Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta a CELAM és az USCCB által kezdeményezett, a Latin-Amerikai Pápai Bizottság által támogatott „Fratelli tutti: Észak–Dél társadalmi-környezeti párbeszéd” című találkozó résztvevőit.
Az alábbiakban közzétesszük a beszédét, amelyet a pápa a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Békesség veletek!
Szívből köszöntöm Eminenciáikat, Excellenciáikat, a Latin-Amerikai és Karib-térségi Püspöki Tanács, az Amazonasi Egyházi Konferencia, valamint az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciájának egyházi vezetőit. Nagyra értékelem azt a kitartást, amellyel a Latin-Amerikai Pápai Bizottsággal karöltve öt éven át vitték előre az Észak–Dél társadalmi-környezeti párbeszéd ezen útját.
Köszönetet mondok továbbá jelenlétükért és kísérésükért a nemzetközi szervezetek, a regionális fejlesztési bankok, az üzleti világ és az alapítványok képviselőinek, akik csatlakozni kívántak ehhez az úthoz.
Üdvözlöm továbbá az amerikai kontinens szakszervezeti központjai és munkáltatói szövetségei elnökeit, alelnökeit és főtitkárait, valamint a latin-amerikai és karibi egyházi hálózatok, az észak-amerikai szervezett közösségek és mindkét félteke egyetemi hálózatainak vezetőit. Jelenlétük kifejezi azt a szándékot, hogy folytassák a párbeszédet, amely olyan fejlődési modellek felé mutató úttá formálódhat, amelyek emberségesebbek, fenntarthatóbbak és szolidárisabbak, képesek megóvni minden ember méltóságát, s megkülönböztetett figyelmet szentelnek azoknak, akiket a peremre szorulás veszélye fenyeget.
Ez a találkozó különleges jelentőséggel bír a képviselt szektorok sokrétűsége, valamint amiatt a felelősség miatt, amelyet sok résztvevője a társadalmi, gazdasági és kulturális élet szempontjából döntő területeken hordoz. Éppen ezért a párbeszéd ezen tere hozzájárulhat ahhoz, hogy a közös jövőnket érintő kihívásokkal még nagyobb valóságérzettel nézzünk szembe.
Pápaságom kezdetén, a Bíborosi Kollégiummal való találkozásom alkalmával felidéztem az egyetemes Egyház által – a II. Vatikáni Zsinat nyomdokain járva – évtizedek óta bejárt út néhány alapvető szempontját. Ezek közül kiemeltem a „kortárs világgal, annak különféle összetevőivel és valóságaival folytatott bátor és bizalomteljes párbeszéd” szükségességét (Beszéd a Bíborosi Kollégiumhoz, 2025. május 10.).
Ez a párbeszéd magához az Egyház küldetéséhez tartozik, amely Jézus Krisztustól kapta azt a megbízatást, hogy hirdesse az evangéliumot minden népnek, s annak fényét vigye el minden kor konkrét valóságába. Pásztori jellege sajátos természetének része, s arra kötelezi az Egyházat, hogy szembenézzen azoknak a férfiaknak és nőknek a valóságával, akikhez küldetése szól. Az evangéliumi parancs, hogy gondoskodjunk a szegényekről, továbbá megköveteli, hogy ez a tekintet különösen azok felé forduljon, akik a legnehezebben szenvedik el a társadalmi, gazdasági és technológiai változások következményeit.
Néhány nappal ezelőtt emlékeztettem arra, hogy az Egyház arra hivatott, hogy „magára vállalja a valóságot, s leleplezze a kortárs világ személyes és társadalmi életét jellemző ellentmondásokat”, köztük azokat is, amelyek a példátlan lehetőségeket megnyitó tudományos és technológiai fejlődést kísérhetik (Katekézis, 2026. szeptember 2.).
Egy ilyen elkötelezettség magában a keresztény hit titkában gyökerezik. Isten belépett a történelmünkbe. Jézus Krisztusban magára öltötte emberségünket, s arra a küldetésre hívta el az Egyházat, hogy a népek valós életkörülményei között hirdesse az evangéliumot. A Szentírástól kezdve a nagy Egyházatyákig – mint Szent Ambrus és Szent Ágoston – a keresztény hagyomány megtanulta megkülönböztetni a történelemben mindazt, ami valóban az embert szolgálja attól, ami végül ellene fordul.
Korunk újdonságai így közös felelősség elé állítanak bennünket. A Magnifica humanitas kezdetű enciklikámban ezt egy bibliai képpel kívántam megfogalmazni: előttünk áll a lehetőség, hogy „új Bábel tornyát emeljük, vagy olyan várost építsünk, ahol Isten és az emberiség együtt lakik” (1. pont). Ezért a technológiai fejlődés kapcsán a döntő kérdés nem egyszerűen az, hogy elfogadunk-e vagy elutasítunk bizonyos eszközöket, hanem az, hogy milyen emberiséget akarunk építeni, s milyen helyet fog abban elfoglalni minden egyes ember. Egy ilyen nagyságrendű felelősség meghaladja bármely egyedi intézmény lehetőségeit. Ezért megújult erővel kell felelevenítenünk a szubszidiaritás logikáját (vö. 13. pont), elismerve minden szereplő saját felelősségét, s egyúttal az együttműködés elengedhetetlen voltát.
Örülök, hogy az amerikai kontinens Egyháza életre hívta ezt a találkozási és együttműködési fórumot, hogy lendületet adjon az Észak–Dél Közös Felelősségvállalási és Többszektorú Együttműködési Programnak. Amikor a közintézmények, a vállalatok, a munkavállalók, az egyetemek, a közösségek és a társadalmi szervezetek megosztják tudásukat, képességeiket s erőforrásaikat a közjó szolgálatában, konkrét alakot ölt az a meggyőződés, amely az Egyház társadalmi tanításában érlelődött meg, s amelyet elődeim oly sokféleképpen kibontakoztattak: a nagy társadalmi kihívások közös felelősségvállalást, részvételt és együttműködést kívánnak a társadalom különféle alakulatai között. Ferenc pápa ugyanezt a meggyőződést fejezte ki, amikor a „társadalmi barátságról” szólt (vö. Fratelli tutti, 154. pont).
A közös felelősségvállalási program éppen ahhoz járulhat hozzá, hogy a jogos különbségek ne torkolljanak széttagolódásba. Első enciklikámban hangsúlyozni kívántam, hogy a pluralizmusnak szüksége van az egység olyan elvére, amely lehetővé teszi számára, hogy a közös alapok és az emberi személy végső célja felé tájékozódjon (vö. MH, 10. pont). Az Egyház szinodális tapasztalata tanulsággal szolgálhat e téren: a különbségek valódi meghallgatása nem azok elmosását jelenti, hanem azt, hogy megtanuljuk megkülönböztetni őket, s belőlük kiindulva keressük azt, ami mindannyiunk javát szolgálja. Ez a gyakorlat különösen szükséges egy olyan korban, amelyben a polarizált narratívák azonnali felerősítésre találnak, s amelyben a szembenállás könnyen a hatalom eszközévé válhat (vö. MH, 190. pont). E dinamikával szemben már maga az a tény is felelősséget hordoz, hogy ennyire eltérő személyek és intézmények úgy döntöttek: egyetlen asztalhoz ülnek. A valódi párbeszéd többet kíván a szívélyességnél: arra kötelez, hogy megmaradjunk a párbeszédben akkor is, amikor ellentétes érdekek kerülnek felszínre, s amikor a döntések konkrét lemondásokat követelnek.
A hívők számára emellett a testvériség végső alapja egy olyan igazságban rejlik, amely minden megállapodást megelőz: egyazon Atyánk van. Ahogyan a Fratelli tutti kezdetű enciklika emlékeztet rá: „a mindannyiunk Atyja felé való nyitottság nélkül” nem lehetnek „szilárd és maradandó érveink a testvériségre való felhívás mellett” (272. pont).
[Angolul]Korunk res novae-i egy valódi „gondolkodási és cselekvési” mozgalmat indítottak el (MH, 174. pont), amelyet „jövőbe tekintő bölcsességgel kell irányítani: olyan intézményeknek, amelyek képesek szabályozni anélkül, hogy elfojtanának, s védelmezni anélkül, hogy mások helyébe lépnének; olyan vállalatoknak, amelyek a munkában és a méltóságban látják a siker mércéjét; olyan köztes testületeknek és nevelési közösségeknek, amelyek helyreállítják a bizalmat és a kötelékeket; s olyan polgároknak, akik ápolják a felelősségérzetet, a mértékletességet, a megkülönböztetést s az igazság iránti érzéket” (MH, 181. pont).
„Ne féljetek!” – ez az a buzdítás, amelyet elődeim újra meg újra megismételtek az Egyház életének döntő pillanataiban. Ma én is magamévá kívánom tenni ezt, hiszen „a feszültségek és a különbségek nem szabad, hogy megfélemlítsenek bennünket: alkotó energiákká válhatnak, ha a közös felelősségvállalás irányítja őket” (MH, 13. pont).
Az Egyház társadalmi tanítása e tekintetben értékes segítséget nyújt. A jelen lévő szervezetek közül sokan ismerik, tanulmányozzák és segítik annak terjesztését. Ez „nem az alkalmazandó elvek és szabályok kézikönyve, hanem a közösségi megkülönböztetés útja” (MH, 27. pont). Elvei nem helyettesítik azokat a döntéseket, amelyeket Önöknek kell meghozniuk; sokkal inkább szempontokat kínálnak annak megítéléséhez, hogy e döntések valóban tiszteletben tartják-e az emberi méltóságot, s a közjót szolgálják-e.
Emiatt bármely elért konszenzus értékét nem csupán az azt támogatók száma alapján fogják mérni. Értékét azok az érdekek mutatják majd meg, amelyeket sikerül megvédelmeznie, s különösen az a hatás, amelyet azok életére gyakorol, akiknek a legkevesebb lehetőségük van önmaguk megvédésére.
A társadalmi igazságosság elvei e tekintetben döntő szempontot kínálnak. Egy társadalmi, gazdasági és politikai rend akkor nevezhető valóban emberinek, ha mindenki számára – „különösen a legsebezhetőbbek számára – lehetővé teszi, hogy méltó módon éljen, anélkül, hogy bárki is lemaradna” (MH, 77. pont).
A Magnifica humanitas végén Nehemiás próféta alakjáról elmélkedtem. A romokban heverő Jeruzsálem láttán meghallgatta népe szenvedését, Isten elé vitte azt, felismerte, mit kell tenni, felkutatta a szükséges erőforrásokat, s olyan tervet dolgozott ki, amelyet csak sokak együttes részvételével lehetett megvalósítani (vö. MH, 241. pont).
Ugyanezt a képet szeretném az Önök által végzett munkára vonatkozóan is figyelmükbe ajánlani. Hasonlóképpen, a mi korunkban is nagy építmények omlanak össze minduntalan ott, ahol a haladás megszűnik az emberi személyt szolgálni, ahol a munka elveszíti méltóságát, ahol egész közösségek szorulnak a peremre, vagy ahol a technológia végül elmélyíti azokat a megosztottságokat, amelyeket áthidalni lenne hivatott.
Nehemiáshoz hasonlóan be kell lépniük „a történelem építkezéseire – a kutatólaboratóriumokba, technológiai vállalatokba, iskolákba, a médiába, az intézményekbe és a helyi közösségekbe –, hogy újjáépítsék mindazt, ami összeomlott, s megvédjék azt, ami védtelen” (MH, 241. pont). Emellett arra hívom Önöket, hogy engedjék magukat megszólítani az idők jelei által, s fogadják be a tudományok, a kultúrák és az emberi tapasztalatok hozzájárulását, hogy megkülönböztethessék a továbblépés lehetséges útjait.
A tárgyalás e munka szerves része, s része egy olyan „jobb politikának”, amely képes a közjót a részérdekek fölé helyezni (vö. FT, 154. pont). Ezért arra buzdítom Önöket, hogy ápolják az egészséges „tárgyalási kultúrát” (MH, 221. pont), amely képes utakat nyitni ott, ahol a különbségek látszólag kizárják a találkozás minden lehetőségét. Így Önök is hozzájárulhatnak ahhoz a békediplomáciához, amelyre világunknak oly nagy szüksége van.
Nehémiás nem egyedül építette újjá Jeruzsálemet. A népéhez fordult, s mindenki azon a szakaszon dolgozott, amelynek felépítéséért felelősséget vállalt. Most Önökön a sor, hogy felismerjék: a közös munkának melyik részét bízták Önökre. Adja Isten, hogy korunk fejlődése ne hagyjon maga után újabb romokat, s bármit is építünk, az valóban otthon és menedék legyen mindenki számára – kezdve azokkal, akik a leginkább rászorulnak.
Köszönöm.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
