Ma délután a VI. Pál-teremben XIV. Leó pápa találkozott a Keleti Egyházak vezetőivel és a Püspöki Konferenciák elnökeivel az Amoris laetitia tizedik évfordulója alkalmából.
Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:
Kedves Püspöktestvéreim!
Kedves Családok!
Kedves Testvéreim!
Tíz évvel az Amoris laetitia közzététele után nagyon szerettem volna összehívni ezt a találkozót, és köszönöm nektek, hogy átrendeztétek programjaitokat, hogy együtt tölthessük ezeket a napokat. Szívből köszönetet mondok a házaspároknak és mindazoknak, akik eljöttek, hogy megosszák velünk krisztusi életük egy-egy tapasztalatát, és akik részt vesznek beszélgetéseinkben, valamint a szakértőknek és a moderátoroknak is.
Engedjétek meg, hogy azzal kezdjem: felidézem azt a hosszú és gyümölcsöző szinodális és missziós utat, amelyet az Egyház a házasság és a család terén megtett, s amelyet folytatni vagyunk hivatva!
A család mindig is fontos helyet foglalt el Péter utódjának és azon püspököknek a lelkipásztori gondoskodásában, akik a Püspöki Szinóduson való részvételük révén segítik őt. Az 1980-as szinódus felelevenítette azt a vágyat, amelyet I. János Pál pápa már rövid pontifikátusa alatt kifejezésre juttatott, s ez vezetett végül Szent II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításához.
Pontifikátusának kezdetén Ferenc pápa ismét a családot helyezte egy szinodális folyamat középpontjába, felismerve annak szükségességét, hogy az Egyház folytassa a megkülönböztetést a mai világban a küldetéséhez oly szorosan kapcsolódó e területet érintő mélyreható változásokkal szemben. Ez az út vezetett tíz évvel ezelőtt az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításhoz.
E tekintetben az Egyház továbbhaladt a II. Vatikáni Zsinat által kijelölt úton. Amikor a zsinati atyák a házasság és a család méltóságát a Gaudium et spes második részének elejére helyezték, felismerték, hogy a családi élet kiváltságos belépési pontot biztosít korunk nagy kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseihez, beleértve a népek közötti béke előmozdítását is. E kérdések kölcsönös összefüggése ma még nyilvánvalóbbá vált, mindig Isten Igéjének fényében: „Férfivá és nővé teremtette őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez” (Mk 10,6–7). A család továbbra is alapvető fontosságú egy olyan megközelítésben, amely ötvözi a helyi és a globális dimenziót, s amelyet a Krisztusban való egyetemes testvériség keresése vezérel – arra a testvériségre, amelyet az evangélium szerint mindenkivel együtt kell építenünk. Ez a több mint fél évszázados történelem különleges felelősséget ró ránk mint Pásztorokra, miközben az egész Egyház szinodális hivatása továbbra is kibontakozik.
Ezen történeten belül az Amoris laetitia fontos mérföldkövet jelentett, és a közzététele óta eltelt tíz év szerves részévé vált helyi egyházaink életének. Ez idő alatt az apostoli buzdítás befogadásra talált a különböző kultúrákban és lelkipásztori kontextusokban, kísérte a családok mindennapi életét, valamint számos kezdeményezést és folyamatot ihletett.
Ezt a tíz évet tárjuk most együtt az Úr Jézus elé. A Szentlélek vezetésével a történtekre való figyelmes visszatekintés segíthet abban, hogy még mélyebben felismerjük, mit tanított Krisztus az Ő Egyházának ezekben az években.
Az Apostolok Cselekedetei gyönyörű képet tár elénk arról, amit tenni készülünk. Missziós útjuk végén Pál és Barnabás „összehívták az egyházat, és elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk” (ApCsel 14,27). Ezt követően, miközben Jeruzsálembe tartottak, áthaladtak Fönícián és Szamárián, elbeszélve a misszió során történteket, s ez a beszámoló nagy örömet szerzett a testvéreknek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az Egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, s ők ismét „beszámoltak róla, milyen nagy dolgokat vitt végbe az Isten általuk” (ApCsel 15,4).
Van valami ebből a belső mozgásból a mi találkozásunkban is. Ahogyan mondtam, az Egyház az elmúlt tíz évet az Amoris laetitia befogadásával, a nagyon eltérő élethelyzetekben élő családokkal való közös útjárással töltötte.
Mi is magunkkal hordozzuk azon tetteinek történetét, amelyeket Isten közöttünk véghezvitt. Ezek a missziós út során összegyűjtött tapasztalatok: megtérésekről, váratlan gyümölcsökről és azokról a kapcsolatokról szólnak, amelyeket Isten szőtt a családokon belül, miközben közösségeink igyekeztek kísérni őket; valamint a nehézségekről, amelyekkel szembesültünk, a felmerült kérdésekről és mindarról, amit az út során tanultunk. Bizalmat adnak ezek nekünk, amint megkezdjük közös munkánkat. Tárjuk ezeket az Úr elé, és osszuk meg egymással, igyekezve felismerni, mit művelt Isten közöttünk, és hová vezeti ma az Ő Lelke az Egyházat!
Március 19-i üzenetemben, az Amoris laetitia tizedik évfordulója alkalmából emlékeztettem arra, hogy „vannak ugyanis olyan helyek és körülmények, ahol az Egyház nem tud másként a »föld sójává« válni, mint a laikus hívők, s különösen a családok révén”. Valóban, az Amoris laetitia arra hív minket, hogy vegyük komolyan ezt a hivatást és ezt a felelősséget. Maguk a családok is részt vesznek az Egyház küldetésében mindennapi életük szövetén keresztül: a szeretet és a hűség, a gondoskodás és a megbocsátás, a gyermekek nevelése, a hit átadása iránti elkötelezettség, az idősek és a sebezhető személyek iránti figyelem, valamint a közösségeik és a társadalom szolgálatának megannyi módja által. Mindezek révén a családok tanúságot tesznek az evangéliumról, és hozzájárulnak az Egyház életéhez és küldetéséhez.
Pásztorokként azt a felelősséget kaptuk, hogy – akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő – hirdessük Isten házasságra és családra vonatkozó tervének szépségét, valamint a szeretetre és gyengédségre szóló hívását. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy kísérjük az embereket azon az úton, amelyen hivatásuk megvalósítására törekednek életük konkrét körülményei között.
Ez a szolgálat egyben a meghallgatás iskolájába is elvezet bennünket. Isten Népének bölcsessége közös hitünkön keresztül ér el hozzánk, amely megvilágít minden egyes családot, beleértve azokat is, amelyeket nehézségek, magány, sőt néha látszólagos kudarcok jelölnek meg. Maga az Úr tanít minket türelemmel, amikor időt szánunk a meghallgatásra, s valóban sokat kell tanulnunk a családoktól.
Életük olyan kérdéseket vet fel számunkra, amelyekkel bátran szembe kell néznünk. Számos kontextusban egyre nagyobb távolság alakult ki a szexualitás és az intimitás megélésének módja, valamint a házasságról alkotott keresztény látásmód között. A fiatalok továbbra is vágyódnak a szeretetre, a hűségre és a valahová tartozás érzésére, mégis sokuknak nehéz megérteni, hogy egy ilyen szeretetkép miként valósulhat meg a saját életükben, vagy elhinni, hogy egy életre szóló elköteleződés a feltétele annak, hogy elérjék, amire vágynak. A gazdasági bizonytalanság, a migráció, az erőszak, a magány és az érzelmi sebezhetőség egyéb formái szintén befolyásolják az emberek döntéseit és azokat a lehetőségeket, amelyeket jövőjükre nézve el tudnak képzelni.
Ezek a valóságok számos olyan kérdést vetnek fel, amelyekkel bátran szembe kell néznünk. Mit keresnek valójában az emberek e kulturális változások közepette? Mit tárnak fel előttünk örömeik és reményeik, fájdalmaik és szorongásaik? Mely területeken tud a nyelvünk és lelkipásztori gyakorlatunk utat nyitni, s melyeken nem sikerül megérintenünk az emberek szívét, vagy támogatnunk őket a jóra való törekvésükben? Mit tanít nekünk a családok megélt tapasztalata – az a tapasztalat, amelyből még nem tanultunk meg mindent? Mit tudunk felkínálni az egészséges és szent családi életre való felkészítésként? Különösen is: mit tanulhatunk azoktól a szülőktől, akik igyekeznek kísérni gyermekeiket és a fiatalokat ilyen kontextusokban?
A törékenység különleges figyelmet érdemel, mivel mélyen alakíthatja azt, ahogyan az emberek önmagukat, saját jövőjüket, sőt Istenhez és az Egyházhoz fűződő kapcsolatukat látják. A törékenység tapasztalata felveti a kérdést: képesek vagyunk-e közel maradni egymáshoz, amikor az élet már nem úgy alakul, ahogyan reméltük; és képesek vagyunk-e felismerni a kegyelem működését olyan helyzetekben is, amelyeket korlátok, sebek és látszólagos kudarcok jelölnek meg?
Ebben a tekintetben is a családok tapasztalata tanulsággal szolgál mindannyiunk számára, hiszen a törékenység közös emberi állapotunk része, s így az Egyház életéhez is hozzátartozik. Mindannyian ismerjük azt a szakadékot, amely a vágyott jó és aközött tátong, amit megélni képesek vagyunk. Kegyelemre, megbocsátásra és új kezdetekre van szükségünk ahhoz, hogy Isten akaratát teljesítsük; s megtanuljuk, hogy a hűség maga is elnyerendő kegyelem és fokról fokra megújítandó út, gyakran éppen a megpróbáltatásokon keresztül. E közös kihívás felismerésének kell alakítania azt a módot, ahogyan egymást kísérjük az Egyházban. Milyen Egyházzal találkoznak tehát az emberek éppen akkor, amikor a legsebezhetőbbek? Segítik-e őket közösségeink annak felfedezésében, hogy még mindig van helyük, felelősségük és felajánlható ajándékaik? Találkozhatnak-e az általunk hirdetett igazsággal lelkipásztori jelenlétünk türelme, közelsége és irgalma által? Hogyan hirdethetjük meg számukra az evangélium családról szóló tanításának teljességét?
Ezekben a napokban arra hívlak benneteket, hogy adjátok meg e kérdéseknek a maguk teljes súlyát! A Szentlélek gyakran éppen azokon a helyzeteken keresztül szól hozzánk, amelyek próbára tesznek bennünket, s megvilágosít minket, hogy felfedezhessük: miként érheti el Isten irgalma és Krisztus üdvözítő kegyelme ma a családjainkat – különösen is gyengeségükben és helytállásukban, reményeikben és csalódásaikban, a közösség iránti vágyukban és az értelemkeresésükben. Feladatunk tehát nem csupán e valóságok értelmezése, hanem az is, hogy engedjük magunkat megszólítani általuk, ösztönözve lelkipásztori felelősségünket, hogy az Egyház megújult módokat találhasson az evangélium hirdetésére, a szentségi kegyelmek nyújtására, a családok kísérésére, s annak a gyengédségnek a láthatóvá tételére, amellyel Krisztus továbbra is népe között jár.
Legyen kölcsönös párbeszédünk az evangéliumi szabadság jegyében áthatva, amelyet az Apostolok Cselekedeteiben látunk! Megoszthatjuk egymással, mi hozott örömet helyi egyházainkban, mi tett próbára bennünket, s mely kérdések rajzolódtak ki a legélesebben a tapasztalatok által. Ezenkívül azon helyzetek sokfélesége, ahonnan érkezünk, ajándékká válhat az egész Egyház megkülönböztetése számára.
Az e találkozóra előkészített tematikus keret célja, hogy szem előtt tartsa az Amoris laetitia átfogó dimenzióját, s párbeszédbe hozza az apostoli buzdítást azzal, amit helyi egyházaink az elmúlt tíz évben megéltek. Ösztönzést merítünk Krisztus szavának gazdagságából és az Egyház hagyományából. A programot nyilvánosságra hoztuk, hogy Isten Népe imádsággal és szinodális elmélkedéssel kísérhesse munkánkat.
A magunk részéről az egymás iránti meghallgatás, annak engedése, hogy a hallottak visszhangra találjanak bennünk, s a Szentlélek sugallataira való figyelés felébresztheti azt a lelkipásztori kreativitást, amelyre az új kérdésekkel szembesülve szükségünk van.
Éppen ezért ma esti közös lelkigyakorlatunk és az az imádság, amellyel minden napot megkezdünk, munkánk legközelebbi középpontjában áll. Kérem az Urat, segítsen nekünk összegyűjteni azokat a gyümölcsöket, amelyeket az Amoris laetitia hozott helyi egyházainkban, hogy azok az egész Egyházat táplálhassák.
Remélem, hogy a helyi egyházaitokból és a különféle kulturális kontextusokból hozott számos tanúságtétel révén fokozatosan formát ölthet egy közös narratíva erről a tíz évről, amelyet öröm és remény jellemez, s amely képessé tesz bennünket arra, hogy őszintén szembenézzünk a még fennálló próbákkal és nehézségekkel. Ez táplálni fogja a Püspöki Konferenciák és a Keleti Egyházak hierarchikus struktúráinak lelkipásztori megkülönböztetését. Segíteni fogja továbbá a helyi egyházakat abban, hogy új utakat ismerjenek fel, s még mélyebben bevonjanak minden megkereszteltet az Egyház szinodális útjába. Kérem továbbá, hogy mindannyian őrizzük meg azt a diszkréciót és bizalmasságot, amelyet a meghallgatásnak és a megkülönböztetésnek ez az ideje megkövetel.
Adja meg nekünk az Úr az egymás meghallgatásának szabadságát, a bölcsességet, hogy felismerjük munkálkodását népe körében, és a bátorságot, hogy azt az utat kövessük, amelyet Ő mutat nekünk – affelé, hogy az evangélium napról napra mind teljesebben válhasson jó hírré a világ minden táján élő családok számára! Köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
