Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a molfettai „XI. Piusz” Pugliai Regionális Pápai Szeminárium és az aversai Püspöki Szeminárium kispapjait.

Az alábbiakban közreadjuk a beszédét, amelyet a Szentatya a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Kedves Püspöktestvéreim!
Főtisztelendő papok, kedves kispapok és családtagok!

Először is szívből köszönöm nektek, hogy ma jelen vagytok itt.

Két különböző útról és két különböző vidékről érkeztetek, ám ebben az évben otthonaitok együtt ünnepelnek egy-egy évfordulót. Molfettában az új épület átadásának századik évfordulójára emlékeztek, amelyet XI. Piusz pápa szándéka szerint hoztak létre – s akinek a nevét a szemináriumotok viseli –, míg Aversában a jelenlegi épület megnyitásának háromszázadik évfordulóját ünneplitek.

Amikor találkozom veletek, szeretném hangsúlyozni papnevelésetek egy kulcsfontosságú dimenzióját: a kapcsolatot Azzal, aki elhívott benneteket. A tanulás, a fegyelem és az út egyes állomásai mind fontos elemek, amelyeket jól szem előtt kell tartanunk, ám ezek csak akkor érnek valamit, ha az Istennel való kapcsolatban gyökereznek.

Szent Márk evangéliumában elbeszéli, hogy Jézus „felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart. Azok pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt választott ki – akiket apostoloknak nevezett –, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,13–14).

Ebben a néhány szóban már minden benne van. Ha elidőzünk ennél a rövid perikópánál, a hívás csodálatos összefoglalását láthatjuk, amely minden elhívottra érvényes: mindazokra, akik mélyebben meg akarják ismerni hivatásuk igazságát. Ott a hegy, amelyre fel kell menni, ahol elérhetjük Krisztust, s főként ahol együtt lehetünk Vele. A szemináriumi élet lényege pontosan ebben rejlik: megtanulni a Mesterrel, az Úr Jézussal lenni.

Az evangélista feljegyzi, hogy az Úr „magához hívta azokat, akiket akart”, s ezzel azonnal megvilágítja Isten szabadságát, amelyből minden hivatás fakad. Itt nincs versenyvizsga, nincs rangsor, s sehol sincs megírva, hogy a legjobbakat választotta volna ki: azokat választotta ki, akiket akart. Egy olyan világban, amely annyira fáradozik az önmegvalósítás dicsőítésén, valóban fontos hangsúlyozni: közületek senki és közülünk senki sem azért van itt, mert kiérdemelte, hanem kizárólag az Atyaisten szabad kiválasztása folytán, amely egy olyan ingyenes szeretet jele és záloga, amely mindig megelőz bennünket, s soha nem okoz csalódást.

Kedves Kispapok! Már a ti puszta jelenlétetek is a szemináriumban a remény jele az egész Egyház számára. Nem valami homályos optimizmusé, hanem annak a bizonyosságnak a jele, hogy az Úr mindig hív, a történelem minden korában és mindenütt. Miközben rátok tekintek, Isten csodáját szemlélem, aki soha nem fárad bele abba, hogy a fiatalok szívébe suttogja: milyen gyönyörű dolog odaadni az életet Őérte és az Egyházért.

Minden hivatás az Istennel folytatott bensőséges párbeszédből fakad, amelyet a csendben és az imádságban táplálunk, s amely gyakran „a világ néha fülsiketítő zaja ellenére” valósul meg (XIV. Leó, Üzenet a Hivatások LXIII. Világnapjára, 2026. március 16.). Ott dől el minden, s ahhoz, hogy ez a párbeszéd megszülethessen, meg kell tanulnunk Vele lenni.

Számos példa áll előttetek, ám úgy gondolom, mindnyájatok számára a Tiszteletreméltó Don Tonino Bello püspök különleges világossággal mutatja meg, mit jelent papnak és püspöknek lenni: nem szavakban, hanem minden egyes gesztusban és döntésben, mindvégig tanúságot téve erről.

Ezért a szemináriumban eltöltött idő ma semmivel sem kevésbé szükséges, mint tegnap volt. Egy olyan világban, amely folyton siet, s gyanakvással tekint minden hosszabb megállóra, azt gondolhatnánk, hogy ez csupán luxus vagy egy elavult intézmény – ám ez egyáltalán nincs így. Éppen azért, mert a mi korunk gyors és zajos, égető szükség van egy olyan helyre és egy olyan életszakaszra, ahol megtanulhatunk jelen lenni, megkülönböztetést végezni, s hagyjuk magunkat alakítani kerülőutak nélkül. A szeminárium nem a küldetés elhalasztása, hanem annak nélkülözhetetlen feltétele. Ne becsüljük ezt alá!

Miután ugyanis meghallottuk az Úr hangját, oda kell járulnunk Hozzá, s fel kell mennünk a hegyre. Ez pedig néha fárasztó lehet, hiszen gyalog kapaszkodunk felfelé, olykor kifulladva, s még anélkül, hogy látnánk a csúcsot.

A lelki élet fáradságát azonban hordozza a testvériség és a küldetés megosztásának szépsége. Jézus ugyanis a hegyen nem egyetlen embert hív magához, hanem tizenkettőt, akiknek személyisége a legkülönbözőbb, s a mi szemünkben néha szinte valószínűtlen. Az Úr összegyűjti őket, s egymás mellé állítja őket, hogy megtanulják: az Egyházat közösségben éljük meg. Nem tulajdona az senkinek sem közülünk, s mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy egyetlen testként szeressük és szolgáljuk őt. Ti, akik Molfettából érkeztetek, ezt különleges módon tapasztaljátok meg, hiszen a regionális szemináriumban a pugliai helyi egyházak közötti közösség nem csupán egy eszmény, hanem egy konkrét barátság, amely ezekben az években születik meg, s amely áldozópapként egész életetekben kísér majd benneteket.

Mert ahogyan „egyetlen pásztor sem létezik önmagában” (XIV. Leó, A jövőt teremtő hűség kezdetű apostoli levél, 2025. december 8., 15.), úgy egyetlen kispap sem képzelheti el, hogy magányos, privát utat jár az Úrral: mindig éreznie és tapasztalnia kell az egyházi közvetítés szépségét. A szeminárium tehát, még mielőtt az ismeretszerzés helye lenne, „az érzelmi élet és a kapcsolatok iskolája kell hogy legyen” (uo., 12.). Tőletek pedig, kedves nevelők, azt kérem: ti legyetek az első mesterei annak a gondoskodásnak és testvériségnek, amely hiteles, személyes és közösségi kapcsolatokban, igazságban és tevékeny szeretetben nyilvánul meg. Formátorrá nem válik csak úgy az ember: a tiétek rendkívül finom és felelősségteljes szolgálat, amelyre felkészülni tudással, türelemmel és szeretettel kell.

Végül pedig hátravan az utolsó lépés: az, amikor lejövünk a hegyről, hiszen a hegy nem menedékhely. Jézus nem azért viszi fel a Tizenkettőt a magasba, hogy biztonságba helyezze őket, hanem azért, hogy miután megtapasztalták Istent, elküldhesse őket, s megosszák a világgal az életnek ezt az újdonságát.

Meghívást kaptok tehát arra, hogy lejöjjetek a hegyről, s küldetésbe menjetek földjeitek népéhez: azokhoz a családokhoz, akik nehezen küzdenek meg a mindennapokkal; azokhoz a fiatalokhoz, akik húszévesen bőröndöt ragadnak, hogy munkát keressenek; az egyedülálló idősekhez, a peremre szorultakhoz, s azokhoz, akik elveszítették életük értelmét. A pap mindenkihez küldetést kap, hogy mindenkinek hirdesse a Jézus Krisztusba vetett hit szépségét, üdvösségünk örömhírét. Ez az az üdvösség, amelyet Mária által kaptunk ajándékba. Bízzátok magatokat Őrá, mint arra, aki elsőként tette meg azt, amit ma tőletek kérnek! Kérjétek Máriától azt a kegyelmet, hogy megtanuljátok nap mint nap kimondani a ti „igeneteket” az Úr Jézusnak!

Kedves Kispapok! Mielőtt elbúcsúznánk, szeretnék köszönetet mondani nektek. Köszönöm az Egyház nevében azt az „igen”-t, amelyet kimondtatok, s amelyet nap mint nap újra kimondtok. Ez nem könnyű, s a mai világban nem is magától értetődő – az Egyház pedig ezt jól tudja.

Külön köszönetet szeretnék mondani az itt jelen lévő családoknak. A hivatás soha nem születik meg megfelelő közeg nélkül: gyakran szüksége van egy meleg otthonra, imádkozó szülőkre, akik tudnak elengedni. Nektek, kedves családok, köszönetemet és az egész Egyház háláját fejezem ki.

Szeretettel köszöntöm és megáldom azokat a diakónusokat, akiket néhány nap múlva áldozópappá szentelnek: személyes imámban hordozlak benneteket, hogy mindig az Úr hűséges, örömteli és bátor tanítványai legyetek. Mindnyájan imádkozni fogunk értetek.

Szívből megáldlak mindnyájatokat püspökeitekkel, nevelőitekkel és családjaitokkal együtt, valamint azokkal a közösségekkel egyetemben, amelyek várnak rátok, s már most imádkoznak értetek. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media