Ma reggel a vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta három bencés monasztikus közösség tagjait: a subiacói Szent Skolasztika-apátság szerzetesközösségét, a cesenai Santa Maria del Monte-apátság szerzetesközösségét, valamint a bari Szent Skolasztika-apátság bencés monasztikus nővéreit.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amellyel a pápa fordult a jelenlévőkhöz a találkozó során:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Kedves Testvéreim, jó reggelt és Isten hozott benneteket!

Örülök ennek a találkozónak, amely lehetővé teszi számunkra azt is, hogy együtt gondolkodjunk a bencés karizma értékéről a ti életetekben, az Egyház életében és a világban.

Szent Benedek a Regula IV. fejezetében, a „jó cselekedetek eszközeit” felsorolva arra buzdít, hogy „életünk cselekedeteit minden órában tartsuk szem előtt” (48). Ti, szemlélődő bencés nővérek és bencés monachusok, jól tudjátok, mennyit segít ebben az éberségben az imádság és Isten Igéjének imádságos olvasása, különösen a Lectio divina, amely képessé teszi a gyakorlót önmaga igazságának megismerésére: saját gyengeségeinek és bűneinek elismerésére, valamint az Úr kegyelmeinek és áldásainak ünneplésére. Így újul meg bennünk a vágy, hogy Hozzá tartozzunk, és így erősödik meg szerzetesi fogadalmunk. A Szentírás tehát legyen mindig „szemlélődésetek és mindennapi életetek tápláléka, hogy megoszthassátok ezt az átalakító tapasztalatot” (Ferenc, Vultum Dei quaerere apostoli konstitúció, 19).

Egy Istennek szentelt személy vagy egy monasztikus nővér megszentelődésének útja azonban – bármilyen gazdag is legyen buzgóságban és ihletettségben – nem szűkíthető le egy egyszerű egyéni útra. Annak szükségszerű közösségi dimenziója van, amelyben a húsvéti szabadulás hirdetése a testvéri szolgálatban ölt testet, visszatükrözve Krisztus Egyház és emberiség iránti egyetemes szeretetét.

Ebben az értelemben a szinodalitás, amelyet Ferenc pápa az Egyház élete számára alapvető fontosságúként mozdít elő, a monostorban az „együtt járás” mindennapi gyakorlatában, a kölcsönös meghallgatásban, a Szentlélek vezetése alatti közösségi megkülönböztetésben, valamint a helyi egyházzal és a bencés családdal való közösségben valósul meg. Ez megnyilvánul a testvéri gyűlésben, a közös imádságban és a megosztott döntésekben, ahol a tekintély és az engedelmesség párbeszédben kapcsolódik össze, hogy együtt keressék Isten akaratát. A monasztikus életet nem lehet a külvilág felé történő egyszerű bezárkózásként értelmezni. Az eszköz arra, hogy a tanítványok szívében a Mesteréhez hasonló szeretet növekedjen, amely kész a megosztásra és a segítségnyújtásra, a monostorok között is. Így a monasztikus élet az önmagába fordulás és az individualizmus által gyakran sújtott világban egyre inkább mintaként szolgál Isten egész népe számára, emlékeztetve arra: ahhoz, hogy misszionáriusok legyünk, minden cselekvés előtt egyfajta létezésmódra és a kapcsolatok megélésére van szükség.

Itt utalhatnánk a monasztikus misszió egy sajátos aspektusára: a közbenjárásra, amelyben az imádsággá lett Ige egyesít minket a közvetítő Krisztussal, aki közbenjár értünk (vö. Zsid 7,25). A közbenjárás azoknak a szíveknek a kiváltsága, amelyek Isten irgalmával összhangban vernek (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2635), készen arra, hogy összegyűjtsék és az Úr elé tárják a mai és minden kor emberének örömét és reményét, gyászát és szorongását (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1); ez pedig a rátok bízott munka elsődleges és alapvető szempontja.

Ennek mintaképe Anna prófétanő, aki „nem távozott el a templomból, böjtöléssel és imádsággal szolgált éjjel és nappal” (Lk 2,37). Özvegyen maradva és immár idős korban Isten házát tette saját otthonává. Az imádság és az aszkézis elvezette őt oda, hogy a Mária és József által bemutatott szegény és névtelen gyermekben felismerje a Messiást: ezek tették lehetővé számára, hogy a történelem redői között észrevegye Isten beavatkozását, és azt az öröm és a remény prófétai hirdetésévé tegye Izrael egész népe számára.

A prófécia és a megkülönböztetés egy utolsó témához vezet el, amelyről beszélni szeretnék nektek: az állandó képzésről, amely különösen szükséges a mi korunkhoz hasonló korszakokban. Ez mindenekelőtt abban áll, hogy „megismerjük Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét” (A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja, Cor orans instrukció, 223), és alapvető fontosságú ahhoz, hogy az Istennek szentelt élet „mind megfelelőbb módon végezhesse szolgálatát a monostorban, az Egyházban és a világban” (uo. 236). Ennek az egész közösség aktív alanya az imádság, az Ige, az ünnepi és döntési alkalmak, a megbeszélések és a továbbképzések révén, amelyeket a szeretet elsődlegességében élnek meg és osztanak meg. Ez mindannyiótoktól bölcs és okos elkötelezettséget kíván minden jó szándék bátorítására és minden erőfeszítés irányítására, hogy közösen növekedjetek az önátadás képességében, s így minden monostor egyre inkább – Szent Benedek vágya szerint – az „Úr szolgálatának iskolája” legyen (vö. Regula, Prológus 45).

Kedves Testvéreim, köszönöm azt a mérhetetlen és rejtett jót, amelyet az Egyházért tesztek önátadásotokkal, szüntelen imádságotokkal, szolgálatotokkal és életetek tanúságtételével. Folytassátok ezt a munkát, amely „Isten műve” (vö. Szent Benedek, Regula 43, 3). Szűz Máriának, a csend Anyjának és a meghallgatás Asszonyának, valamint Szent Benedeknek, Szent Skolasztikának és a számos bencés szentnek az oltalmába ajánlak benneteket, s szívből áldalak meg titeket.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media