Amikor XIV. Leó pápa 11.30-kor megérkezett a Robert Schuman Kongresszusi Központ auditóriumába, a Francia Püspöki Konferencia elnöke, Őeminenciája Jean-Marc Aveline bíboros, valamint a Francia Köztársaság elnöke, Emmanuel Macron fogadta; ezt követően együtt foglaltak helyet a pódiumon.

A zenei bevezetőt, a Francia Köztársaság elnökének köszöntőjét, a Francia Püspöki Konferencia elnökének üdvözlőbeszédét, egy Európáról szóló kisfilm vetítését, valamint az európai himnusz elhangzását követően a pápa mondta el beszédét.

Ezt követően a pápa autóval a Püspöki Rezidenciára utazott, ahol szűk körben ebédelt.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a pápa az „Európa gyökereinél a békéért és az egységért” című találkozón mondott el:

Elnök Úr!
Bíboros Úr!
Tisztelt Állami és Egyházi Méltóságok!
Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek ebben a történelmi városban, a kontinens szívében fekvő találkozási ponton, e sokatmondó című rendezvényen: „Európa gyökereinél a békéért és az egységért”. Köszönöm a hozzám intézett kedves szavakat.

A választott cím kétségtelenül Tiszteletreméltó Robert Schuman alakjából merít ihletet, akinek ma különleges tisztelettel adózunk ebben a róla elnevezett központban, s mindenekelőtt itt, Moselle-vidékén, ahol hosszú ideig élt, ahol nyugszik, s melynek sok éven át képviselője volt a Nemzetgyűlésben. Ebből a régióból, annak 19. és 20. századi viszontagságaiból merítette az indíttatást ahhoz, hogy 1950. május 9-i korszakalkotó nyilatkozatával hozzájáruljon a mai és a jövőbeli Európájának megformálásához. Ez a szöveg egyben kiindulópontja és betetőzése is volt az európai kontinens megbékéléséért és egységéért vállalt elkötelezettségének, amely egész életét áthatotta.

Ma gondolatban egy olyan utazásra indulunk, amely Európa gyökereitől indulva eljut a jelenébe, és a jövő felé tekint. Feltesszük a kérdést: miként formálta Robert Schumant e föld történelme, amelynek maga is gyermeke volt, s miként járult hozzá alapvető módon a modern Európa megformálásához, olyannyira, hogy a kontinens egyik „Alapító atyjaként” tiszteljük?

Mindig nehéz meghatározni Európa mibenlétét, akár a jelenre, akár a múltra tekintünk. Európa ugyanis a hellenisztikus civilizáció, a Római Birodalom, majd a kereszténység terjedésének történelmi korszakaiban ébredt fokozatosan önmagára, miközben az idők során új kultúrákat – többek között a germán és a szláv népekét – fogadott magába, s egyre kiterjedtebb régiókat ölelt fel.

Európát tehát kulturális és történelmi valóságként kell értelmeznünk, még mielőtt földrajzi dimenzióként tekintenénk rá. Az évszázadok során új határokat és új meghatározásokat öltött magára, miközben a gyarapodás, a mély válságok és a megújulások korszakait élte át. Hosszú és viharos történelmi útjának állandó tanulsága, hogy Európa akkor fejlődött és haladt előre, amikor képes volt múltjának pozitív értékeit feldolgozni, s azokat a másikkal való találkozás révén új és kreatív formákban újjáéleszteni. Az európai civilizáció ugyanis évszázados – bár nem mindig zökkenőmentes – találkozások gyümölcse. Elég, ha az arab kultúra jelenlétére gondolunk az Ibériai-félszigeten, vagy az „Öreg Kontinens” nyitására az „Újvilág” felé, ami – olykor fájdalmas módon – új szintéziseket szült az amerikai kontinensen.

Ahhoz azonban, hogy megértsük ezt a hosszú történelemformáló utat, nem hallgathatunk Európa egy másik atyjáról sem: Szent Benedekről, akit Szent VI. Pál pápa 1964-ben Európa védőszentjévé nyilvánított, s akit „a béke hírnökének, az egység megvalósítójának, a civilizáció mesterének” nevezett [1]. A szegények, a betegek és az idősek megsegítése; a gyermekek oktatása és az egyetemek; a kórházak és az orvostudomány; az építészet és a mérnöki művészet; a tudományok gyarapodása; a jog, valamint a városok és maguk az államok megszervezése: Európában oly sok területet mélyen áthatott Szent Benedek és szerzetesei munkálkodása! E szerzetesi műveltség nélkül az európai civilizáció – ahogyan ma ismerjük – nem létezne. Itt, Metzben, többek között Szent Chrodegang munkássága révén a testvériség, a közösség és az osztozás bencés szelleme volt jelen. Innen terjedt el a gregorián ének a karoling területeken, harmóniát és szépséget hozva az egész kontinensre.

Nem lehet tehát Európáról beszélni a kereszténység megemlítése nélkül. Robert Schuman ennek teljes tudatában volt, amikor így fogalmazott: „A kereszténység tanította meg valamennyi ember természet szerinti egyenlőségét – akik ugyanazon Isten gyermekei, ugyanazon Krisztus által megváltva, fajra, bőrszínre, társadalmi osztályra vagy foglalkozásra való tekintet nélkül. Elismertette a munka méltóságát, s azt a mindenkit terhelő kötelességet, hogy abban helytálljon. Elismerte a belső értékek elsődlegességét, melyek egyedül nemesítik az embert. A szeretet és a felebaráti szeretet egyetemes törvénye minden embert felebarátunkká tett, s a keresztény világban mindmáig erre épülnek a társadalmi kapcsolatok” [2].

A kortárs Európa egy másik alapító atyja, Alcide De Gasperi az ő szavait visszhangozza, amikor a „közös európai örökségre” [3] helyezi a hangsúlyt, vagyis „arra az egységes erkölcsiségre, amely az evangéliumi testvériség kovászával, az ókortól örökölt jogtisztelettel, a századok során kifinomult szépségkultusszal, valamint az ezeréves tapasztalat által megérlelt igazság- és igazságosságvággyal emeli fel az emberi személyt és annak felelősségét” [4].

Ahelyett, hogy kizárólagos felekezeti feltételnek tekinténk [5], az európai kultúra kereszténységgel szembeni adósságára való hivatkozás segít jobban megértenünk, hogy a transzcendenciára való nyitottság mindvégig az emberi személy konstitutív dimenziója s a civilizáció élő forrása.

E szempontból az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikke kiemelkedő jelentőségű. Ez a cikk az egyházakkal folytatandó „nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédre” buzdít, mindvégig tiszteletben tartva és sértetlenül hagyva „azt a jogállást, amelyet az egyházak élveznek” a tagállamokban. Az államok életét rendező világi jelleg ugyanis nem pusztán a civil intézmények felekezetmentességét jelenti, hanem a felek közötti valódi együttműködést is feltételezi; miként azt is, hogy az állami és uniós hatóságok tiszteletben tartsák az egyházak autonómiáját, s előmozdítsák azok szervezeti, véleménynyilvánítási és hitéleti szabadságát.

Arról van szó, hogy visszatérjünk azon értékek forrásához, amelyek a társadalmi együttélés alapját képezik, vagyis „az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogainak, a szabadságnak, a demokráciának, az egyenlőségnek és a jogállamiságnak az egyetemes értékeihez” (Európai Unióról szóló szerződés, Preambulum).

A mai multikulturális kontextusban ezen értékek egyetemességének felvállalása – ami elengedhetetlen a fennmaradásukhoz – saját gyökereink újrafelfedezése, valamint a másikkal való párbeszédre való nyitottság révén valósul meg.

Társadalmi és politikai szükségszerűségről van szó, hogy újra felfedezzük az emberi személy központi szerepét, s valódi tartalommal töltsük meg az olyan szavakat, mint a szabadság, a demokrácia, a béke és az egység. E célból rendkívül értékes Ferenc pápa intése, hogy az európai valóság összetettségét annak minden hagyománybeli és szellemiségbeli gazdagságában becsüljük meg, kiemelve „a hegemóniáktól mentes, konstruktív harmónia kihívását” [6].

Ez a kettős mozgás – az újrafelfedezés és a párbeszéd – lehetővé teszi majd a jogok közötti, valamint a jogok és a kötelességek közötti helyes egyensúly meglelését is, mivel – ahogy Ferenc pápa figyelmeztetett – „a jog fogalmához már látszólag nem társul a kötelesség ugyancsak alapvető és azt kiegészítő fogalma; így végül oda jutunk, hogy az egyén jogait hangoztatjuk anélkül, hogy számolnánk azzal: minden emberi lény társadalmi közegbe ágyazódik, amelyben jogai és kötelességei összekapcsolódnak másokéival s magának a társadalomnak a közjavával” [7].

A mai Európa ugyanis találkozásokban gazdag, hosszú történelmének új állomásához érkezett, miközben a kontinensre oly sok férfi és nő érkezik, akik háborús övezetekből és üldöztetés elől menekülnek, vagy a szegénységet és nyomort hátrahagyva keresnek jobb életet.

Miként a spanyolországi Kanári-szigetekre tett legutóbbi látogatásom során mondtam: „Az emberi méltóság legális és biztonságos útvonalakat, segítségnyújtást és ellátást, az embercsempészek elleni érdemi együttműködést, az áldozatok hatékony védelmét, felelősségteljes befogadási és integrációs folyamatokat, valamint olyan politikát követel, amely minden ember számára lehetővé teszi, hogy méltóságban élhessen a saját szülőföldjén” (Találkozó a migránsokat befogadó szervezetek képviselőivel).

Ám mindez még nem volna elegendő: egy ember befogadása azt jelenti, hogy úgy integráljuk őt, mint saját családunk tagját, lehetőséget kínálva számára talentumai, képességei és érzékenysége kibontakoztatására, de arra is, hogy az őt befogadó ház szelleméhez alkalmazkodjék. Fel kell ismernünk a jelenlegi események történelmi horderejét: a népek és kultúrák közötti példátlan találkozást, amely gyökereink kreatív újrafelfedezésére, s egyúttal a másik figyelmes meghallgatására hív minket. Európa alapvető értékeinek egyetemessége biztosít bennünket arról, hogy ez a párbeszéd lehetséges, s szilárd alapot adhat társadalmainknak, lehetővé téve, hogy hatékonyabban munkálkodjunk a békéért és egy megbékélt világért.

Éppen ez a tisztánlátás ösztönözte az olyan embereket, mint Schuman, hogy meghaladják a kulturális identitások szembenállását, s életre hívják az európai intézményeket a második világháború szörnyű tragédiáját követően – amely megmutatta, milyen mértékű gonoszt képes elkövetni az ember, amikor azt hiszi, hogy semmi sem szab határt hatalma gyakorlásának.

Robert Schuman, aki maga is tapasztalta a határok szüntelen változását, hozzájárult egy olyan Európa alapjainak megvetéséhez, amely felismerte a kontinenst szétszakító falak lebontásának sürgető voltát. Keresztény neveltetése közvetítette számára az egyenlőség értékét – faji vagy társadalmi osztálybeli megkülönböztetés nélkül –, s megtanította vele a munka méltóságát. A különböző nemzeti szuverenitások egymásutánisága véste emlékezetébe a nemzetközi jog fontosságát és az adott szó szentségét. Olyan környezetben nőtt fel, ahol a kevélység és a bosszúvágy látszott felülkerekedni, Schuman mégis a népek közötti béke és testvériség mellett kötelezte el magát – azon népek között, amelyek, miután hosszú időn át harcoltak egymással, végül felismerték, hogy szükségük van egymásra.

Melyek tehát Robert Schuman tanításai a mai Európa és a világ számára? Mindenekelőtt a béke iránti mély vágy. Sajnos a háború ma újra megjelent, még Európában is: egy újabb „felesleges mészárlás” [8], amely nap mint nap számtalan civil áldozatot követel. S ma is, akárcsak 1950-ben, a Schuman-nyilatkozat szavai teljes mértékben időszerűek: „Az a hozzájárulás, amelyet egy szervezett és életerős Európa nyújthat a civilizációhoz, elengedhetetlen a békés kapcsolatok fenntartásához” [9]. Türelmes párbeszédre van szükség, bátorságra a tárgyalásokon, s arra a készségre, hogy a béke legfőbb javáért feláldozzuk egyes álláspontjainkat.

Természetesen a béke keresése Európában – miként a világ többi részén is – nem tévesztendő össze valamiféle naiv irenizmussal. Épp ellenkezőleg, Schuman szavai ma időszerűbbek, mint valaha: „A világbékét nem lehet megőrizni az azt fenyegető veszélyekkel arányos, kreatív erőfeszítések nélkül” [10]. Ugyanakkor óvakodnunk kell az újrafegyverkezés illúziójától. „Nem véletlen, hogy a katonai kiadások növelésére irányuló ismételt felhívásokat és az azokból fakadó döntéseket számtalan felelős vezető mások veszélyességével indokolja” (Üzenet az 59. Békevilágnapra, 2026. január 1.). A béke munkálása aktív tevékenység. Ma fel kell tennünk a kérdést: vajon valóban „kreatív erőfeszítéseket” teszünk-e a világbéke előmozdítására, vagy csupán arra törekszünk, hogy „elállítsuk a háború vérzését”, és jobban felkészüljünk azokra a konfliktusokra, amelyekről feltételezzük, hogy még előttünk állnak?

Schuman elképzelése szerint Európa olyan kontinens, ahol a fegyveres szembenállás helyett a párbeszédet választják; ahol közössé teszik az erőforrásokat azért, hogy „minden háború […] ne csupán elképzelhetetlenné, hanem anyagilag is lehetetlenné váljék” [11].

Schuman felfogása szerint Európa a nemzetközi jog tiszteletén alapul, amelyet – a nemzeti jogokkal ellentétben – egyetlen állam sem kényszeríthet ki erőszakkal, hanem azon az általánosan elismert elven nyugszik, miszerint pacta sunt servanda [a megállapodásokat be kell tartani]. Ezt az elvet féltve őrzi e régió helyi jogrendje, amely az állam és a katolikus egyház közötti kapcsolatokat is szabályozza a Szentszék és Franciaország között 1801-ben megkötött, ma is hatályban lévő konkordátum alapján.

A nemzetközi jog és a multilateralizmus az államok tényleges egyenlőségét hangsúlyozzák egymás közötti kapcsolataikban, s a legfőbb ellenszert jelentik az uralkodási vágyra, amely minden konfliktus gyökere. Ma az emberek és az államok közötti kapcsolatok mind barbárabbá válnak. Az adott szó értékét megvetik, s inkább a hazugsággal és a csalással kérkednek. Európa gátat vethet e spirálnak a másik iránti tisztelet révén, amelyet sikerült ápolnia és megőriznie; hiszen az elmúlt nyolcvan évben bőséggel bebizonyította, hogy az eltérő vélemények, igények és érdekek érvényre juttatása lehetséges úgy is, hogy a felek találkoznak ahelyett, hogy összeütköznének.

Schuman arra emlékeztet bennünket, hogy mindig realizmust és bátorságot kell tanúsítanunk: „Európa – vallotta – nem egyetlen csapásra épül fel, s nem is egyetlen átfogó szerkezetben: konkrét megvalósulások révén jön létre, amelyek mindenekelőtt a tényekben megnyilvánuló szolidaritást teremtenek” [12]. Soha nem szabad elveszítenünk a haladásba vetett hitünket, még ha a megtett lépések néha kicsik és szinte észrevehetetlenek is. A „mindent azonnal” modern követelése idegen az európai történelemtől és kultúrától, amelyek ellenkezőleg, az idő és a türelem értékére tanítanak. Apró lépésekkel kelthető életre az a konkrét szolidaritás, amely biztosítja, hogy senki se érezze magát magára hagyottnak vagy elfeledettnek.

E gondolatok kíséretében elsősorban a fiatalokra gondolok, akik arra hivatottak, hogy felépítsék a jelen és a jövő Európáját. Miként Schuman már rámutatott: „Legyen e megbékélt, egységes és erős Európa eszméje ezentúl jelmondata a fiatal nemzedékeknek, akik szolgálni kívánják a gyűlölettől és félelemtől végre megszabadult emberiséget, mely a megosztottság hosszú időszaka után újra tanulja a keresztény testvériséget” [13].

A fiatalokhoz fordulva így szólok: legyen bátorságotok felelősséggel megélni a béke munkálásának hivatását – saját szívetekben, kapcsolataitokban, családotokban, az iskolákban és az egyetemeken, városaitok, nemzeteitek és egész Európa életében!

Ne hajtsatok fejet az erőszak és az elnyomás logikája előtt!

Szeressétek az életet annak minden pillanatában, és ne féljetek a jövőtől!

Ne féljetek családot alapítani, gyermekeknek életet adni, s védelmezni minden ember méltóságát – az anyaméhbeli fogantatás első pillanatától egészen az utolsó leheletig!

Ne féljetek fáradhatatlanul munkálkodni közösségeitek javára, akár politikai szerepvállalás révén is!

Legyetek a közösség építői!

S veletek együtt Európa, mélyen meggyökerezve, továbbra is virágozni fog, és ösztönzést nyújt majd az egész világnak.

Isten hordozzon benneteket e döntéseitekben, s áldja és oltalmazza egész Európát!

[1] Szent VI. Pál, Pacis nuntius apostoli levél (1964. október 24.): AAS 56 (1964), 965.

[2] R. Schuman, Pour l’Europe, Genf 2010⁵, 57–58.

[3] Vö. A. De Gasperi, La nostra patria Europa. Beszéd az Európai Parlamenti Konferencián, 1954. április 21., in: Alcide De Gasperi e la politica internazionale, Róma 1990, III. kötet, 437–440.

[4] Uo.

[5] Vö. uo.

[6] Ferenc, Beszéd az Európa Tanács előtt (2014. november 25.).

[7] Ferenc, Beszéd az Európai Parlament előtt (2014. november 25.).

[8] XV. Benedek, Levél a hadviselő népek vezetőihez (1917. augusztus 1.): AAS 9 (1917), 423.

[9] Schuman-nyilatkozat, Párizs, 1950. május 9.

[10] Uo.

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] R. Schuman, Pour l’Europe, 46.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media