Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Kulturális és Nevelési Dikasztérium által szervezett „A lehetőség művészete: együtt szőni” című rendezvény művészeit és kurátorait.

Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Jó reggelt kívánok mindannyiótoknak, és szeretettel köszöntelek benneteket!

Bíboros Úr, Püspök Urak, kedves Testvéreim!

Az első szó, amelyet mondani szeretnék nektek: „köszönöm”. Köszönöm az együttműködést, amelyet az elmúlt években a Szentszéknek nyújtottatok, különösen a Velencei Biennále pavilonjának berendezéséért, valamint a Kulturális és Nevelési Dikasztérium által támogatott kortárs művészeti projektekért. Köszönöm azt a bizalmat, amellyel elfogadtátok, hogy az Egyház mellett járjatok, akár új utakon is!

Például a Giudecca-szigeten található női börtönben kialakított pavilonra gondolok, amelyet Ferenc pápa is meglátogatott. Aki végigjárta, tudja: nem arról volt szó, hogy a művészetet vigyük be a börtönbe, hanem arról, hogy hagyjuk, hogy a börtön – annak gyakran elhallgatott valóságával – tanítson valamit a művészetnek és mindannyiunknak. Mert „az emberi személy már pusztán létezése tényénél fogva, s mivel célja az örökkévalóság, »méltósággal bír«” (Találkozó a lourdes-i Accueil Notre-Dame házban, 2026. szeptember 27.), és mindig nagyobb, mint törékenysége vagy hibái.

Megragadott az idei velencei pavilon mottója is, amelyet Bingeni Szent Hildegard ihletett: „The Ear is the Eye of the Soul” (A fül a lélek szeme). Valóban, a művészet – akárcsak egy antenna – felfogja az emberi szív nagy kérdéseit, amelyek néha a kiáltásra, s gyakrabban a suttogásra hasonlítanak, s hallhatóvá, láthatóvá, megoszthatóvá teszi azokat.

Szent Ágoston halhatatlan tanúságot hagyott ránk az igazságot kereső emberi szív nyugtalanságáról. A művészetet – ha hiteles – e nyugtalanság élteti. Ezért az Egyház soha nem tekintette a művészetet csupán kiegészítőnek. Az Egyház számára a művészet a meghallgatás alapvető helye, ahol hagyja, hogy tanítsák őt az emberiség vágyairól és sebeiről, a szépség, az igazságosság és a béke iránti szomjúságáról, valamint értelemkereséséről.

A keresőmotorok korában élünk, amelyek egyetlen másodperc alatt válaszok ezreit kínálják fel nekünk. Ám ezek – bármilyen hatékonyak legyenek is – csak azt adják vissza, ami már létezik, s hajlamosak azt adni nekünk, amit eleve akarunk. A technika és a fogyasztás korában a nagy veszély már nem csupán a cenzúra, hanem az ellaposodás; nem csupán a ránk erőszakolt csend, hanem a zaj, amely lehetetlenné teszi a meghallgatást. A művészet egy másfajta „keresőmotor”. Nem indexeléssel, hanem kérdezéssel halad előre. Kérdése egy feszült figyelem, amely nem elégszik meg a puszta tények összességeként, mert nem hagyja abba a mélyebbre hatolást, keresve az azokat összekötő szálat. Művészetetek – amikor ellenáll az ellaposodásnak, amikor lelassítja a tekintetet, s amikor arra kényszerít, hogy megálljunk az előtt, ami nem hagyja magát elfogyasztani – a kulturális és szellemi megújulás egyik formája.

Szent VI. Pál pápa olyan szavakat mondott, amelyek az Egyház és a művészek közötti kapcsolat szempontjából mindmáig mérföldkőnek számítanak: „Szükségünk van rátok – mondta. Szolgálatunknak szüksége van a ti együttműködésetekre. Mert – mint tudjátok – a mi szolgálatunk az, hogy hirdessük, s hozzáférhetővé, érthetővé, sőt megindítóvá tegyük a szellem, a láthatatlan, a kimondhatatlan, az Isten világát. S ebben a munkában, amely a láthatatlan világot hozzáférhető, érthető formákba önti át, ti vagytok a mesterek” (Homília a művészekkel tartott szentmisén, 1964. május 7.).

Ma én is azt mondom nektek: az Egyháznak szüksége van rátok! Különösen a mesterséges intelligencia e korában, amikor sürgetővé válik az emberi művészet és a gépek által előállított dolgok megkülönböztetése. Ontológiai – sőt, még az esztétikait is megelőző – különbség van a művészet és aközött, amit egy gép statisztikai számítások alapján, mások milliói által készített képekből generálhat. Az algoritmusokból hiányzik az emberség szikrája. „A kultúra és a művészet, amikor hiteles, ezt a szikrát őrzi” (Magnifica humanitas enciklika, 122.).

Mindezért az Egyház meg kívánja újítani a szövetséget a művészekkel és a kulturális intézményekkel: egy szövetséget az ember megőrzésére. Ahogyan legutóbbi UNESCO-látogatásom alkalmával mondtam: „Az oktatás, a tudományok és a kultúra előmozdítása lehetetlen anélkül, hogy ne mozdítanánk elő a férfi és a nő életét, akik ezeknek főszereplői” (Beszéd az UNESCO-nál, Párizs, 2026. szeptember 25.).

Kedves Művészek, kedves Kurátorok! Tudjátok meg, hogy az Egyház tisztelettel, hálával s reménnyel tekint rátok; szüksége van rátok, s veletek együtt kíván haladni, hogy együtt őrizhessük meg azt a csodálatos emberséget, amelyet ránk bíztak!

Isten áldjon meg mindnyájatokat és a munkátokat! Köszönöm.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media