Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Szemlélődő Domonkos Apácák Nemzetközi Bizottságát.

Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Nővéreim és testvéreim, jó reggelt!

Nagyon örülök, hogy találkozhatok veletek, nem sokkal azután, hogy elismerték Isten szolgálója, Maria Petra Giordano nővér – a Prédikátorok Rendjének örökfogadalmas apácája – hősies erényeit, aki a hitet és a hivatást tette megszentelt életének szilárd igazodási pontjaivá.

A hit és a meghívás irányt mutathat e mostani találkozónknak is, hogy újfent megerősítsük: a szemlélődő hivatás – a domonkos lelkiségben s az egész Egyházban – nem a misszió peremén helyezkedik el, hanem annak lüktető szíve (vö. II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes dekrétum, 40.; Constitutiones Fratrum Ordinis Prædicatorum, 2025, 142., 144.).

Sőt, Szent Domonkos közvetlen utódja, Szászországi Boldog Jordán írásaiból világosan kitűnik, hogy az első női közösségek apácái már a kezdetektől fogva – elsősorban a szemlélődő imádságnak és a tanulmányoknak szentelve magukat – bűnbánatukkal kísérték a testvérek igehirdetését, s így ugyanabban a karizmában osztoztak.

Aquinói Szent Tamás azon elve, miszerint a saját szemlélődésünk gyümölcsét továbbadjuk másoknak (vö. Summa Theologiae, II-II, 188. kérdés, 6. cikk), Szent Domonkos azon intuícióját eleveníti fel, miszerint minden igehirdető szó – ahhoz, hogy igaz legyen – a csendből, az odafigyelésből, az imádságból és az Istennel való mély kapcsolatból kell, hogy fakadjon. A szemlélődés – amely „Istenhez fűződő kapcsolatunk »lélegzetvétele«” (vö. Ferenc, Általános audiencia, 2021. május 5.) – az a csendes megállás, amelyben befogadjuk az Igét, s hagyjuk, hogy átalakítson minket; ez teszi lehetővé számunkra, hogy Őbenne egyre jobban megismerjük a dolgokat és a személyeket, s aztán másoknak is átadhassuk azt, amit megéltünk és megértettünk.

Itt különösen nektek, szövetségi elnöknőknek szól ez a felhívás. Jelenlétetek a kolostorok vizitációin s a szövetség éltetésében ugyanis – a szükséges adminisztratív feladatokon túl – elsősorban ezen értékek őrzőivé kíván tenni benneteket (vö. A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja, Cor orans instrukció, 117.).

Szent Domonkos, akiről úgy mondják, hogy legszívesebben Istennel vagy Istenről beszélt, megtanított benneteket arra, hogy ebben a szellemben növekedjetek. Ezért jó, ha a vizitációk is mindig elsősorban az Úrral való közös találkozás pillanatai: az imádságban, a kölcsönös meghallgatásban, a testvéri intésben és a megbékélésben.

Ezzel kapcsolatban a Konstitúcióitok (vö. 46.) a klauzúrás élet egyik alapvető értékének szorgalmas tiszteletben tartására hívják fel a figyelmet: a csendre. Ez a csend, ha hűségesen ápoljátok, igen értékes lesz számotokra: nemcsak a teljes fegyelem megőrzése s a kolostor nyugalmának előmozdítása érdekében, hanem azért is, hogy önmagatokba tekintsetek, s figyelmesek lehessetek a közösségben élő nővérekre és a kívül lévőkre egyaránt.

A csend megélése az akarat olyan cselekedete, amely az egész embert bevonja, s amely segít szilárd kapcsolatokat építeni, hiszen azokat Isten Igéje élteti. A szabadság és az igazság tereit hozza ez létre, ahol megőrizhető a figyelem, miközben érzékennyé válunk azok hangjára, akik „nem számítanak”, s bölcsességet és nagylelkűséget érlelünk.

Ez különösen fontos egy olyan világban, amelyet a rohanás fémjelez, s ahol mindennek azonnal láthatónak kell lennie, s minden űrt gyorsan ki kell tölteni. A csendben ugyanis meghallgatásra találnak azok a kérdések, amelyeket minden ember feltesz önmagának, de amelyekre nem mindig könnyű egyedül választ találni. Ezért szükséges, hogy közösségeitek a valódi és mély béke oázisait kínálják: olyan helyeket, ahol elcsendesül a külső dolgokhoz kötődő kaotikus nyüzsgés, s ahol oda lehet figyelni Isten hangjára.

Szövetségi elnöknői tapasztalatotok nyomán pedig nehéz helyzetekkel is szembesültök: öregedő közösségekkel, az új hivatások számát meghaladó elhalálozásokkal, a munkaképesség csökkenésével s az ebből fakadó gazdasági problémákkal, nagy és költséges ingatlanok kezelésével, valamint olyan kihívásokkal, mint a közös képzés, az interkulturalitás és a közösségi struktúrák megszervezése.

Bekúszik a „túlélési szellem” kísértése, amely elszigetelődéshez és a kötelezettségek csökkentéséhez vezet, abban a tévhitben, hogy a megmaradt kevés erő is elegendő lesz ahhoz, hogy ne kelljen másoktól függeni, vagy hogy ne kelljen feloszlatni a kolostorokat.

Ezzel szemben arra hívlak benneteket: ne azon fáradozzatok leginkább, miként tartsátok fenn a kiürülő struktúrákat! Inkább arra hallgassatok, amit a Lélek ma kér a domonkos szemlélődő élettől, tudatában annak, hogy az igazgatandó művek előtt ott áll a meghívás, amelyre válaszolni kell; egy lángoló tűz, amelyet nem szabad hagyni kialudni – miként Sienai Szent Katalin mondta (vö. Párbeszéd az isteni Gondviselésről, XCI–XCII. fejezet).

Kedves Nővérek, a jelen pillanat nehézségei közepette se veszítsétek el soha a bátorságotokat! Az Egyháznak végzett szolgálatotok igen értékes: folytassátok azt bizalommal, közösségben s lelki megkülönböztetéssel; egységben, de nem egyformaságban; hűen a hagyományhoz s nyitottan az újdonságra; szemlélődőként, hiszen képesek vagytok a világot Isten elé vinni.

Szűz Mária, akit a szent rózsafüzér által hívunk segítségül, tanítson meg benneteket arra, hogy nap mint nap meglássátok az Úr láthatatlan művét, s az Ő kegyelmének segítségével korunk emberiségének sebeire is kiöntsétek a vigasztalás olaját s a remény borát (vö. Római Misekönyv, VIII. közös prefáció).

Köszönöm, hogy ajándék vagytok, s szívből adom rátok apostoli áldásomat. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media