Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya felszólalását, amelyet a Bíborosi Kollégiumhoz intézett a rendkívüli konzisztórium (2026. január 7–8.) lezárásakor:

Amikor mindannyiunkat bíborossá kreáltak, a Szentatya azzal a küldetéssel bízott meg bennünket, hogy „Krisztus és az ő Evangéliumának rettenthetetlen tanúi legyünk Róma városában és a legtávolabbi vidékeken is” (vö. A bíborosok kreálásának szertartása). Ez a küldetés valóban annak a lényege és magva, amire mindannyian elköteleztük magunkat. Ez a konzisztórium kiváltságos alkalmat jelentett arra, hogy kifejezésre juttassuk az Egyház küldetését, és hogy ezt együtt, közösségben tegyük. Az elmúlt másfél nap során a Szentlélek látható módon, nagylelkűen árasztotta ránk sokféle ajándékát. Mély hálával tartozom jelenlétetekért és részvételetekért, amelyek mind arra irányultak, hogy támogassatok engem Péter utódjaként végzett szolgálatomban. Külön hálás vagyok az idősebbeknek közületek, akik vállalták az utazás fáradságát: tanúságtételük valóban igen értékes! Ugyanakkor közel érzem magam – különösen is – a világ különböző részein élő bíboros testvérekhez, akik különféle okokból nem tudtak jelen lenni. Veletek vagyunk, és közelségetekben élünk.

Ez az összejövetel szorosan kapcsolódik ahhoz, amit a konklávén átéltünk. Már a konklávét, Péter utódjának megválasztását megelőzően is kifejeztétek azt a vágyatokat, hogy jobban megismerjük egymást, és hogy hozzájárulhassatok, valamint támogatást nyújthassatok. Egy első tapasztalatot már május 9-én szereztünk. Ezt követte ez a két nap, egy egyszerű – bár nem feltétlenül könnyű – módszerrel, amely segített bennünket abban, hogy találkozzunk és mélyebben megismerjük egymást. Személyesen mély közösséget és összhangot éltem meg veletek és a számos hozzászólásban. A szinodalitás tapasztalatát is megéltük: nem mint szervezési technikát, hanem mint az egymásra való figyelemben és a kapcsolatokban való növekedés eszközét. Bizonyosan folytatnunk és elmélyítenünk kell ezeket a találkozásokat.

Felszólalásom végén konkrétabban is visszatérek majd néhány gondolatra arra vonatkozóan, miként haladhatnánk tovább ezen az úton. Előtte azonban szeretnék felidézni néhány olyan szempontot, amelyek ezekben a napokban felszínre kerültek. Talán azokkal a szavakkal kezdve, amelyek az utolsó ülésen is többször elhangzottak.

Krisztus megtalálása küldetésünk középpontjában. Az Evangélium hirdetése – ezt mindannyian jól tudjuk – azt jelenti, hogy Jézus Krisztus áll a középpontban. Az ő Igéjét akarjuk hirdetni, és ebből következik annak fontossága is, hogy mi magunk valóban hiteles lelki életet éljünk: olyan életet, amely a mai világban is képes tanúságtétellé válni.

A kiválasztott témák mélyen gyökereznek a II. Vatikáni Zsinatban és abban az egész folyamatban, amely a Zsinatból kibontakozott. Soha nem hangsúlyozhatjuk eléggé annak jelentőségét, hogy tovább haladjunk azon az úton, amelyet a Zsinat megnyitott. Erre bátorítalak benneteket. Mint tudjátok, az idei nyilvános audienciák témájául is ezt választottam: a Zsinat dokumentumait és tapasztalatát. Ez az út az élet, a megtérés és az egész Egyház megújulásának folyamata. Az Evangelii gaudium és a szinodalitás e folyamat alapvető elemei.

Szeretném ugyanakkor hozzátenni, hogy a másik két javasolt téma is – még ha nem is ezek álltak e két munkanap középpontjában – szorosan kapcsolódik a többi témához és magához a Zsinathoz. Ezek nem merültek feledésbe, és nem is fognak feledésbe merülni. Semeraro bíboros találóan emlékeztetett a szinodalitás és az Eucharisztia közötti kapcsolatra. Nem véletlen, hogy a szinodális közgyűléshez kapcsolódó egyik tanulmányi csoport éppen ezt a kérdést vizsgálja. Castillo bíboros pedig a 2028-as közgyűlésről szólt. A Szinódus Főtitkárságával együtt végzett munka természetesen tovább folytatódik a tanulmányi csoportok révén.

A szinodalitás útja a közösségben megélt küldetés útja, amelyben mindannyian részvételre kaptunk meghívást. Éppen ezért alapvető jelentőségűek a köztünk lévő kapcsolatok. Hangsúlyoztátok a Szentatya kapcsolatának fontosságát, különösen a püspöki konferenciákkal és a helyi egyházakkal, valamint a kontinentális közgyűlések szerepét. Ezek azonban nem válhatnak pusztán „többlet-találkozókká”, amelyeket egy újabb listára írunk fel, hanem a püspökök, a presbiterek és a világi hívek közötti, valamint az egyházak közötti találkozás és kapcsolatok valódi tereivé kell lenniük, amelyek hatékonyan előmozdítják a hiteles missziós kreativitást.

Innen kapcsolódunk a másik témához is: a dikasztériumok munkájához a Praedicate Evangelium szellemében, a Szentatya és a részegyházak szolgálatában. A Praedicate Evangelium hangsúlyozza annak szükségességét, hogy „jobban összhangba hozzuk a Kúria szolgálatának mai gyakorlását az evangelizáció útjával, amelyet az Egyház – különösen ebben az időszakban – él” (I, 3). E perspektívából ismételten megerősítem elkötelezettségemet: készen állok arra, hogy magam is kivegyem a részem, és számotokra, valamint az egész Egyház számára olyan kapcsolati és szolgálati struktúrát biztosítsak, amely képes támogatni benneteket és a helyi egyházakat, hogy együtt, nagyobb pontossággal és hatékonysággal nézzünk szembe küldetésünk jelenlegi kihívásaival.

Az út folytatása érdekében a képzés fontosságáról beszéltetek. A meghallgatásra való képzésről, a meghallgatás lelkiségére irányuló képzésről. Különösen – mint hangsúlyoztátok – a szemináriumokban, de a püspökök esetében is!

Itt – még ha ez nem is volt találkozónk kifejezett párbeszédtémája – szeretném megemlíteni azt a problémát, amely ma is számos helyen valódi sebet jelent az Egyház életében: nevezetesen a szexuális visszaélések okozta válságot. Nem hunyhatjuk be sem a szemünket, sem a szívünket. Szeretném ezt úgy is megfogalmazni, hogy egyúttal arra bátorítsalak benneteket: osszátok meg mindezt a püspökökkel is. Sok esetben az áldozatok fájdalma azért vált még súlyosabbá, mert nem fogadták be és nem hallgatták meg őket. Maga a visszaélés mély sebet ejt, amely talán egész életen át megmarad; ám az Egyházban a botrány gyakran abból fakadt, hogy az ajtók zárva maradtak, és az áldozatokat nem fogadták be, nem kísérték hiteles pásztorok közelségével. Nemrég egy áldozat azt mondta nekem, hogy számára a legfájdalmasabb éppen az volt, hogy egyetlen püspök sem akarta őt meghallgatni. Ezért itt is hangsúlyozom: a meghallgatás alapvető fontosságú.

A képzés mindenkire vonatkozik. A szemináriumokban folyó képzésnek, valamint a papok, püspökök és világi munkatársak képzésének a helyi egyház, a plébániák és számos más jelentős hely mindennapi és konkrét életében kell gyökereznie, ahol az emberek találkoznak – különösen azokkal, akik szenvednek. Amint itt is láthattátok, egy-két nap, de még egy hét sem elegendő ahhoz, hogy egy ilyen témát mélységében átéljünk. Ezért fontos lenne, hogy a közös munka mindennapi módja maga is a képzés és a növekedés alkalma legyen mindazok számára, akikkel együtt dolgozunk, minden szinten: a plébániától a Római Kúriáig. Jó példa arra, ahol rendes módon lehet növekedni a szinodális stílusban, a lelkipásztori látogatás; és minden részvételi testületet is új életre kell kelteni.

Mindez szorosan kapcsolódik a Szinódus megvalósításának útjához, amely tovább halad, és amelynek meghatározó állomása a 2028-ra tervezett egyházi közgyűlés lesz. Arra bátorítalak benneteket, hogy legyetek ennek az útnak kovásza. Ez az Egyház küldetéséért járható út, Krisztus Evangéliuma hirdetésének szolgálatában álló út.

Íme, kedves Testvéreim. Ezek csupán első visszhangjai mindannak, amit tőletek hallottam. A párbeszédnek folytatódnia kell. Ismételten arra kérlek benneteket, hogy írásban is juttassátok el értékeléseiteket mind a négy témáról, a konzisztórium egészéről, valamint a bíborosok kapcsolatáról a Szentatyával és a Római Kúriával. Magam is időt szánok majd arra, hogy nyugodtan elolvassam a beszámolókat és a személyes üzeneteket, és később visszajelzést adok, válaszolok, valamint folytatom a párbeszédet.

Már most szeretném javasolni, hogy a konzisztórium következő alkalma az idei évben Szent Péter és Pál apostolok főünnepéhez kapcsolódó időszakban legyen. Ennek megfelelően azt indítványozom, hogy ebben az évben másodszor is kétnapos konzisztóriumot tartsunk, miközben a jövőre nézve gondolkodjunk a találkozók folytatásáról, esetleg évente egyszer hosszabb időtartamban: három vagy négy napon át, amint azt néhány csoport javasolta. Egy első nap lehetne az elmélkedésé, az imádságé és a találkozásé, majd két vagy három nap a munkáé. Az idei évben azonban még ezt a mostani formát folytatnánk.

A továbblépés érdekében, és annak a segítségnek a szem előtt tartásával, amelyről őszintén hiszem, hogy képesek vagytok nyújtani, gondoljunk a következő, júniusra tervezett konzisztóriumra. Itt szeretném hozzátenni: ha vannak köztetek olyanok, akik – mondjuk – anyagi forrásaik miatt nehézségekkel küzdenek, kérem, jelezzék. Úgy gondolom, hogy mi magunk is megélhetünk egyfajta szolidaritást egymás iránt, és lesznek módok arra, hogy nagylelkű emberek segítséget nyújtsanak.

E konzisztórium végén szeretném megerősíteni mindazt, amit Vízkereszt ünnepén mondott homíliámban hangsúlyoztam: „Isten kinyilatkoztatja magát, és semmi sem maradhat változatlan. Véget ér egy bizonyos fajta nyugalom, az a fajta, amely a melankolikusokat arra készteti, hogy ismételgessék: »Nincs semmi új a nap alatt« (Préd 1,9).” Ez az a remény, amely nekünk ajándékoztatott.

Ez az a remény, amelyet szeretnénk továbbadni a világnak. Ezzel együtt mindannyian szeretnénk kifejezni azt az aggodalmat is, amelyet a párbeszédekben, a személyes találkozások során, sőt egyes csoportos felszólalásokban is megosztottunk mindazokért, akik szenvednek a világban. Nem süketen gyűltünk itt össze a szegénység, a szenvedés, a háború és az erőszak valóságával szemben, amelyek oly sok helyi egyházat sújtanak. És itt, őket szívünkben hordozva, azt is ki szeretnénk fejezni, hogy közel vagyunk hozzájuk. Sokan közületek olyan országokból érkeztek, ahol nap mint nap együtt élnek az erőszak és a háború okozta szenvedéssel.

Arra kaptunk meghívást, hogy ezt a reményhez vezető utat a fiatalabb nemzedékek előtt is vállaljuk: mindaz, amit ma megélünk és amiről döntünk, nem csupán a jelenre vonatkozik, hanem hatással van a közeli és a távolabbi jövőre is.

Ezt a reményt éltük meg a nemrég lezárult jubileumban. Valóban ez az az üzenet, amelyet a világnak kívánunk felkínálni: bezártuk a Szent Kaput, de emlékezzünk rá, hogy Krisztusnak és az ő szeretetének kapuja mindig nyitva marad!

Most pedig imádkozzunk egymásért, miként a Szentatya imádkozott értünk azon a napon, amikor bíborosokká kreált bennünket: „Add meg kegyelmeddel azt, amire az emberi gyengeség önmagában nem képes, hogy ezek a te szolgáid, akik szüntelenül építik Egyházadat, a hit épségében és a lélek tisztaságában ragyogjanak” (vö. Az új bíborosok kreálásának szertartása). És járjon közben értünk Szent Péter, miközben kollegiális lélekkel törekszünk szolgálni az ő Bárkáját, az Egyházat!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media