Ma délután XIV. Leó pápa a Római Egyházmegye közgyűlése alkalmából ellátogatott a Pápai Lateráni Szent János-bazilikába.
Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amellyel a találkozó során a jelenlévőkhöz fordult:
Kedves testvéreim!
Szeretnék újra útnak indulni veletek a húsvét reggelétől, egy kertből, egy üres sírtól. Mária Magdolna ott van hajnalban, amikor még sötét van; s a sötétség, amelyben áll, nem csupán a még véget nem ért éjszaka sötétsége. Ez annak a sötétsége, aki elveszített valakit; aki keres, de nem talál; aki leborul és sír. Az Evangélium azonban nem hagyja őt ebben a sírásban. Odalép hozzá egy férfi – akit ő a kertésznek vél –, s két kérdést intéz hozzá: „Miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15).
Szeretném, kedves testvéreim, ha ez a két kérdés ihletné s határozná meg a Római Egyházmegye előtt álló utat. Hiszen úgy gondolom, hogy ma ezeket a kérdéseket a mi Egyházunkhoz s az egész városhoz intézve hallhatjuk: „Miért sírsz? Kit keresel?”. Ezek a kérdések a remény utáni vágyakozó keresésre vonatkoznak, amelyet a plébániákon, a találkozások során s a mindennapi életben érzékeltek, amikor nyitott szívvel meghallgattátok egymást és az embereket. Mária Magdolna még hajnal előtt felébred, s máris a sírhoz fut, mert benne ott lüktet az élet, ott van a várakozás! Így Rómában is sokan vannak, akik minden reggel újrakezdik; s jelen vannak a plébániai közösségek, egyesületek, mozgalmak, csoportok és egyházi valóságok, amelyek nagylelkűen fáradoznak az evangelizáció, a felebaráti szeretet és a liturgikus ima szolgálatában. Természetesen e gazdagság mellett őszintén felismertetek bizonyos fáradságokat is. Ez azoknak az elbizonytalanodása, akik már nem találják, hol találkozhatnak az Úrral. Olyan tapasztalat ez, amelyet sok testvérünkkel megosztunk, s amely – megesik – velünk is megtörténik. Néha megsokszorozódnak a kezdeményezések, a tevékenységek, a találkozók, s elveszítjük a középpontot: a cselekedeteink evangéliumi értelmét.
S íme, az Evangéliumban egyetlen szó is elég ahhoz, hogy Mária Magdolna megforduljon: a saját neve, „Mária!” (Jn 20,16). Így találkozunk Jézus Krisztussal: amikor meghalljuk, hogy Ő név szerint szólít minket – azon a sokféle módon, ahogyan ez megtörténhet. Minden lelkipásztori munkának innen kell kiindulnia: nem annyira azt kérdezve, hogy „mit” tegyünk, hanem inkább azt, hogy „kivel” és „hogyan” találkozzunk. Közösségeinkben maradhatunk névtelenek, láthatatlanok s meg nem értettek, de lehetünk meglátottak, ismertek s név szerint szólítottak is. S aki valóban találkozik Krisztussal, mint Mária Magdolna, az érzi, hogy megtelik a szíve, s akkor nem maradhat mozdulatlan: fut, s megy, hogy hirdesse az örömhírt. „Láttam az Urat!” (18. v.) – mondja az asszony a tanítványoknak. Nem egy puszta emlék, nem magánügy ez, hanem mély öröm, amely közösséget teremt.
Ezért, testvéreim, ma nem adok át nektek új lelkipásztori programot. Nem kezdjük elölről, s mindazt, amit eddig átéltünk, nem szabad félretennünk. A „lelki betegségekkel” végzett munka megtanított minket arra, hogy felismerjük, mi az, ami egyházi életünkben gyógyításra, igazításra vagy megtérésre szorul. A szinodális út megtanított minket arra, miként figyeljünk egymásra s miként végezzünk közös megkülönböztetést, az egyetlen küldetés társfelelőseiként. Ehelyett azt szeretném javasolni nektek, hogy fejlesszétek ki a harmadik dimenziót: a lelkipásztori felülvizsgálatét.
A Szentlélek fényében végzett felülvizsgálat azt jelenti, hogy megállunk, újraolvassuk a történteket, felismerjük, mi hozott gyümölcsöt, megértjük, mi nem működött, s együtt keressük annak okait. Azt jelenti – egyszóval –, hogy kimondjuk az igazságot. Arra hívlak benneteket, hogy ezt a felülvizsgálatot az egész közösség bevonásával végezzétek el, s amennyire csak lehetséges, hallgassátok meg azokat az embereket is, akik nem járnak hozzátok, s a dolgokat – úgyszólván – „kívülről” látják.
A lelkipásztori felülvizsgálat gyakorlásához felhívom a figyelmeteket néhány szempontra, amelyeket bár külön-külön tárgyalok, mégis egyetlen egységes dinamikát alkotnak.
Az első szempont: találkozni Krisztussal, s elősegíteni a Vele való találkozást. Az Egyház nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy minden embert elvezessen az Úrral való találkozásra. Ezért nem elég azt kérdeznünk, hogy egy tevékenység jól szervezett-e, sokan vesznek-e részt rajta, vagy már hosszú évek óta működik-e; azt kell megkérdeznünk, hogy valóban Krisztushoz vezet-e, s hogy az Evangéliumot összekapcsolja-e az emberek konkrét életével.
A második szempont: közösséget formálni. Krisztus húsvétjából új, szabad, megbékélt közösségek születnek. Legyen bátorságunk a lényegessel törődni, hogy teret adjunk az igazi kapcsolatoknak, amelyeken belül az emberek egyetlen nép tagjának érzik magukat: érzik, hogy befogadják, kísérik, megbecsülik őket, s hogy társfelelősök. Kötelezzük el magunkat amellett, hogy a fiataloknak időt és értő odafigyelést szentelünk, a kezdeményezéseken belül és azokon túl is.
A harmadik szempont: jelen lenni a városban s szolgálni azt. Róma nem közösségeink közömbös háttere, hanem küldetésünk helyszíne. A Feltámadott által életre hívott közösség nem zárkózhat be önmagába, hanem osztozik az emberek várakozásaiban, törékenységében s kérdéseiben; s megtanulja felismerni a város különböző közegeiben zajló eseményekben azokat a kérdéseket, amelyekre az Evangélium választ adhat, ha újra befogadják azt.
Ehhez a három felülvizsgálati szemponthoz egy negyedik is társul, amely mindegyiket áthatja: Isten Népének képzése és alakítása. Tevékenységeink elősegítik-e a hitben való növekedést? Missziós tanítványokká nevelnek-e? Segítik-e az egyházi felelősségvállalás megérését? Olyan érett hitet teremtenek-e, amely képes konkrét élet- és szolgálatbeli döntésekre váltódni?
Az általam javasolt módszer lényege azonban egyetlen nagyon egyszerű kérdés: „miért?”. Arról van szó, hogy együtt megálljunk, s minden egyes tettünknél tegyük fel magunknak a kérdést: miért tesszük ezt? Milyen evangéliumi szándék vezérel minket, milyen valós szükségletre kívánunk válaszolni, s ez a döntés miként felel meg az Egyház küldetésének? És azután a második lépés: miért éppen ezeket az eredményeket érjük el, s nem másokat? Miért indítanak el egyes kezdeményezések elmozdulást és utat, míg mások elszigeteltek maradnak? Miért vesznek részt egyesek, míg mások a peremen maradnak? Döntéseink indokai és azok hatásai közötti találkozásból születik meg a hiteles megkülönböztetés, amely lehetővé teszi annak felismerését, hogy mit kell megtartanunk, értékelnünk, igazítanunk, elhagynunk vagy elindítanunk.
Hogy mindez ne maradjon puszta jó elhatározás, a folyamatnak meglesz a maga „ritmusa”; s köszönöm a bíboros helynök úrnak és a többi munkatársnak, hogy előkészítették azokat a szakaszokat, amelyeket be fognak mutatni nektek.
Arra kérlek titeket, szánjatok időt arra, hogy együtt járjatok ezen az úton – nem egyetlen évre korlátozódó feladatról van szó, hanem egy folyamatról –, hogy ez valódi megkülönböztetés lehessen, s ne csupán egy újabb kezdeményezés a többi mellett. A püspök nem azt kéri tőletek, hogy új tevékenységeket tervezzetek: hanem a meghallgatás, a megkülönböztetés, a felülvizsgálat s a megtérés közös módszerét javasolja nektek. A tartalmak s a prioritások továbbra is a ti közösségeitek felelősségére vannak bízva azon az öt területen, amelyek a katekézis s a keresztény beavatás, a fiatalok, a család, a felebaráti szeretet s a hivatások világa; hiszen a cél a közös lelkipásztori stílus megélése, nem pedig a tapasztalatok egyformává tétele. S ebben a tekintetben a prefektúrák hivatottak arra, hogy egyre inkább a találkozás, a párbeszéd s a közös lelkipásztori gondolkodás helyszíneivé váljanak.
Kedves testvéreim, igaz: egyetlen módszer önmagában soha senkit sem térített meg. Hogy tehát mindaz, amit javasoltam, ne maradjon elvont gondolat, egy arcot is felidézek nektek. Örömmel hagytam jóvá ugyanis azt a döntést, hogy megtegyük a szükséges lépéseket az egyházmegyei eljárás megindítására Don Luigi Di Liegro – e helyi Egyház 1997. október 12-én elhunyt áldozópapja – élete, erényei és szentségének híre ügyében. Az ajándék, mellyel ő gazdagítja utunkat, nem elsősorban az által létrehozott művekben rejlik: Don Luigi, mielőtt bármit is felépített volna, „látni” akart. 1969-ben felmérést rendelt el a rómaiak vallásosságáról, mert megtanulta, hogy a valóság meghallgatása nélkül az Üzenet nem ölthet testet. Utolsó felszólalásában, néhány héttel a halála előtt, Don Luigi így szólt munkatársaihoz: „A megkülönböztetés nem más, mint ez a kérdés: Uram, hol vagy?”.
Kedveseim, ez a Jézus sírjánál álló Mária Magdolna kérdését juttatja eszünkbe. Ezzel a kérdéssel indítunk ma újra útnak. Isten Országának milyen jelei s a Szentlélek milyen hívásai bontakoznak ki ma Róma életéből, s milyen alakot kell öntenie az Egyháznak ahhoz, hogy ezeket felismerje és szolgálja? Ha szívünkben őrizzük ezt a kérdést, az segít majd abban, hogy e város sorsával sorsközösséget vállaló Egyházzá váljunk, mely közvetlen kapcsolatban él annak sebeivel, várakozásaival s átalakulásaival.
Most szeretnék néhány szót szólni a Rómában teljesített felszentelt szolgálatról. Először azonban szeretnék köszönetet mondani, s ezt nem csupán puszta udvariasságból teszem. Köszönet a bíboros helynök úrnak, a segédpüspököknek, az espereseknek s mindazoknak, akik a Vikariátus hivatalaiban szolgálnak. Köszönet a plébánosoknak és a káplánoknak; az idős és beteg papoknak; a kórházak, börtönök, iskolák és egyetemek lelkészeinek; azoknak a papoknak, akik más egyházakból és más országokból érkeztek, s úgy szolgálnak ebben a városban, mintha a sajátjuk lenne. Köszönet az állandó diakónusoknak és családjaiknak. Köszönet a szerzeteseknek és szerzetesnőknek; mindazoknak, akik csendben, közbenjáró imádságukkal hordozzák Rómát; s azoknak, akik nap mint nap találkoznak vele az iskolákban, a kórházakban, a befogadóotthonokban s a külvárosokban. Köszönet a kateketáknak, a nevelőknek, a szeretetszolgálat munkatársainak. Tudjuk: a jó nem csap zajt, azt az Úr ismeri, s ma én is szeretném kifejezésre juttatni elismerésemet. Köszönöm!
Azt is tudom, hogy a lelkipásztori szolgálat ma fárasztóbb, mint tegnap volt. Arra buzdítalak titeket, hogy ne egyedül hordozzátok a terheket. S egyértelműen mondom nektek: a lelkipásztori felülvizsgálat művészete nem azt kéri tőletek, hogy többet tegyetek, sőt ellenkezőleg: engedélyt ad arra, hogy kevesebbet tegyetek, de azt jobban. Ha a lelkipásztori felülvizsgálat újabb teherként nehezedne a vállatokra, elárultuk volna annak lényegét. Szeretnék hát megosztani veletek néhány gondolatot arról, milyen papokra van szüksége Rómának. A papnak olyan embernek kell lennie, aki meghallgat, mielőtt válaszolna, s megkülönböztet, mielőtt döntene. Olyan embernek, aki időt tölt az Úr színe előtt, mert nem vezethet másokat olyan találkozásra, amelyet ő maga nem él át. A „miért?” kérdése elsősorban az ő személyes kérdése: miért vagyok pap? Megfelel-e még a napom annak az oknak, amiért az Úr a nevemen szólított? A pap nem összpontosít magára minden felelősséget. Felismeri a karizmákat, alakítja a lelkiismereteket, lehetővé teszi a laikusok társfelelősségét – nem az erő hiánya miatt, hanem az Egyház természete iránti hűségből. Az a közösség, amelyben minden a plébánostól függ, törékeny közösség, s az elnöklés nem azt jelenti, hogy mindent neki kell tennie. Azt jelenti, hogy közösséget teremt, értékesíti mások energiáit, összeköti az embereket és a valóságot, s őrzi az egységet. Végül a pap beilleszkedik egy olyan közösségbe – s ahhoz tartozni vágyik –, amely képes megérteni saját városrészét, osztozni annak sebeiben s reményeiben, s felelős mindenki életéért, azokéért is, akik nem lépik át a templom küszöbét. Ez az az alak, amelyet a szeretet ölt a pásztori elnöklésben, s ez az, ami megakadályozza, hogy egy plébánia a puszta önfenntartásba zárkózzon.
Senki sem hivatott arra, hogy mindezt egyedül élje meg. A presbitérium nem csupán a szervezési szükségletek miatt összejövő papok puszta összessége: hanem testvéri közösség, s az első olyan hely, ahol felülvizsgálhatjuk, vajon amit teszünk, valóban közösséget teremt-e. Azt kívánom, hogy a prefektúrák – még mielőtt a koordináció eszközeivé válnának – a papi testvériség valódi helyszínei legyenek, ahol az ember szégyenkezés nélkül kimondhatja saját fáradtságát is. Mellettetek a diakónusok arra emlékeztetik az egész Egyházat, hogy az a szolgálatért létezik; a szerzetesek és szerzetesnők pedig életük önzetlen odaadottságával emlékeztetik Rómát arra, hogy semmiféle hatékonyság nem menti meg az embert, s hogy az elsőbbség az Istené.
Külön gondolattal fordulok kispapjaink felé. Kedves fiatalok, ti arra készültök, hogy papok legyetek ebben az egyházmegyében. Arra hívlak benneteket, hogy már most kapcsolódjatok be a felülvizsgálat ezen útjába, s tanuljátok meg azt saját stílusotokká tenni a képzés évei alatt. S hagyjátok, hogy formáljanak titeket a könyvek is – amelyek szükségesek ahhoz, hogy jó mesterekkel találkozzatok –, de az arcok is: a szegények, a betegek, a plébániáink hívei. Nektek és nevelőiteknek hálámat s bizalmamat fejezem ki. A fiatalok nem egy puszta tisztségnek adják át magukat, hanem olyan férfiakat és nőket követnek, akikről sugárzik, hogy boldogok abban, amik.
Tudom, hogy ez a felülvizsgálati út türelmet igényel, s talán ahhoz is bátorságot, hogy elengedjünk valamit, amihez ragaszkodunk. De ugyanez a bátorság élt Mária Magdolnában is, akinek el kellett engednie azt a vágyát, hogy visszatartsa az Urat, s helyette fusson, hogy hirdesse Őt. Remélem, hogy ebből a lelkipásztori megkülönböztetésből a megújult tapasztalatok megosztásának szakasza születik majd meg, s ezt követően egy olyan közös út megformálása, amely együtt készít fel bennünket a Megváltás 2033-as jubileumára.
Kedves római testvéreim, ne féljetek attól, hogy engedjétek: az Úr ismét a neveteken szólítson titeket! Az élő Úr hagyja, hogy rátaláljanak mindazok, akik – akárcsak Mária húsvét hajnalán – még mindig bátran keresik Őt, akár könnyek között, akár a sötétségben. Kísérjen benneteket Isten Anyja, a Salus Populi Romani, aki elsőként hitt, s megszülte Krisztust a világnak. S mindnyájatokra, közösségeitekre és erre a városra szálljon áldásom.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
