titkához vezető kapuvá. Ez az Egyház életének alapvető területe, amely a II. Vatikáni Zsinat tanításában gyökerező lelkipásztori figyelmet igényel. A liturgia ugyanis nem tekinthető a katekézist „követő” valóságnak, ahol csupán alkalmazzuk azt, amit a folyamat során megtanultunk. Éppen ellenkezőleg: a liturgia nyilvánvalóvá és jelenvalóvá teszi Krisztus húsvéti titkát, s mint ilyen, olyan esemény, amely képes feltárni az Örömhír értelmét és magát Isten életét. Ritmusával, jelnyelvével és szertartásaival a liturgia maga is része a megtérésnek és a szentségekre való felkészülés útjának.

E küldetés megvalósításában alapvető fontosságú a képzésért felelősök szerepe. Ahogyan az Egyház ősi hagyománya tanítja, a közösséget képviselő keresztszülők és kezesek felkészítéséről van szó, akiket kifejezetten a neofiták bevezetésére képeznek ki. E képzés keretében nyomatékosan ajánlom A felnőttek keresztény beavatása szertartáskönyv alapos ismeretét. Ugyanakkor szükséges, hogy a lelkipásztori munkatársak képzésben részesüljenek – nemcsak bibliai, teológiai, liturgikus és lelki téren, hanem emberi adottságaik tekintetében is –, hogy képesek legyenek a megkülönböztetésre és azok kísérésére, akiknek életútja összetettebb és kevésbé egyenes. Nemrég hallottuk: egyesek egyszerű lelki szomjúsággal, az élet értelmének keresésével s az evangélium iránti vonzódással érkeznek, míg mások fájdalmas tapasztalatok, a magány és mély nehézségek terheit hordozzák. Itt nyeri el teljes értelmét a közelség, az együttérzés és a gyengédség stílusa: bölcs egyensúlyt kell találnunk ahhoz, hogy befogadjuk és meghallgassuk őket, s egyúttal bátorítsuk őket a hit igazi kihívásainak vállalására. Olyan út ez, amelyen tiszteletben kell tartanunk a másik ember ritmusát, a fokozatosság, a figyelem és a testvéri kísérés szellemében haladva előre. Arról van szó, hogy magunkévá tegyük az „együtt járás” stílusát. A keresztény hit ösvényein egymást gazdagítjuk, együtt növekszünk: papok és laikusok, keresztszülők, kezesek és katekumenek, lelkipásztori munkatársak és neofiták.

A történelem egyik leghíresebb katekumenjével, Szent Ágostonnal történtekre gondolok. Őt Szent Ambrus vezette be a hitbe, s hite még csupán apró mag volt, amikor megkeresztelkedett. Ez a mag azonban szárba szökkent és megsokszorozódott: olyan hatalmas fává terebélyesedett, amelynek koronája alatt még ma is vigasztalást lelhetünk.

Rátok tekintve, kedves katekumenek és neofiták, nemcsak a Szentlélek gyümölcsét látom bennetek, aki útnak indított titeket, hanem a gyümölcsözőség ígéretét is a franciaországi Egyház számára. A magatok helyén ti is legyetek az evangélium misszionáriusai ebben a társadalomban!

E szeretett föld nagy tanúi támogassanak benneteket utatokon! Gondolok a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre, aki „kis útjával” megtanít bennünket arra, miként nyitja meg a bizalom a kegyelem kapuit; és gondolok Tours-i Szent Mártonra, az osztozás és a testvéri szeretet kiemelkedő alakjára. Franciaország földjének számos más szentjével együtt ők is arra emlékeztetnek bennünket, hogy a misszió ma úgy épül, ha mindenekelőtt megőrizzük az Úr jelenlétét a mindennapi életben.

Egymást befogadva képezzétek mindannyian együtt a franciaországi Egyház élő népét, amely képes továbbadni a hitet! Szűz Mária, Franciaország főpátrónája anyai oltalmát, valamint Szent Genovéva és Szent Dénes, e város védőszentjeinek közbenjárását kérve, teljes szívemből adom rátok áldásomat.

Köszönöm, és áldott utat kívánok!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media