Udvariassági látogatás a köztársasági elnöknél
11:00 órakor XIV. Leó pápa gépkocsival érkezett az Élysée-palotába, hogy udvariassági látogatást tegyen a köztársasági elnöknél.
Érkezésekor az egyházfőt Emmanuel Macron, a Francia Köztársaság elnöke fogadta. A katonai tiszteletadást követően a Salon des Portraits-ban sor került a hivatalos fotózásra, az ajándékcserére, a magánbeszélgetésre, valamint a család bemutatására.
Ennek végeztével XIV. Leó pápa a Salle des Fêtes-be vonult a következő találkozóra.
Találkozó a hatóságokkal, a civil társadalommal és a diplomáciai testülettel
12:20-kor a Salle des Fêtes-ben került sor a állami és egyházi vezetőkkel, vállalkozókkal, a civil társadalom, a kulturális élet és a diplomáciai testület képviselőivel való találkozóra, amelynek során a köztársasági elnök beszédet intézett a jelenlévőkhöz.
Ezt követően a Szentatya tartotta meg beszédét.
A találkozó végén a pápa köszöntötte a jelenlévők egy részét.
Ezt követően XIV. Leó pápa gépkocsival az Apostoli Nunciatúrára utazott, ahol magánjellegű ebéden vett részt.
Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya találkozón elhangzott beszédét:
Elnök Úr!
Mélyen tisztelt Méltóságok, a Diplomáciai Testület Tagjai!
Hölgyeim és Uraim!
Nagy örömömre szolgál, hogy ma itt lehetek Önök között. Különösen hálás vagyok Önnek, Elnök Úr, a Franciaországba szóló szívélyes meghívásáért, és köszönöm az üdvözlő szavakat, amelyeket hozzám intézett. Önön keresztül köszöntöm mindazokat is, akik ebben a gazdag kulturális és vallási örökséggel rendelkező országban élnek. Ők együtt olyan népet alkotnak, amelyben a származás sokszínűsége hozzájárul az együttélés és a demokratikus élet élénkítéséhez és gazdagításához. Szeretném továbbá biztosítani Önöket, Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim, hogy Franciaország igen gyakran áll a pápa imáinak középpontjában, aki nem feledkezik meg normandiai és béarni családi gyökereiről.
Franciaországi utazásom az Önök országának fővárosában, Párizsban kezdődik, amelyet gyakran a Fény Városaként, a „Ville lumière”-ként emlegetnek. Franciaország évszázadok óta kulturális, művészeti és szellemi világítótoronyként ragyog, nemcsak Európában, hanem az egész világon. Katedrálisiskoláinak, egyetemeinek és akadémiáinak – az igazságkeresés e nélkülözhetetlen hajlékainak – erejével Franciaország messze a határain túl is hozzájárult a népek értelmének formálásához. A kivételes francia elmék szellemi ragyogása – akik egyben nagy katolikusok is voltak – rámutat arra, hogy a tudományok, a művészetek, az irodalom és a filozófia mennyire hozzájárulhatnak az emberiség javához, amikor a szép, a jó és az igaz keresésére törekednek, hogy a világnak élete legyen.
A francia szaktudás és mesterségbeli tudás számos területen a kiválóság szinonimája. Különösen kiemelkedő módon mutatkozott meg ez a párizsi Notre-Dame-székesegyház nagyszabású helyreállítási munkálatainál, amelyekben a kezdetektől fogva számos magán- és állami intézmény vett részt, s amelyekre Ön, Elnök Úr, megkülönböztetett figyelmet fordított, amiért köszönetet mondok. Hálás tisztelettel adózom mindazon kézműveseknek és szakembereknek, akik elhivatottan dolgoztak ezen a feladaton. A székesegyház nemrégiben történt újbóli megnyitása az istentiszteleti élet, valamint a világ minden tájáról érkező látogatók előtt nem csupán egy műszaki teljesítmény betetőzése, hanem a visszanyert remény szimbóluma; annak bizonyítéka, hogy amit örökre elpusztultnak hittünk, az mindenki együttműködése révén újjászülethet, s egyben a közös erőfeszítésben megvalósult egység tanúságtétele. Egy ilyen csodálatos eredménynek új lendületet kell adnia az ország politikai, társadalmi és vallási életének minden szereplője számára, hogy az egység szellemében, az élő remény erejével fáradhatatlanul munkálkodjanak.
Franciaország egyben gazdag keresztény gyökerekkel rendelkező föld is. Szent Iréneusz kora és Klodvig megkeresztelkedése óta hazájuk lelke úgy fejlődött, hogy a kereszténységből merített szellemi, kulturális, intellektuális, művészeti és missziós szellemiségből táplálkozott, amely ma az egész világon ragyog. Így virágzott fel a 16. századi Franciaországban a humanizmus, amely a görög–római örökség és a keresztény hit egységére törekedett. A reneszánsz, majd a Grand Siècle híres gondolkodóit a felvilágosodás gondolkodói követték, és Franciaország ekkor valódi vívmányokkal ajándékozta meg a világot; ezek közé tartozik az emberi személy természetében rejlő emberi jogok elismerése, különösen a vallásszabadság. A minden emberi személyben rejlő méltóság iránti ezen állandó figyelem cseng vissza az Önök nemzeti jelmondatában is. A szabadság, egyenlőség és testvériség nem csupán a középületeik oromzatára vésett szavak, hanem olyan egyetemes etikai követelményekre utalnak, amelyek az evangéliumi üzenetben is kimeríthetetlen ihletet és megvalósulási forrást találnak.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának, amelyet itt, Párizs városában hirdettek ki – s amelynek kidolgozásában a Nobel-békedíjas francia jogász, René Cassin meghatározó szerepet vállalt –, az volt a célja, hogy ébren tartsa az emberi személy elidegeníthetetlen méltóságának egyetemes tudatát. Szent II. János Pál, aki e dokumentumot „az emberiség erkölcsi fejlődésének útján elért igazi mérföldkőnek” tekintette, jól tudta, hogy „az emberi jogokat fenyegető bármilyen veszély – akár az anyagi, akár a szellemi javak területén – egyformán veszélyezteti a békét, mert mindig a maga teljességében érinti az embert”. [1]
Az emberi méltóság, valamint az emberi természetből fakadó alapvető jogok és szabadságok tiszteletben tartásának kérdése minden korszakban felmerül, s kísérnie kell a társadalom fejlődését és a technikai haladást. Valóban: „A technológiai fejlődés az évszázadok során jelentősen hozzájárult az emberiség életkörülményeinek javulásához; ugyanakkor a haladás minden szakasza megmutatta azoknak az eszközöknek a kétélű arcát is, amelyek kárt okozhatnak, ha nem a jóra irányulnak” (Magnifica humanitas enciklika, 4). Georges Bernanos már a maga korában megsejtette annak veszélyét, hogy a vak engedelmesség és a felelőtlenség válik úrrá a „Gépek Paradicsomában”. Rámutatott, hogy ennek elkerülése érdekében a francia civilizáció éppen ellenkezőleg, évszázadokon át olyan szabad emberek formálásán fáradozott, akik teljes mértékben felelősek saját cselekedeteikért. [2]
Éppen ezért tartottam elengedhetetlennek, hogy első enciklikámban foglalkozzam a mesterséges intelligencia témájával, azzal a céllal, hogy az emberi személyt ismét minden reflexió középpontjába állítsam. Ahhoz, hogy ne veszítsük el emberségünket a mindennapi életünket elárasztó és meghatározó „Gépek Paradicsomában”, sürgető feladat az elmék nevelése az etikai megkülönböztetésre, amely képes felismerni azt, ami erkölcsileg jó. Ez az igény alapvető fontosságú ahhoz, hogy felismerjük a valódi jót, amely az embert elsődleges hivatása szerint kibontakoztatja, belső szabadságának és szent méltóságának feltétlen tiszteletben tartása mellett. Ezzel kapcsolatban szeretnék emlékeztetni arra, hogy „egy valóban szabad társadalom nem kényszerít uniformitást, hanem védelmezi a lelkiismeretek sokféleségét, megelőzve az autoriter elhajlásokat, és előmozdítva azt az etikai párbeszédet, amely gazdagítja a társadalmi szövetet” (Beszéd a Diplomáciai Testülethez, 2026. január 9.). Ez a párbeszéd még sürgetőbb a mai Franciaország kontextusában, ahol a különböző kulturális és vallási hovatartozású emberek arra hivatottak, hogy együtt éljenek, és meghozzák a maguk hozzájárulását a társadalom építéséhez.
Éppen gazdag társadalmi szövetének köszönhető, hogy Franciaország évszázadok óta kiemelkedik a sokszínűség iránti figyelmével és a szolidaritás erős vágyával. Azoknak a férfiaknak és nőknek a jeles munkája révén, akik hűek maradtak emberségükhöz és az evangéliumi értékekhez, a franciaországi Katolikus Egyház soha nem szűnt meg a leginkább rászorulók javáért fáradozni, megjelenítve Isten gyengédségének és együttérzésének élő arcát. Gondoljunk Páli Szent Vince műveire, a 17. századi karitatív megújulásra, vagy még ma is a számos katolikus intézményre, ahol az egészségügyi dolgozók a szenvedés által megpróbált testvéreket kísérik. A törődésről és a szolgálatról szóló tanúságtételük az emberség valódi iskolája a gondoskodás nagyszerűségéről, s nyomatékos emlékeztető minden emberi lény egyedülálló és pótolhatatlan értékére. Egyben felhívást jelentenek a megújult testvériségre is, amely megköveteli, hogy megtanuljuk feltételek nélkül befogadni az életet, gyengédséggel hordozni a törékenységet, tisztelettel és kölcsönös bizalommal kísérni a létezés minden szakaszát, valamint bátran és együttérzéssel védelmezni azokat, akiknek nincs hangjuk, vagy akik nem érzik magukat kellőképpen támogatva. Ezért ismételten „határozottan kijelentem, hogy az élethez való jog védelme minden más emberi jog elengedhetetlen alapját képezi” (uo.).
Napjainkban nagy a kísértés, hogy a tudománytól várjunk megoldást és vigasztalást minden szenvedésünkre. Fennáll azonban a veszélye, hogy illúzióba esünk. Amikor a tudományt és a technológiát nem a lelkiismeret irányítja, olyan azonnali megoldásokat kínálhatnak, amelyek látszólag válaszolnak az emberek vágyaira és szenvedéseire, ám valójában súlyosan eltávolíthatják őket attól a jótól, amelyre mélyen vágynak. Néha aggodalommal figyelem a társadalmak azon jelenlegi visszás folyamatait, amelyek azzal a kockázattal járnak, hogy eltorzítják a tudományt és a technológiát, s azokat olyan jövedelmező vállalkozásokká alakítják, amelyek elősegítik a génmanipulációt, a béranyaságot, a szervvásárlást vagy a programozott halál felkínálását. Ne feledjük, hogy az egymás iránti tisztelet és minden emberi élet védelme mindannyiunk és egyenként mindegyikünk felelőssége, amely az értelem és a szív megtérésével kezdődik, s valódi, önzetlen elkötelezettséget kíván testvéreink iránt.
Hogyan ne látnánk meg egy ilyen elkötelezettségben a földi város helyes világi jellegének kifejeződését is? A közéletben jelen lévő keresztény, aki a hit által megvilágosított lelkiismerete fényében cselekszik, nem tekinthető térítőnek vagy a haza egységét fenyegető tényezőnek. Az igazi világi jelleg ugyanis nem zárja ki a vallási dimenziót, hanem ellenkezőleg, tud belőle mint nevelési erőforrásból meríteni (vö. Beszéd a katolikus hittanárok országos találkozójának résztvevőihez, 2026. április 25.).
Pontosan ezért foglal el a katolikus iskola kiemelkedő helyet egy olyan ország nevelési életében, mint Franciaország. „Ez egyébként egy tágabb szemléletmód része, amely elengedhetetlen minden párbeszédhez, az iskolában éppúgy, mint a társadalomban: ismerni és szeretni azt, akik vagyunk, hogy tisztelettel és nyitottsággal tudjunk találkozni a másikkal” (uo.).
A helyes világi jelleg tehát nem a vallás kizárását jelenti a közéletből vagy az oktatásból, hanem azt, hogy az állam és a vallási intézmények párbeszédet folytassanak egymással, s egyesítsék erőiket a közjó szolgálatában, hogy a világnak élete legyen. E tekintetben elismerésemet fejezem ki a Szentszék, a franciaországi Katolikus Egyház és a francia Kormány közötti Párbeszéd Fóruma keretében végzett munkáért. A Katolikus Egyház fáradhatatlan munkája – kifejezésmódjainak és intézményeinek gazdagsága révén – valóban értékes és dicséretre méltó az egész társadalom jóléte szempontjából. Ezek a cserék igen pozitív módon szemléltetik azt az egészséges kiegészítő jelleget, amelyet a II. Vatikáni Zsinat is megerősített, miszerint: „[a politikai közösség és az Egyház], ha más-más címen is, de ugyanazoknak az embereknek személyes és társadalmi hivatását szolgálja. Ezt a szolgálatot annál eredményesebben tudják mindnyájuk javára teljesíteni, minél inkább ápolják egymás között az egészséges együttműködést” (II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76).
Örömmel állapítom meg továbbá, hogy az a közös eltökéltség, miszerint származásától függetlenül minden embert szolgáljunk, évszázadok óta inspirálja a Franciaország és a Katolikus Egyház közötti együttműködést a keleti keresztények szolgálatában. A Közel-Kelet országaiban végzett oktatási, szociális, kulturális és humanitárius tevékenység – amely olyan szervezetekkel együttműködésben valósul meg, mint a „Szükséget Szenvedő Egyház” vagy az „Œuvre d’Orient” – értékes hozzájárulást jelent a népek közötti párbeszédhez és minden emberi személy jogainak védelméhez.
Sokatmondó tanúságtétel ez, amelyben a kultúra és a hit olyan pillérekként jelennek meg, amelyek elősegítik a különböző népek és vallások közötti harmóniát a béke és az emberek közötti közvetítés szolgálatában. Ebben a tartományban is az oktatás különösen jelentős kihívást hordoz. Ez marad ugyanis az együttműködés egyik fő területe, amely konkrét és gyümölcsöző módon különösen is a Keleti Iskolák Alapja révén ölt testet. E tekintetben szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik szerepet vállalnak ebben a projektben, amely 2021-es megalapítása óta több mint kétszázhatvan közel-keleti oktatási intézmény támogatását tette lehetővé, köztük hét libanoni egyetemét és a Betlehemi Egyetemét.
De hogyan is idézhetnénk fel a világ e térségét – ahol kétezer évvel ezelőtt megszületett a Béke Fejedelme –, anélkül, hogy gondolnánk mindazokra a népekre, akiket a konfliktusok következményei sújtanak, és mindazokra, akiket a háború csapása gyötör? Nem maradhatunk közömbösek az ilyen szenvedésekkel szemben, amelyek megsértik az emberi méltóságot, és igazságért kiáltanak Istenhez. E helyzetek súlyosságának meg kell szólítania bennünket, és arra hív mindannyiunkat – ott, ahol éppen vagyunk –, hogy valódi szívbéli megtérést és magatartásváltozást vigyünk végbe. Csak akkor tudunk együtt még inkább elköteleződni a szeretet civilizációjának építése mellett e komplexszé és egymástól függővé vált világunk szívében, ha alázatosan elismerjük: szükségünk van egymásra (vö. Magnifica humanitas enciklika, 182). Ugyanakkor – miként azt már a maga idejében szent elődöm, XXIII. János is kijelentette –: „az igazságosság, a bölcsesség és az emberség megköveteli, hogy véget vessenek a fegyverkezési versenynek, egyidejűleg és kölcsönösen csökkentsék a már meglévő fegyverzetet; tiltsák be a nukleáris fegyvereket; és végre jussanak el a hatékony ellenőrzéssel megvalósuló leszerelésre” (Pacem in terris enciklika, 60). Ugyanis mindinkább terjed az a téves meggyőződés, miszerint a atomfegyverek birtoklása biztonsági garanciát jelent, ami egy új, nehezen ellenőrizhető fegyverkezési versenyt táplál (vö. Magnifica humanitas enciklika, 194). A valóságban azonban a béke nem az erőviszonyok egyensúlya, hanem a párbeszéd és az igazságosság révén épül fel nap mint nap.
Arra buzdítom tehát Önöket, hogy soha ne törődjenek bele a háború kilátásába, azt „elkerülhetetlennek” tekintve, hanem szüntelenül munkálják a párbeszédet és a diplomáciát azon békés társadalmak megőrzése érdekében, amelyek tiszteletben tartják a személy és a népek méltóságát s jogait. A háború zajai és a világunkat megrázó sokrétű válságok közepette Franciaország hivatása az, hogy a béke és a multilateralizmus fáradhatatlan munkása maradjon, különösen is szeretett Európánkban. Adja Isten, hogy Franciaország, saját értékeihez hűen, a fegyvertelen és fegyvertelenítő béke barázdáját hasítsa, s felelősséggel hozza meg a maga pótolhatatlan hozzájárulását a béke javára! Növekedjék szabadságuk szüntelenül a közjóért való elkötelezettségben; ölelje át testvériségük az egész emberiséget; s az az egyenlőség, amelyre törekednek, mindig az igazságosság és a felebaráti szeretet alapjain nyugodjék, nem eltörölve az emberek közötti különbségeket, hanem azokat harmonikusan gyümölcsöztetve az egész társadalom javára!
Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim! Szeretném még egyszer kifejezni köszönetemet ezért a találkozóért, amely – hogy felidézzem az Excellenciás Úr által 2018-ban a francia püspökökhöz intézett, mindannyiunk számára mély értelmű szavait – rávilágít arra, hogy „egy olyan Egyház, amely nem törődne a világi ügyekkel, nem töltené be teljes mértékben a maga hivatását; és egy köztársasági elnök, aki fittyet hányna az Egyházra és a katolikusokra, megszegné a maga kötelességét” [3]. Biztosítom Önöket buzgó imáimról gyönyörű nemzetükért!
Isten adjon e nemzetnek békét, egységet és jólétet, hogy a világnak élete legyen! E jókívánságokat a Boldogságos Szűz Mária, Franciaország fővédőszentje anyai közbenjárásába ajánlom.
Isten áldja Franciaországot és minden franciát!
[1] Szent II. János Pál pápa, Beszéd az ENSZ Közgyűléséhez (1979. október 2.), 7. és 14. pont.
[2] vö. G. Bernanos, La France contre les robots, Rio de Janeiro 1946, 114. o.
[3] E. Macron, A köztársasági elnök beszéde a francia püspökökhöz, Collège des Bernardins, 2018. április 9.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
