Ma reggel 8.50-kor XIV. Leó pápa gépkocsival a lourdes-i Miasszonyunk-kegyhely Sainte-Bernadette-auditóriumába hajtatott, a Franciaország Püspöki Konferenciájának tagjaival való találkozóra.
Megérkezésekor a Szentatyát Franciaország Püspöki Konferenciájának elnöke, Őeminenciája Jean-Marc Aveline bíboros fogadta, majd együtt léptek be az auditóriumba.
Franciaország Püspöki Konferenciája elnökének köszöntő szavai után a pápa megtartotta beszédét. Ennek végén ajándékot adtak át a Szentatyának.
Ezt követően XIV. Leó pápa köszöntötte Franciaország Püspöki Konferenciájának tagjait, majd 10.00 órakor gépkocsival a Lourdes-i Miasszonyunk-kegyhely Prérijére hajtatott a szentmise bemutatására.
Az alábbiakban közöljük a Szentatya beszédét, amely a Franciaország Püspöki Konferenciájának tagjaival tartott találkozón hangzott el:
Őeminenciája, Őexcellenciáik!
Örömmel találkozom veletek, kedves püspöktestvéreim e Menny által megáldott helyen, alig néhány lépésre attól a barlangtól, ahol Szűz Mária megjelent Szent Bernadettnek, s ahol rendszeresen összegyűltök plenáris üléseitekre. Ezzel a választásotokkal egyértelműen kifejezésre juttatjátok azon szándékotokat, hogy a francia egyházat Isten Anyja, a Szeplőtelen Szűz oltalma alá helyezzétek, hogy ő még biztosabban vezesse azt az Úr akarata szerint. Nincs ugyanis jobb út Jézushoz, mint Márián keresztül. Benne minden az Ő Fia felé vezet minket.
Így viszitek tovább azt az örökséget, amelyet a hitben atyáitoktól kaptatok, országotok evangéliumi örömhírrel való megszólításának legkorábbi időitől kezdve. Isten Anyjának tisztelete olyan mélyen gyökeret vert nálatok, hogy Franciaországot hamarosan „Mária Királyságának” nevezték (vö. XI. Piusz: Galliam, Ecclesiae filiam primogenitam kezdetű apostoli levele, 1922. március 2.). Nemzetetek és a Szent Szűz e privilégiumos kapcsolata sajátos módon nyilvánult meg, amikor Franciaországot 1638. február 10-én ünnepélyesen Neki szentelték – miként ezt tegnapelőtt egy gyönyörű ábrázoláson magam is láthattam a párizsi Notre-Dame-székesegyházban. Elődöm, XI. Piusz pedig erre a fogadalomra hivatkozva nyilvánította a Mennybe Fölvett Szűz Máriát Franciaország védőszentjévé (vö. uo.).
Ez a Máriával járt, bizalommal és gyengédséggel teli hosszú út – amelyet oly sok ájtatosság és az ő nevét viselő hely, megannyi – gyakran könnyek között – meghallgatott könyörgés, kegyhelyek és zarándoklatok, valamint székesegyházak fémjeleznek – minden akadály ellenére folytatódik, s tanúskodik a rátok bízott Isten népének élő hitéről. Korunk hatalmas kihívásaival szemben arra buzdítalak benneteket, kedves testvéreim, hogy tegyetek tanúbizonyságot bátorságról, merészségről és missziós kreativitásról! Ne hagyjátok, hogy elbátortalanítsanak benneteket a hibák, a következetlenségek, sőt még azok a bukások sem, amelyek ezen úton járó nép történelmét kísérték. Legyen mindig bátorságotok az Igazság iránti szeretettel elismerni a hibákat, s elszántan gyógyítani a sebeket a Jó Pásztor szeretetével, aki ismeri juhait, és mindegyiket név szerint szólítja. Keljetek fel tehát reménységgel, s ne fáradjatok bele az Evangélium hirdetésébe!
A francia egyház történelme gazdag, immár rendkívül gazdag. Gyönyörű és termékeny; s fontos, hogy erre támaszkodjatok közösségeitek, valamint országotok jövőjének építésekor. Az Egyház tanúja volt, sőt maga is hozzájárult nemzetetek lassú alakulásához; még ma is szerves része kultúrájának, identitásának és a világban betöltött hivatásának. Éppen ezért hangjának teljes joga van jelen lenni a francia közéleti vitákban; természeténél fogva prófétai tekintéllyel bír. Még ha nem is talál mindig meghallgatásra, mégis várják. Még ha nem is követik mindig, különösen a civilizáció alapjait érintő lényegi kérdésekben, mégis nélkülözhetetlen; ne kételkedjetek ebben! Ismerem elszántságotokat és bátorságotokat – ezt egyértelműen megmutattátok az életvégről szóló legutóbbi viták során –, s kitartásra buzdítalak benneteket, mindazokkal a jó szándékú emberekkel együtt, akik ugyanezeket az értékeket védelmezik.
Jelenleg a világi jelleg nagyon sajátos keretei között éltek, amely egy viharos, ám mára megnyugodott történelem gyümölcse, s amelynek lehetővé kell tennie az Egyház számára, hogy betöltse küldetését. Az a tény, hogy ez a nehezen elért egyensúly fokozatosan megkérdőjeleződik – miként ez a nyugati világ más részein is történik –, nem szabad, hogy beletörődésre késztessen benneteket. Éberségre hívlak benneteket, hogy megvédjétek az Egyház szabadságát és jogát az evangélizációra, az igazi szabadságra való nevelésre és az istentisztelet nyilvános gyakorlására, azért, hogy Jézus Krisztus nevében a felebaráti szeretet látható módon gyakorolható legyen.
Ferenc pápa a párizsi Notre-Dame-székesegyház újranyitása alkalmából így írt nektek: „Arra hívok minden megkereszteltet, aki örömmel lép be ebbe a székesegyházba, hogy érezzen jogos büszkeséget, és vegye újra birtokába hitbeli örökségét […]. Ez a hajlék, amelyben Mennyei Atyánk lakik, a tiétek: ti vagytok annak élő kövei. Mindazok, akik a hitben megelőztek benneteket, tiértetek építették ezt fel” (Üzenet a párizsi Notre-Dame-székesegyház újranyitása alkalmából, 2024. november 21.). A megkereszteltek bátorítása arra, hogy „újra magukévá tegyék hitbeli örökségüket”, ma pásztori küldetésetek szerves része a franciaországi Egyház megújulása érdekében.
Mindaz, amit az Úr nektek, francia katolikusoknak – az Egyház legidősebb leányának – ajándékozott, valóban nagy hálaadásra indít: a szentségnek az a meg nem szakadó vonulata, amely egészen napjainkig ér; a művészetek, az irodalom és a tudományok virágzása a hit ösztönzésére és a Szentlélek működése által; a tudatnak az a visszafordíthatatlan beérése, hogy az emberi személy elidegeníthetetlen értékkel és méltósággal bír, s hogy jogait és szabadságjogait védelmezni kell; nem feledkezve meg arról a lenyűgöző missziós lendületről sem, amely egészen a föld végső határáig meghozta gyümölcsét. Igen, Jézus sokat adott nektek… és szeretetében továbbra is meg akar ajándékozni benneteket…
Éppen ezért, a jövőre tekintve, Ferenc pápa a már idézett szavakhoz a következőket tette hozzá: „Legyen tehát e csodálatos templom újjászületése prófétai jele a franciaországi Egyház megújulásának!” (uo.). Én magam is úgy vélem, elérkezett az idő, amikor sok kortársunk arra vár, hogy meghallja az Evangélium reményteljes üzenetét, s hogy szemei előtt felragyogjon a feltámadt Krisztus világossága. A Jézusból fakadó békeüzenetet annál is inkább várják, mivel – Franciaországban éppúgy, mint másutt a nyugati világban – aggasztó polarizáció, a testvériség, a szívélyesség és a társadalmi élet minőségének hanyatlása, valamint az erőszak, az egyenlőtlenségek és a szegénység újbóli fellángolása tapasztalható. E kihívásokkal szemben a kiábrándultság és a tanácstalanság lép azoknak a hamis ígéreteknek a helyébe, amelyek egy olyan világról szóltak, ahonnan Isten hiányzik, a magánszférába van száműzve, s ahol kegyelmének segítségét feleslegesnek tartják a „Város építéséhez”. Pedig Jézus világosan figyelmeztette tanítványait: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5).
Különösen a fiatalok hordoznak magukban nagy vágyakat. Aggódva a rájuk hagyott világ miatt, s szorongva a jövőért, készek bátran és nagylelkűen elköteleződni mindamellett, ami szép, igaz és jó. Mutassátok meg nekik az Evangélium útját: az egyetlen biztos – bár követelményeket támasztó – irányt, amely már oly sok gyümölcsöt termett ezen a francia földön! Tegnap Párizsban már felidéztük a katekumenátus biztató jelét, amely döntően a fiatal felnőtteket érinti. Kegyelem és öröm ez Isten egész népe számára. Fontos, hogy gondot fordítsatok e kegyelmi folyamat kísérésére, különösen azáltal, hogy a fiatalokat a felebaráti szeretetet gyakorló s a szolidaritást megélő, élettel teli közösségekbe fogadjátok; valamint azáltal, hogy szilárd, Isten Igéjében gyökerező hittani tanítást nyújtotok nekik, amely képessé teszi őket a kétségekkel és ellenvetésekkel való szembenézésre.
Ahhoz, hogy megvalósuljon a reménynek ez a megújulása – a franciaországi új missziós lendület keretében, amelyet szívből kívánok –, egyetlen, mindvégig ugyanaz a program létezik: megismertetni és megszerettetni Jézus Krisztust, hitelesen, szenvedélyesen, újra meg újra… A jelenlegi kontextusban több jelentős kihívással kell szembenéznetek. Ezek közül a nevelés ügye kiemelkedő jelentőségű. Nagyon dicséretes, hogy közgyűléseitek mélyrehatóan foglalkoznak e témával. A nevelés rendkívül tág küldetés, amely az élet számos területét érinti. Csupán röviden szeretnék utalni a katolikus oktatásra, amelynek „sajátos arculatát” napjainkban sokan megkérdőjelezik. Örömteli, hogy a katolikus oktatási intézmények szélesre tárják kapuikat azok előtt is, akik nem osztják hitünket. Ez a nagylelkű, s mindenki lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartó befogadás nagy gyümölcsöket ígér mindannyiunk, a társadalom és maga az Egyház számára egyaránt. A katolikus oktatás ugyanakkor semmilyen módon nem mondhat le saját nevelési koncepciójáról, arról a Krisztus-központú projektről, amely az emberi személy teljes kibontakoztatására törekszik annak minden – lelki, kulturális, intellektuális, erkölcsi és társadalmi – dimenziójában. Senki ne csodálkozzon tehát azon, ha minden katolikus intézményben lehetőség nyílik a Jézus Krisztussal való találkozásra és az Ő Igéjének meghallgatására! Végképp nem fordulhat elő az, hogy egyetlen diák is peremre szoruljon a saját osztályában pusztán azért, mert hisz Jézusban.
Az elmúlt években eltökélten szembeszálltatok a kiskorúak sérelmére a papság tagjai által vagy egyházi környezetben elkövetett visszaélések fájdalmas csapásával. Bátor intézkedéseket hoztatok a helyzet kezelésére: a meghallgatás, az igazságkeresés, az igazságosság, a megbocsátás, a jóvátétel, valamint az e bűncselekményekkel szembeni megelőzés és védelem kultúrája iránti határozott elkötelezettség révén. Köszönöm mindazt, amit tettetek, s tudom, hogy egyes pillanatok igen nehezek voltak Püspöki Konferenciátok számára. Mentsétek meg s folytassátok a megkezdett utat, a legnagyobb éberséget fenntartva! Ugyanakkor papságotoknak is szüksége van a támogatásra és a bátorításra; tudom, hogy ők atyai gondoskodástok tárgyát képezik. Ahhoz, hogy papi hivatások szülessenek, szükség van arra, hogy a papot kívánják, befogadják és szeressék, s hogy a Krisztushoz alakított identitása világos és jól érthető legyen Isten népe körében, az Evangélium örömére és küldetésének szolgálatára.
Szívemen viselem, hogy megemlítsem a megszentelt életre, különösen pedig a kontemplatív életre szóló hivatások szomorú megfogyatkozását is. Fájdalommal értesültem arról, hogy régi és tekintélyes monasztikus közösségek – amelyek nagy hatást gyakoroltak a történelemre – a közelmúltban bezártak, vagy a bezárás szélére kerültek. Az élet elkötelezése Jézus követésében egy ilyen áldozatos úton a kegyelem működésén túl különleges nagylelkűséget, a hitben való szilárd gyökerezést, intenzív belső életet és a Hozzá való kiváltságos közelséget tételez fel. Ezek a feltételek leggyakrabban a keresztény családokban tapasztalhatók meg, amelyek a legnagyobb figyelmet és támogatást érdemlik. A hitélet elmélyítése és meggyökereztetése a családokon belül kétségkívül kulcsfontosságú ahhoz, hogy megoldódjanak azok a válságok, amelyeken az Egyház és társadalmaink jelenleg keresztülmennek. Hiszen a családokban tanuljuk meg az együttélést, a másik iránti tiszteletet, a sokféleség elfogadását, a kölcsönös támogatást, a nagylelkűséget, az önajándékozás ingyenességét és az áldozathozatal szellemét. Talán éppen ez a legfőbb kihívás, amellyel szembe kell néznünk: hogy Jézus teljes mértékben a francia katolikus családokban éljen, s jelenlétével beragyogja azokat!
E kérdésekhez társul egy másik kihívás is, amely bizonyos aggodalmat kelthet a jövőre nézve: az egység ügye. Ezzel kapcsolatban engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, mennyire lényegi dolog, hogy Jézus tanítványai a szeretetben egymásra találjanak, amint Ő kérte Atyjától: „hogy mindnyájan egyek legyenek […], hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). A franciaországi Egyház kis nyáj, amelynek egyesítenie kell erőit a misszióra. Az ideológiai megosztottságok hiábavalóvá tennék tanúságtételét. Az Egyház történetében mindig voltak feszültségek, ám éppen amikor ezek megmutatkoznak, akkor tudjuk még inkább értékelni az egység ajándékát. Ez az egység nem sivár egyformaság, hanem azt eredményezi, hogy minden hitelesen katolikus arculat és érzékenység természetes módon egybehangzik a közös hitvallásban, a törvényes pásztorok iránti engedelmesség által, s különösen Péter Utódja iránt, aki „a hit és a közösség egységének örök és látható elve és alapja” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogm. konst., 18). Dinamikus egység ez, amely az Egyház Hagyományából – az Atyáktól egészen a II. Vatikáni Zsinatig – és a zsinat utáni Tanítóhivatalból táplálkozik. Emellett a hitből kiinduló kölcsönös párbeszédben is gazdagodik, azon szinodális stílus szerint, amelyet az utóbbi időben igyekszünk elmélyíteni.
Kedves Testvéreim! A franciaországi Egyház kedves a pápa szívének. Mennyire szeretném átadni nektek a lelkesedésnek és a reménynek azokat az érzéseit, amelyek éltetnek engem, amikor rátok gondolok!
Élettel teli, testvéri és a világra nyitott közösségekben gazdag; buzgó s megannyi kezdeményezésben elkötelezett fiatalokban gazdag; valamint azon örökségben is gazdag, amely támaszt nyújt neki, ám egyúttal felelősségre is kötelezi: a franciaországi Isten népe – erről meg vagyok győződve – töretlen buzgalommal folytatja majd küldetését, hogy hirdesse s megszerettesse Jézus Krisztust, hogy élete legyen a világnak!
Közgyűléseteket, egyházmegyei közösségeiteket és országotokat a Lourdes-i Szűzanya anyai oltalalmába ajánlva örömmel adom rátok apostoli áldásomat. Köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
