A spanyol parlamenti képviselőkkel való találkozó befejeztével a Szentatya autóval a Spanyol Püspöki Konferencia székhelyére indult, ahol a spanyolországi püspökökkel találkozott.

Érkezésekor a pápát a Spanyol Püspöki Konferencia elnöke, Őexcellenciája Luis Javier Argüello García érsek, a madridi érsek-metropolita, Őeminenciája José Cobo Cano bíboros, valamint a Püspöki Konferencia titkára, Őexcellenciája Francisco César García Magán püspök fogadta. Belépve üdvözölt néhány egyházi méltóságot, majd felment az első emeleten található plenáris ülésterembe.

A Spanyol Püspöki Konferencia elnökének üdvözlő szavai után a Szentatya elmondta beszédét.

Ezt követően, a díszkönyv aláírása, az ajándékok cseréje és az áldás után a pápa személyesen üdvözölte a püspököket a Spanyol Püspöki Konferencia elnökének irodájában.

A találkozó végén a földszintre ment, hogy leleplezze a látogatás emlékét megörökítő emléktáblát, majd a Konferencia sajtótermébe vonult, hogy közös fotót készítsen a világi munkatársakkal.

Ezt követően a Szentatya autóval az Apostoli Nunciatúrára utazott, ahol a püspökökkel együtt ebédelt.

Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa beszédét, amelyet a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Kedves Püspöktestvéreim!

Nagy örömmel állok ma előttetek spanyolországi apostoli utazásom harmadik napján. Miután üdvözöltem a politikai képviselőket, akik a parlamentben fogadtak, most szeretném kihasználni ezt a közös pillanatot, hogy megújítsuk a közösséget, ahogyan Jézus is tanácsolta apostolainak (vö. Mk 6,31). Köszönöm Luis Javier Argüello García érsek úrnak azokat a kedves szavakat, amelyeket a Konferencia elnökeként és mindenki nevében intézett hozzám. Remélem, hogy az én szavaim is beépülnek abba a Lélekben való párbeszédbe, amely magában foglalja mindazt a jót, amit az Úr a testvérünkön keresztül mond nekünk. Az Egyház által megkezdett szinodális út a mély meghallgatás folyamata. Egyik alapvető értéke éppen az, hogy képesek legyünk felismerni Isten hangját, aki az egyházi közösségen keresztül szól hozzánk.

Ez egy gyümölcsöző párbeszéd, amelynek Egyházként különféle formákban adtok alakot. Egy konkrét, felidézhető példát jelentenek az általatok szervezett kongresszusok. Szeretnék elidőzni a 2020-ban és 2025-ben megrendezett eseményeknél, amelyek különösen nagy visszhangot keltettek: a „Pueblo de Dios en salida” (Az útnak induló Isten népe) és a „¿Para quién soy? Asamblea de llamados para la misión” (Kiért vagyok én? A misszióra hívottak gyűlése) című kongresszusoknál. Témáik ezekre a lényegi kérdésekre összpontosulnak: hogyan lehet szembenézni a jelenlegi kihívásokkal? És ki hivatott arra, hogy elfogadja ezt a kihívást?

Ahhoz, hogy magam is hozzájáruljak ehhez az elmélkedéshez, úgy gondoltam, egy olyan utazás képét ajánlom Püspöktestvéreim figyelmébe, amelynek végcélja Isten, aki felé tekintetünket emeljük. Ez egy a maga nemében egyedülálló utazás, hiszen fizikailag nem mozdulunk el, hanem a szívünket akarjuk szárnyalni engedni.

Az utazás során könnyen megkísérthet bennünket a vágy, hogy megszállottan ragaszkodjunk ahhoz, amit hátrahagyunk – helyekhez, dolgokhoz, megszokott formákhoz –, anélkül, hogy a Lélek iránti belső fogékonysággal megnyílnánk az új dolgok iránt, amelyekkel találkozunk. Ehhez a kísértéshez társul a csomagoké is, amelyeket hasonló okokból felesleges dolgokkal pakolunk meg, s ezek végül csak terhet jelentenek. Másfelől nem szabad elfelejtenünk azt sem, amit oly sok migráns hányattatásaiból tanulunk: egyetlen magára hagyott ember, gyökerek és erőforrások nélkül, rettenetesen szenved, és csak rendkívüli nehézségek árán képes szilárd kapcsolatokat kiépíteni ott, ahová megérkezik.

Így hát utazásunk ezen első szakaszában a kérdésre, hogy hogyan tudunk szembenézni ezzel a magunk elé tűzött kihívással, olyan választ kell adnunk, amely megfontoltan ötvözi a szabadságot és a bátorságot: el kell hagynunk azokat a struktúrákat, amelyek nem segítenek, nem felelnek meg, vagy egyenesen eltávolítanak minket a célunktól, miközben erővel, kincsként kell megőriznünk mindazt, ami elősegíti azt. Hogyan is felejthetnénk el itt földetek hatalmas keresztény örökségét, s azt a hatalmas megszólító erőt, amelyet ez a gazdagság nyújt nekünk: szépségével, amely még a nem hívőt is eléri, vagy az összetartozás kötelékeivel, amelyeket képes volt beleszőni e szeretett nép szellemi identitásába annak minden szegletében, és amelyek még azokban a pillanatokban is jelen vannak, amikor a hite meginog. Hatalmas kihívás ez, kétségtelenül, amelyre bátran kell válaszolnunk, hogy ez az örökség meghozhassa a benne rejlő gyümölcsöket.

Egy másik kincs, amelyet nem hagyhatunk ki a csomagunkból, a zarándok útravalója. Az Ige és az Eucharisztia Kenyere még a testi tápláléknál is szükségesebb számunkra, mert megnyitja előttünk az üdvösség útját. Nem arról van szó, hogy a liturgikus ünneplést hogyan tegyük többé vagy kevésbé vonzóvá, hanem arról, hogy átérezzük: ha részesülünk ebből a Kenyérből, annak hiánya olyan belső hiányérzetet szül bennünk, amely a fizikai éhséghez hasonlítható. A szentségi élet úgy kíséri létezésünk ritmusát, mint az édesanyjától táplálékot kapó gyermekét, vagy mint a sportolóét, aki folyamatosan felméri a cél eléréséhez szükséges erőket.

Másrészt az utazás során sokszor igencsak nehezünkre esik a másikkal való kommunikáció. Akár a nyelvi és kulturális különbségek, akár az ismeretlen iránti bizalmatlanság, akár a viták és félreértések miatt – amelyek még a hozzánk közel állók között is előfordulhatnak –, korlátozva érezzük magunkat az önkifejezésben vagy beszélgetőpartnerünk megértésében. Olyan tapasztalat ez, amelyet átültethetünk az evangélium hirdetésébe, a másik ember befogadásába, a minket körülvevő világ kérdéseire való válaszadás képességébe, vagy éppen abba a szükségletbe, hogy lelkipásztori tevékenységünkben felébresszük a közösség tagjainak társfelelősségét. Ha korábban azt mondtuk, hogy el kell hagynunk mindazt, ami visszatart és eltávolít minket, most az a feladatunk, hogy örökségünk mindig a párbeszéd eszköze és lehetősége legyen azokkal, akikkel utunk során találkozunk. Ahogyan a Szent Jakab-út zarándokaival történik, utazásunk során mi is találkozhatunk azokkal a hatalmas kasztíliai síkságokkal, amelyek a szemünkben üresnek tűnnek. Az e zarándokok és a néhány idős ember vagy külföldi munkás közötti ritka találkozások metaforái lehetnek számos olyan társadalmi helyzetnek, amely sajnos némelyik egyházi valóságotokban is érzékelhető.

Nem ez az első alkalom, hogy Spanyolország hasonló helyzetbe kerül: a múltban például, amikor az Egyháznak újra fel kellett építenie jelenlétét a háborúk sújtotta, kietlen vidékeken, olyan evangelizációs modellek születtek, amelyeket később Amerikába is átültettek, s amelyek itt és most is segíthetnek bennünket a küldetésünkben. Akárcsak akkor, most is arra kaptunk meghívást, hogy egy új valóságot építsünk fel a tiszteletteljes párbeszéd és az új kifejezésmódok révén – pontosan úgy, ahogyan Granada híres „alfaquí”-ja, Hernando de Talavera tette, és ahogyan később Amerikában Mongrovejói Szent Turibiusz is megismételte. Az ő szentté avatásának éppen most ünnepeljük a háromszázadik évfordulóját, felmutatva őt mint az „útnak induló” püspök mintaképét a misszió és a lelkipásztori megújulás idején. Ebben a digitális korszakban a kommunikációs formák is egészen mások, és a kultúrák, amelyek ma – a világ minden tájáról érkező migránsokkal – valóságunk mozaikját alkotják, megváltoztak, de a Léleknek ugyanannak kell maradnia.

Melyek ennek a szellemnek a legfontosabb elemei? Az első a kommunikáció képességére vonatkozik: arra a képességre, hogy a területünkön jelen lévő minden egyes valósággal párbeszédet folytassunk, s hogy ne csupán a megértés, hanem a sorsközösség érdekében hajoljunk le hozzájuk. Csak a saját örökségünkben rejlő minden jó érték megosztása alapján, és mindannyiunk személyes hozzájárulása révén tudunk majd olyan új valóságot építeni, amelyben a hit mélyen gyökeret verhet. Ehhez – értelemszerűen – azzal kell kezdenünk, hogy megtanuljuk a másik ember nyelvét, folyamatokat indítsunk el, és olyan kötelékeket szőjünk, ahol elvethetjük az Ország magvát. A második az a meghívás, hogy olyan valóságokat teremtsünk, amelyek maguk is képesek közvetíteni a saját hitélményüket. Olyanokat, amelyek képesek arra – miként Turibiusz tette –, hogy a granadai tapasztalatokat Amerikába vigyék; vagyis hogy a csomagunkban magunkkal vigyük azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy minden körülmények között apostoli nyíltsággal nézzünk szembe az evangelizáció mindig új kihívásaival.

A kihalt síkságok után nagyvárosokra is rátalálunk; ezekben a csend és a távolság nem fizikai, hanem lelki jellegű. A válaszok különbözőek lesznek, de az elérésükhöz vezető folyamatok azonosak: odafigyelés, megértés, tisztelet, nagylelkűség és apostoli nyíltság.

A zarándokok általában éjszaka indulnak útnak, és sokszor az út kezdeti sötétsége félelmet kelthet bennük. Idézhetnénk a vesperás „Üdvösségünk ideje az éjszaka” kezdetű himnuszát, hogy elmondjuk: ha jó társaságban járunk, a vándorlás nehézségei és az eltévedés veszélye mérséklődnek. Az Úr az, aki vezet minket, Ő a történelemnek és mindannyiunk egyéni történetének az ura, Ő határozza meg az időket. Mi mögötte haladunk, sőt, Vele együtt járunk az úton, mint egyetlen test tagjai. Ez a mély kötelék – a polarizációk és az egyre élesebb ellentétek jelenlegi idején – arra kötelezi az Egyházat, hogy tanúságot tegyen a sokféleségben megvalósuló egységről: egy olyan közösségről, amely képes befogadni az ajándékok, a karizmák és a különböző lelkiségek gazdagságát, amelyet a Szentlélek támaszt Isten népében. Krisztus arca az Egyház élő mozaikjában engedi felismerni magát, ahol a sok-sok mozaikkocka anélkül, hogy egybemosódna, egymás felé hajlik, hogy felragyogtassa az egyetlen Úr szépségét.

Ebben a feladatban a püspöki szolgálat különleges felelősséget hordoz. Arra kaptunk meghívást, hogy a közösség látható elve legyünk: mindenekelőtt a Krisztussal való közösségé, szeretettel őrizve a kapott hitet, belső fogékonysággal hagyatkozva Isten Igéjére és az Egyház élő Hagyományára; majd a Péter utódjával és az egyetemes Egyházzal, a presbitériummal és a saját egyházmegyei közösségünkkel, a megszentelt élet tagjaival, a mozgalmakkal, az egyesületekkel és minden olyan hiteles karizmával való közösségé, amelyet a Lélek a közös épülésre ajándékoz. Küldetésetek megköveteli, hogy őrizzétek az egységet, elősegítsétek a párbeszédet, orvosoljátok a töréseket, és kísérjétek a pásztori gondjaitokra bízott nép útját.

Annak a közösségnek, amelyet így élünk meg, missziós ereje is van. A belsőleg megbékélt Egyház sokkal nagyobb szabadsággal tud szólni a más keresztény felekezetekhez és más vallásokhoz tartozó testvérekhez, azokhoz, akik nem hisznek, a polgári hatóságokhoz és minden jóakaratú emberhez, aki a közjóért munkálkodik.

Ez a meghívás arra, hogy a közösség jelei legyünk Krisztusban – az egységben járva és kinyújtva kezünket a testvér felé, akivel találkozunk –, egy másik olyan kihívás elé állít bennünket, amely ma sokak szívét érinti: a végleges elköteleződések és az életre szóló döntések meghozatalának nehézsége elé. Sok fiatalban – és nemcsak bennük – a „Kiért vagyok én?” kérdés az értelem, a hovatartozás és az önátadás utáni őszinte keresésként visszhangzik. Az emberi szív nem telik meg élmények, lehetőségek vagy ideiglenes biztosítékok felhalmozásával: akkor telik meg, amikor felfedez egy hivatást, amikor megérti, hogy az élet csak akkor éri el a teljességét, ha ajándékká válik.

Éppen ezért a hivatáspasztoráció nem szűkíthető le pusztán a számok hajszolására. Ez élő közösségekből, örömteli papokból, a hűség szépségét tanúsítani kész családokból, valamint egy olyan Egyházból fakad, amely képes egyszerűen megmutatni, hogy Krisztus követése nem szegényíti meg a létezést, hanem kitágítja azt. Ahol az evangéliumot örömmel, szolgálattal és közösségben élik meg, ott az Úr hívása is újra az élet ígéreteként találhat meghallgatásra. Korábban már beszéltünk a csomagokról: a Szent Jakab-út zarándokai jól tudják, hogy a hátizsákba csak a lényegeset szabad bepakolni.

Ahogyan Ferenc pápa többször is hangsúlyozta, a jelenlegi hivatásgondozási helyzetben le kell szögeznünk: a struktúrák megőrzése nem élvezhet elsőbbséget a hivatás javával szemben. A papnövendékeknek joguk van a lehető legjobb formációhoz, az Egyháznak pedig joga van a jól felkészített papokhoz. Ahhoz, hogy a szemináriumok a nevelés valódi otthonaivá válhassanak, alapvető feltétel, hogy megfelelő közösségi életet biztosítsanak; olyan formátorokkal rendelkezzenek, akik teljesen a tanulmánynak és a tanításnak szentelik magukat, és tapasztaltak a lelkivezetés terén; valamint olyan teológiai felsőoktatási intézmények álljanak rendelkezésükre, amelyek bírnak a feladatuk ellátásához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az erők egyesítésén túl elengedhetetlen, hogy megtanuljunk együttműködni e kihívások kezelésében.

Ezen a területen a nehézségeket lehetőségként is felfoghatjuk. Időnként kihívást jelent számunkra a laikusok hivatásának bemutatása, valamint az ő bevonásuk abba az életútba, amelyet Egyházként közösen járunk. Másfelől viszont látjuk, hogy számos, hagyományosan a szerzetesek által működtetett műben és intézményben ma már világi munkatársakra támaszkodnak a tevékenység folytatásához. Ez olyan nehézség, amelyet a találkozás, a párbeszéd és a kommunikáció lehetőségévé alakíthatunk át. Rajtunk múlik, hogy ezek a laikus hívők egyházi szolgálatukban felismerjék Isten személyes hívását, amely arra szólítja őket, hogy keresztényként felelősséget vállaljanak: belsőleg azonosuljanak annak szellemiségével, és részesének érezzék magukat azon küldetésnek, amelyet az Úr az azt életre hívó szerzetesekre bízott.

Ahogyan látjátok, utunk találkozásokból áll: ezek során nem hiányoznak majd azok sem, akik a sötétség pillanatait élik meg, és arra kérnek minket, hogy váljunk számukra szamaritánusokká. Az egyik legfájdalmasabb találkozás azokkal van, akiket éppen azok sebesítettek meg, akiknek gondoskodniuk kellett volna róluk – köztük a klérus tagjai is. Ezzel a sebbel szemben az egyházi közösség hivatása az, hogy meghallgatással, igazsággal, igazságossággal, jóvátétellel, valamint a megelőzés és a törődés kultúrája iránti egyre határozottabb elkötelezettséggel válaszoljon. Minden megsebzett embernek őszinte meghallgatásra, befogadásra, védelemre és a gyógyulás valódi útjaira kell találnia. Ugyanez a logika érvényes a szekularizált világ kihívásaira is. Korunk sok férfija és nője nem egyszerűen elutasítja Istent: gyakran az értelem, az igazság, a hovatartozás és a remény mély szomjúságát hordozzák a szívükben, még ha nem is tudják annak nevét. Az Egyház feladata, hogy felismerje ezeket a vágyakat, tisztelettel meghallgassa őket, és – ahogyan Péter és János tette a templom kapujában fekvő bénával – felkínálja azt a kincset, amelyet rábíztak: Jézus Krisztust, akinek nevében az ember felkelhet és járhat (vö. ApCsel 3,1–10).

Még akkor is, amikor más – akár egyházi, akár polgári – intézményekkel működik együtt, sőt, amikor anyagi segítséget, oktatást, támogatást vagy az ember társadalmi felemelését szolgálja, az Egyház soha nem szűnik meg felkínálni azt, ami kizárólagosan a sajátja: Isten Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetét. Ez az üzenet mélyen áthatja a társadalmat, amely készséggel fejezi ki elismerését e művek sokasága iránt. Így a keresztény felebaráti szeretet minden egyes – evangéliumból fakadó – tette egy nagyobb ígéretet hordoz magában: visszaadni a személynek azt a belső bizonyosságot, hogy őt szeretik.

Utunk során azt a földet járjuk be, amelyet Szent II. János Pál pápa Mária földjének [1] nevezett. A Boldogságos Szűzben találjátok meg első útitársatokat és legfőbb kincseteket, hiszen ő saját életével mutatja meg nekünk, hogyan fogadjuk be az Igét és őrizzük azt a szívünkben; hogyan kísérjük ezen az úton a tanítványokat, s hogyan maradjunk jelen az Egyház zarándoklatában mint a közösség és a remény anyja. Az ő oltalmába ajánlom szolgálatotokat, hogy segítsen nektek a rátok bízott nép körében azzá a rejtett kovásszá válni, amelyről az evangélium beszél. Ez a kovász a világ szemében kicsiny, ám ha egységben marad Krisztussal, képes az egész tésztát megkeleszteni (vö. Mt 13,33): az Egyház ereje ugyanis nem az eszközök nagyságából fakad, hanem fiainak szentségéből, pásztorainak egységéből, valamint azok alázatos és állhatatos hűségéből, akik engedik, hogy a Szentlélek vezesse őket.

Ezen az úton kíséri Önöket Avilai Szent János is, a spanyol klérus védőszentje, ebben az esztendőben, amikor papszentelésének ötszázadik évfordulójára emlékezünk. Szent VI. Pál pápa úgy jellemezte őt, mint „a lelki élet gondviselésszerű és bölcs mesterét; az egyházi élet és a keresztény erkölcsök példamutató megújítóját”, ugyanakkor „egy egyszerű papot” [2]. Ebben a szent egyháztanítóban az Egyház a papi élet azon mintáját ismeri fel, amelyet minden püspök hivatott óvni és gyarapítani saját papsága körében.

Őrá tekintve azokra gondolok, akik a püspökök legközelebbi társai ezen az úton: azokra az „egyszerű papokra”, a szó legnemesebb és legigényesebb értelmében. A velük való közös haladásunknak e lényeg értékét kell közvetítenie: hogy Krisztusba szerelmes, az imádságban gyökerező, az Egyházhoz hűséges, a néphez közel álló presbiterek legyenek, akik képesek ötvözni a szilárd tanítást, az apostoli buzgalmat és a lelkipásztori szeretetet. Olyan papok, akik a püspökben nem csupán egy elismert tekintélyt látnak, hanem az őket kísérő atyát; a paptestvérekben pedig olyan fivéreket találnak, akikkel megoszthatják e találkozásokkal teli zarándokút fáradalmait és örömeit, amelyen mindannyian Krisztust keressük.

Ezt a lelki utazást a szent egyháztanító imádságával zárjuk, amely emlékeztet bennünket arra, hogy minden egyházi megújulás a Krisztushoz hasonlóvá alakított szívből fakad: „Ha elküldesz engem, Uram, hogy azt tegyem, amit te tettél, add nekem a te szívedet” (57. beszéd, 20.). Legyen ez a mi imánk is: Uram, add nekünk a te szívedet; egy olyan szívet, amely képes felemelni tekintetét feléd, amely kész útra kelni, meghallgatni, megkülönböztetni, szolgálni, szeretettel meginteni, türelemmel várni és örömmel hirdetni az evangéliumot. Mert az az Egyház, amely befogadja Krisztus szívét, magával hordozza azt a tűzoszlopot is, amely vezeti, támogatja, oltalmazza és vigasztalja őt – azt az örökséget, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy bármilyen kihívással szembenézzen.

Áldjon meg benneteket az Isten! Nagyon köszönöm.

[1] Homília az igeliturgián és a nemzeti Mária-ájtatosságon, Zaragoza, 1982. november 6., 1.

[2] Homília Boldog Avilai János szentté avatási szentmiséjén, 1970. május 31.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media