Látogatás az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezeténél (UNESCO)
14 óra 45 perckor a Szentatya gépkocsival az UNESCO székhelyére utazott. A Pavillon d’Honneur-hoz érkezésekor Khaled Ahmed El-Enany Ali Ezz, az UNESCO főigazgatója, valamint Mons. Roberto Campisi, a Szentszék ezen intézmény melletti állandó megfigyelője fogadta. Ezt követően a Ségur-csarnokban üdvözölte a Közgyűlés elnökét, a Végrehajtó Tanács elnökét, a főigazgató-helyettest, valamint az afrikai prioritásért felelős helyettes főigazgatót. Ezután következett az Aranykönyv kézjegygyel ellátása és az ajándékok cseréje.
A Könyvtárban kétoldalú találkozóra került sor a főigazgató és XIV. Leó pápa között, a főigazgató-helyettes, a helyettes főigazgatók, a pápai kíséret és az állandó megfigyelő jelenlétében.
A pápa üdvözölte az állandó misszió tagjait, majd rövid látogatást tett a Tolerancia terén. Ezt követően a Szentatya a főigazgató kíséretében az I. terembe vonult a Salle des pas perdus-ön keresztül, ahol erre az alkalomra az UNESCO regionális csoportjait képviselő műalkotásokat állítottak ki.
A főigazgató köszöntője után átadták a Szentatyának a Béke Könyvét, majd XIV. Leó pápa megtartotta beszédét.
A csarnokból kilépve a pápa röviden köszöntötte az UNESCO munkatársainak egy csoportját, majd nyitott pápamobilon a Notre-Dame-székesegyházba hajtatott, hogy a püspökökkel, a papokkal, a diakónusokkal, a megszentelt életet élő férfiakkal és nőkkel, valamint a papnövendékekkel együtt elimádkozza az esti dicséretet.
Az alábbiakban közreadjuk azt a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezeténél (UNESCO) tett látogatása alkalmával mondott:
Főigazgató Úr!
A Közgyűlés Elnöke!
A Végrehajtó Tanács Elnöke!
Excellenciák!
Hölgyeim és Uraim!
Örömmel vagyok jelen ma a nemzetek e gyűlésén, ahol a nyelvek és a kultúrák azért találkoznak, hogy együttműködjenek egy olyan vállalkozásban, amely az egész emberi családot érinti: „hozzájárulni a béke és a biztonság megőrzéséhez azáltal, hogy a nevelés, a tudomány és a kultúra révén szorosabbra fűzik a nemzetek közötti együttműködést, az igazságosság, a törvény, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok egyetemes tiszteletben tartásának biztosítása érdekében” (Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének Alkotmánya, 1. cikk 1. bekezdés). Egy igazságos világ közös építése ugyanis maga a nemzetközi együttműködés legfőbb alapja. Tapasztalataink, képességeink és szakértelmünk arra irányulnak, hogy mindenki számára befogadó és egyenként mindenkinek gyümölcsöző teret építsünk, hogy minden nép a békében gyarapodhasson.
A béke tanújaként szívélyes köszöntésemet küldöm Önöknek, a tagállamok és a megfigyelők, a nemzetközi szervezetek, a tudományos élet és a civil társadalom képviselőinek. Köszönetet mondok Khaled El-Enany úrnak, e Szervezet főigazgatójának szívélyes meghívásáért [és a hozzánk intézett szavaiért]. Pásztorként az Egyház szavát hozom el Önöknek, amely újra meg újra „üzenetté” és „párbeszéddé” válik minden nép, minden jóakaratú férfi és nő felé (vö. Szent VI. Pál pápa, Ecclesiam suam enciklika, 67.).
Az a törekvés, hogy közösen építsünk egy igazságos világot, egybeesik azzal a küldetéssel, amelyet a történelem során megtanultunk közösen hordozni. E tekintetben az UNESCO egyrészt fontos mérföldkövet, másrészt eszközt jelent ahhoz, hogy ma – még nagyobb elkötelezettséggel – folytassuk ezt a feladatot tevékenységünk számos területén. 2027-ben ünnepeljük a Szentszék UNESCO melletti jelenlétének 75. évfordulóját: ez a jelenlét abból a meggyőződésből fakad, hogy a jövő elsősorban az Isten képmására teremtett minden ember elidegeníthetetlen méltóságának tiszteletben tartásától és előmozdításától függ. Ezért tekintjük ezt a Szervezetet a közjó szolgálatában álló kiemelt párbeszédpartnernek; a közjó ugyanis az a „méltóság társadalmi formája”, amelyet mindannyian eredendően és egyenlő módon osztunk meg (vö. Magnifica humanitas enciklika, 59.). 1952 óta a Szentszék Állandó Megfigyelő Missziója ebből a szempontból értékeli és kíséri az UNESCO kezdeményezéseit, hozzájárulva a nemzetek közötti párbeszédhez, hogy támogassa a valódi emberi fejlődést – amely csak akkor tekinthető annak, ha „minden ember és a teljes ember előmozdítására” irányul (Szent VI. Pál pápa, Populorum progressio enciklika, 14.).
Ezen a gyűlésen felszólalva mélyen tisztelt elődöm, Szent II. János Pál emlékeztetett arra, hogy „genus humanum arte et ratione vivit”. Mivel tehát „az ember a kultúrának köszönhetően él igazán emberi életet” (Beszéd az UNESCO-ban, 1980. június 2., 6.; vö. Aquinói Szent Tamás: In Aristotelis Posteriora Analytica, 1), ez a „kultúra” szó azt a létezésmódot jelöli, amely által az ember értelmet ad mindannak, amit tesz. Negyvenhat év elteltével, miközben Önök között megújítom a Szentszék együttműködési elkötelezettségét, arra hívom Önöket, hogy az UNESCO-ra ne csupán egy jeles nemzetközi szervezetként tekintsenek, hanem olyan helyként, ahol az emberiség önmagáról, saját történelméről és jövőjéről elmélkedik. Az oktatás, a tudományok és a kultúra előmozdítása ugyanis lehetetlen anélkül, hogy előmozdítanánk a férfiak és nők életét, akik ezek főszereplői.
Az oktatás területén a Katolikus Egyház igen régi tapasztalattal rendelkezik: közösségei évszázadok óta nyitnak iskolákat és egyetemeket, tanítanak írni és olvasni, és jelen vannak a legszegényebb és legeldugottabb helyeken is. A Globális Oktatási Paktummal elődöm, Ferenc pápa ezt a tapasztalatot egy szélesebb, mindenki hozzájárulására nyitott oktatási szövetségbe kívánta beilleszteni. Amit azonban elsősorban át szeretnék adni Önöknek, azok nem elsősorban a művek, hanem az a meggyőződés, amelyből azok fakadnak. Egyetlen oktatás sem teljes, ha nem néz szembe az élet értelmének kérdésével. Ugyanebben a beszédében Szent II. János Pál emlékeztetett erre: nevelni annyit tesz, mint segíteni az embert abban, hogy többet „legyen”, és ne csupán többet „birtokoljon”, felismerve benne a személynek azt a transzcendenciáját, amely emberi mivolta teljességéhez tartozik (vö. uo., 10–11.).
Összejövetelünkön tehát érdemes górcső alá vennünk egy alapvető kérdést, amely sürgető módon megszólít bennünket: mit jelent embernek lenni? Minden kultúrát érint ez a kérdésfelvetés, amely minden tudás, művészet és vallás szintézispontját képezi. Elvégre még a XXI. században sem vehetjük magától értetődőnek annak ismeretét, hogy ki az ember, s mit jelent embermódon élni. Minden nemzedék hivatása ugyanis, hogy megküzdjön ezzel a kulturális kihívással, különösen azon tragédiák árnyékában, amelyek sajnos mind a mai napig bekövetkeznek.
Mindenekelőtt az ember az a létező, akit megfogantak és aki megszületik: embernek lenni tehát elsősorban azt jelenti, hogy gyermekek vagyunk. Közülünk senki sem maga választotta, hogy az legyen. Senki sem dönthette el, kitől, mikor vagy hol szülessen meg. Ez a nyilvánvaló igazság nem csupán biológiai, hanem etikai tényre is rávilágít: mint gyermekek, mindannyian testvérek vagyunk. Emberségünk kezdettől fogva ajándék és próbatétel, ígéret és felelősség. Minden ember számára az életadás eredendő köteléket, olyan életközösséget hordoz, amelynek a család a forrása és az első nevelési közege.
Másodszor: mindannyian meztelenül és rászorulóként születünk. Születésünktől fogva szegények vagyunk: kenyérre és szóra, gondoskodásra és szeretetre szorulunk, vagyis mindarra, ami táplálja a testet és a lelket. Ezt jól tudjuk, mégis, felnőtté válva fennáll a veszélye, hogy elfeledkezünk róla. Ennek a feledésnek a legsúlyosabb következményeit pedig éppen a rászorulók szenvedik el, valahányszor emberségüket elárulják vagy kiselejtezik, kizsákmányolják vagy megtévesztik. Születésünk elfeledése elhomályosítja az emberi életről alkotott fogalmunkat, mert elszakítja azt a mindannyiunk számára közös történelemtől. Így az életet már nem ajándékként, hanem árucikként fogják fel. Már nem a gondoskodásra és a felelősségre való hívást látják benne, hanem kizsákmányolandó terméket. Pontosan ez a drámai válaszút emlékeztet bennünket arra, hogy embernek lenni azt jelenti: természetünknél fogva szabadok vagyunk. Mivel mindannyian gyermekek vagyunk, ez a szabadságunk azáltal kezdődik, hogy válaszolunk annak a szabadságára, aki elsőként szól hozzánk – a szeretet vagy az elutasítás gesztusaival, szeretetteljes befogadással vagy épp elhagyatottsággal és kegyetlenséggel.
Harmadszor tehát: közös emberségünkről megemlékezni azt jelenti, hogy elismerjük: az nagyszerű, vagyis tele van lehetőségekkel, még ha sok gonoszság és igazságtalanság is jelöli meg. Akik az oktatásnak, a tudománynak és a kultúrának szentelik magukat, fokozottan hivatottak arra, hogy gondoskodjanak minden egyes emberről, hogy így felragyogjon szabadságunk szépsége. Ennek a szépségnek neve is van: igazságosság. Igen, a szabadság akkor szép, ha a jóra és az igazságra irányul; s eltorzul, ha az önkényességbe, az erőszakba és a hatalomvágyba süpped. Embernek lenni tehát felelősséget hordoz a történelem hívásával szemben: az ember az, aki növekszik, tanul, elméjével és kezével dolgozik. Elkötelezettsége révén művelheti vagy elcsúfíthatja a földet, művészetet hozhat létre vagy rombolhat. Ebben a mostani pillanatban el kell ismernünk, hogy a legszörnyűbb „emberi alkotás” a háború; hiszen abban maga a tudomány is a rombolás és ölés embertelen akaratának szolgálatába áll.
E tekintetben az UNESCO Alapokmányának preambuluma olyan szavakkal kezdődik, amelyek – amint azt a „Békefalon” is láthattuk – meglepő aktualitásról tanúskodnak: „Mivel a háborúk az emberek lelkében veszik kezdetüket, az emberek lelkében kell kiépíteni a béke védelmét is” (UNESCO Alapokmánya, Preambulum, 1945). Ezeket a szavakat a második világháború – az elmúlt évszázad legpusztítóbb tragédiája – közvetlen másnapján vetették papírra. Az emberiség megértette, hogy a tudományos haladás, ha elszakad a bölcsességtől, pusztító fegyverré válhat; hogy a kultúra, ha behódol az ideológiának, hazugsággá és propagandává degradálódhat; s hogy a nevelés, ha lemond az igazságról, a lelkiismeretek manipulálásának eszközévé süllyed. Az UNESCO-t megalapító államok felismerték, hogy a szerződések ugyan szükségesek, de önmagukban nem elegendőek: olyan kultúrára és közös elkötelezettségre van szükség a béke iránt, amely hordozza és élteti azokat. A békét nem lehet csupán szerződésekkel megteremteni, sem az ellentétes erők közötti kompromisszumok útján. A béke akkor valódi, ha nem puszta egyezségből, hanem az igazságosság erényéből fakad; s nem az érdekek ingatag egyensúlyából, hanem a helyes akaratból ered. Egyedül a helyes akarat képes ugyanis a másikban testvért, a magához hasonló személyt felismerni.
Nyolcvan év elteltével az Önök Alapokmányának szavai semmit sem vesztettek erejükből. Mégis látjuk, milyen mélyen fenyegetik ezt a közös elvet a barbárság azon formái, amelyek széthúzást és konfliktusokat szítanak. A tudományos és az oktatási világ előtt álló mai kihívások közül különösen azokat emelném ki, amelyek a technológia tágas területén mutatkoznak meg. Ezen a téren tett erőfeszítéseinknek arra kell irányulniuk, hogy az új technológiák az emberi személy szolgálatában maradjanak, ahelyett, hogy a hatalomgyakorlás és az igazságtalanság újabb eszközeivé válnának.
Az évszázadok során számos olyan tevékenységet, amelyet egykor emberi lények végeztek, gépekre bíztak, s ezek képességei és alkalmazási területei folyamatosan bővültek. A közelmúltban egyes mesterséges rendszereket felruháztak az emberi gondolkodás képességének elnevezésével is: ez az intelligencia. Ugyanakkor gondolatainkat és kapcsolatainkat az elembertelenedés folyamata fenyegeti elszegényedéssel. A paradoxon mind nyilvánvalóbbá vált: miközben az „intelligenciát” számítási rendszereknek tulajdonítjuk, küzdünk azzal, hogy elismerjük az emberi személyek elidegeníthetetlen méltóságát, akiknek az életét a hatékonyság mércéjével mérik, s ha már nem tekintik őket produktívnak, elutasítják és kiselejtezik őket.
Ez a fájdalmas valóság arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk egyfelől emberi természetünk törékenységén, másfelől minden egyes emberi személy mérhetetlen méltóságán – azon a méltóságon, amely a legsebezhetőbb körülmények között is sértetlen marad, egészen a halál pillanatáig. Igen, az ember nemcsak az a létező, aki megszületik, hanem az is, aki meghal. Méltóságunkat nem rombolja le sem a betegség, sem a fájdalom, s nem függ azoktól a teljesítményektől sem, amelyekre az ember képes. Éppen ellenkezőleg: a személy méltósága szeretetteljes gondoskodást igényel az élet minden szakaszában.
A keresztény hit szerint az emberi személy titka Krisztusban nyeri el teljes világosságát, aki „az Atya és az ő szeretete titkának kinyilatkoztatásával a maga teljes valóságában feltárja az embert az ember előtt, és megmutatja neki legmagasabb hivatását” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.). E fényben minden egyes személy Isten által akart és szeretett teremtményként jelenik meg előttünk. Ez a világosság abban is segít bennünket, hogy mélyebben megértsük közös emberi tapasztalatunk értelmét.
Hölgyeim és Uraim! Közös történelmünk nevében, mint a tudomány férfiai és női, Önök folyamatosan arra hivatottak, hogy együttműködjenek: így a nézőpontok sokféleségéből a tekintetek találkozása, a tekintetek találkozásából pedig a cselekvés harmóniája érhet be. Ez a harmónia az UNESCO munkájában fejeződik ki, amikor az szervezetként szimfonikus módon ad hangot az emberiség javát és a róla való gondoskodást szolgáló legnemesebb szándékoknak. Ahol harmónia van, ott összhang uralkodik a különböző hangok között, és így egyetértés honol az Önök által képviselt nemzetek között is.
Ezzel kapcsolatban két képet szeretnék meríteni a Bibliából, az emberiség e nagy kulturális kódexéből: Bábel tornyát és Pünkösd terét. Az emberi család egységének megtestesítőiként ajánlom ezeket Önöknek – azon emberi családénak, amely ma is folyamatosan arra kap elhívást, hogy felismerje az által megélt történelem irányát és értelmét. Ezek a bibliai elbeszélések ugyanis a társadalmi berendezkedés két olyan formáját tárják elénk, amelyek jelenünk körülményeinek átgondolására késztetnek bennünket.
Bábel tornya az uralom révén kikényszerített egységet jelképezi (vö. Ter 11,4). Ugyanakkor ez az építmény leleplezi azt is, hogy minél inkább elnyom a hatalom, annál inkább meggyengül, s megmutatja embertelen arcát. Megmutatkozik ez a despotizmus okozta szenvedésekben és igazságtalanságokban, valamint a társadalmat és a környezetet sebző kizsákmányolásban. Amint a történelem tanítja, számos birodalom ünnepelte a maga erőszakosságát, mielőtt felmorzsolódott és összeomlott volna, mint egy torony. Ennek a megdicsőített, majd elpusztított gőgnek az eredménye a szétszóródás. Az az önteltség, hogy Istenhez hasonlóvá váljunk, s a népeket egyetlen igába hajtsuk, a nyelvek összezavarodásához és általános meg nem értéshez vezet. Ahelyett, hogy elérné az eget – amint szándékozta –, Bábel tornya összeomlik, s ez kettős negatív következménnyel jár: amint az általa kikényszerített egység erőszakos volt, úgy az összeomlását követő sokszínűség is konfliktusokkal terhelt. Ma Bábel kísértése újra megjelenik a testvériség nélkül hajszolt globalizációban, a kapzsi pénzügyi gyarmatosításban, az ideológiai elnyomásban, s mindazokban a „kötelék nélküli érintkezésekben”, amelyek az emberi életet puszta kereskedelemre fokozzák le (vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, Quo vadis, humanitas?, 42.). Maga a tudomány is, amikor a hatalom technikájává alacsonyodik, már nem az emberi személy felemelését szolgálja, hanem azzal a kockázattal jár, hogy leértékeli az emberi erőfeszítések gyümölcseit.
Különösen ma olyan eszközök állnak rendelkezésünkre, amelyek képesek azonnal összekötni embereket és kontinenseket, mégis az elszigeteltség, az anyagi és lelki nyomorúság, valamint az elhagyatottság új formáinak vagyunk tanúi. A kommunikáció jóval gyorsabbá vált, de nem feltétlenül igazabbá; az információ bőséges, ám nem azonos a bölcsességgel. Közös hivatásetikai elvek hiányában a legkülönbözőbb kommunikációs csatornák azzal a kockázattal járnak, hogy elszaporítják a téves információkat, vagy jelentés nélküli szavakat használnak, s ezáltal ahelyett, hogy elősegítenék a párbeszédet, inkább akadályozzák azt.
A mesterséges intelligencia tovább élesíti ezt a problémát: noha ezek a rendszerek képesek adatok összekapcsolására, nem tudnak választ adni az emberi létezés értelmének kérdéseire, amely a megélt tapasztalatban gyökerezik. Az emberi lények azonban nem tudnak értelem nélkül élni. Az értelem az elme oxigénje. Ezért a kommunikációs kihívások – amelyek mindig nevelési kihívások is egyben – az igazság kérdését a társadalmi igazságosság és a történelmi méltányosság témájává emelik. Éppen ezért elengedhetetlen a nevelés ezen a területen, és örömmel üdvözlöm az UNESCO kezdeményezését a „Média- és információs írástudás” (MIL) programján keresztül, amely a média és a digitális eszközök felelősségteljes használatát előmozdítja.
Valójában igazság nélkül a beszéd végül az erőszak logikájának és a hatalmasok önkényes akaratának válik alávetettjévé. A profit nevében így kizárják a felebarátot, a szabadság nevében pedig ártatlanokat gyilkolnak meg. Ahelyett, hogy tisztelnék a törvényt, a hatalom birtokosai csak akkor hivatkoznak rá, amikor az saját érdekeiket szolgálja, és figyelmen kívül hagyják, amikor korlátozza őket; sőt, még az igazságosságot is adható-vehető árucikként kezelik. Ha felismerjük, hogy a törvény megromlása a szív megromlásából ered, átláthatjuk azt is, hogy minden tudomány azzal a kockázattal jár, hogy elveszíti értelmét, ha etika nélkül művelik, s így megszűnik az emberi méltóság szolgálatában állni és azt tükrözni.
E tekintetben buzdítom az egész nemzetközi közösséget, hogy szenteljen megkülönböztetett figyelmet a gyermekek és a fiatalok védelmének. A digitális korszakban sebezhetőségük soha nem válhat a kizsákmányolás alkalmává. Támogassák ezek a technológiák az ő növekedésüket, nevelésüket és kapcsolataikat, megőrizve a gondolkodásra és a megkülönböztetésre való szabadságukat, s maradjanak mindvégig az emberi személy méltóságának szolgálatában.
A kultúra megromlása, amelyről beszélünk, Pünkösd terén nyer megváltást. Ott a béke üzenetét minden nép Örömhírként fogadja. Ez a tanúságtétel Jézus feltámadását hirdeti, vagyis az élet győzelmét a halál felett, azt az üdvösséget, amely reményt ad a világnak. Pünkösd napján a tér az a hely lesz, ahol azt a békét ünneplik, amely meggyógyít minden, az emberi személyt ért sérelmet. Mindenki a „saját nyelvén” hallja ezt az üzenetet, s a közösség egyáltalán nem akadályozza a sokszínűséget (vö. ApCsel 2,8). Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi, hogy a sokféleség a hangok és az arcok harmóniájában virágozzék. A béke hirdetésében a kultúrák sokszínűsége az egyetemes igazság hordozójává válik. A bibliai tanítás így mutatja meg nekünk az utat ahhoz, amit mindannyian keresünk: „azt az egységet, amely nem törli el a különbségeket, hanem értékeli mindegyikünk személyes történetét, valamint minden nép társadalmi és vallási kultúráját” (Homília a péteri szolgálat megkezdésének szentmiséjén, 2025. május 18.). Nem Bábel önkénye, hanem Pünkösd békéje teszi lehetővé ezt a közösséget valamennyi nép között. Minden kultúra tehát akkor teljesíti be saját legmagasabb bölcsességét, amikor a békét és mindenki javát keresi, tanúságot téve emberségünk valódi értelméről.
Aki a nevelés és oktatás területén dolgozik, tudja, hogy csak az igazság tesz minket szabaddá. Aki tanít és kutat, tudja, hogy a tévedés a tudatlanság és a babona rabszolgájává tesz bennünket. Valahányszor akadályokat tapasztalunk küldetésünk útjában, emlékezzünk arra, hogy egyetlen Föld létezik mindannyiunk számára, s egyetlen, közös emberi természet. Az emberi lényt nem lehet úgy megérteni, hogy elválasztjuk egymástól azt, ami egyetlen egészet alkot: a testet és a lelket, a személyes életet és a kapcsolatokat, a másokhoz és a környezethez fűződő viszonyunkat. Mindez létezésünk egységéhez tartozik. Ezért a föld megművelése magában foglalja a rajta élő emberiség művelését is. A nevelés és a tudomány erre a feladatra hivatott. Hiszen, amint arra e szó etimológiája is tanít, minden kultúra megművelés. Megújítom tehát elődeim felhívását, hogy együtt viseljük gondját az emberi személynek és a teremtett világnak: XVI. Benedek pápa az emberi személy ökológiájának szükségességéről beszélt, míg Ferenc pápa az integrális ökológia távlatait fejtette ki (vö. XVI. Benedek, Beszéd a német szövetségi parlamentben, 2011. szeptember 22.; Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 137–162.).
Ezen elkötelezettségünk igazi próbaköve az a gondoskodás, amelyet a legkisebbek és a szegények iránt tanúsítunk: az anyaméhben növekvő gyermekek és a különféle háborús övezetekben élők, a testi és értelmi fogyatékossággal élő személyek, az idősek, a migránsok és a menekültek, valamint mindazok iránt, akiket a gőg nem produktívként rekeszt ki. Ők jelentik a mércét az emberi méltóság tiszteletben tartására vonatkozó kijelentéseink számára, amely méltóság védelme és előmozdítása a teremtett világra is kiterjed. Ezzel szemben a kizsákmányolás és a rablás szándéka áll, amely arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet préselje ki minden egyes élőlényből: fogyaszt anélkül, hogy őrizne, s pusztít anélkül, hogy művelne. A jelenlegi ökológiai válság tehát antropológiai válság; emellett az Egyház meg van győződve arról, hogy minden kultúra sajátos bölcsességet hordoz, amely a népek ökoszisztémájában érlelődik. Igen, az emberi személy élőhelye ugyanis a társadalom: nem csupán fizikai környezet – miként az állatok számára a sivatag vagy az óceán –, hanem erkölcsi és kapcsolati közeg. A társadalmi békében a népek az igazságosság szerint virágoznak.
Ennek következtében az UNESCO itt találja meg magasrendű nevelési és tudományos feladatainak foglalatát: a békeépítés türelmes munkájában. Korunk számos és összetett sürgető kihívásával szembesülve a világ vegyes érzelmekkel tekint a nemzetközi intézményekre. Egyfelől e szervezetek arra hivatottak, hogy olyan feladatokra adjanak választ, amelyekkel egyetlen állam sem képes egyedül megbirkózni. Másfelől ugyanezek az intézmények hatékonysági válságot élnek át – különösen akkor, amikor a párbeszédet a cselekvés gátjának tekintik ahelyett, hogy a béke forrását látnák benne, s a képmutatás egyik formájának bélyegzik ahelyett, hogy a közös jó együttes keresésének lehetőségét ismernék el benne. E tévutakkal szemben egy olyan erényt kell előmozdítanunk, amely ma legalább annyira ritka, mint amennyire áhított: ez a bizalom. Az a bizalom, hogy a különbségek nem jelentenek feltétlenül fenyegetést; s az a bizalom, hogy az őszinte párbeszéd nagyobb jót teremthet, mint amit bárki önmagában felépíthetetne. A Szentszék ezt a bizalmat kívánja önteni az UNESCO-ba, akárcsak a többi nemzetközi szervezetbe, tudatában lévén annak, hogy minden nép olyan gazdagságot hordoz, amelyet meg kell osztania az igazi haladás keresése során – azon haladásérán, amelyet kizárólag a béke garantálhat. Nem a nehézségeket figyelmen kívül hagyó, naiv optimizmus hirdetéséről van szó, hanem arról a kitartó reményről, hogy a jó mindig lehetséges. Minden megszülető gyermek reményt hoz magával. Minden férfi és nő, aki életét az igazság keresésének szenteli, a remény cselekedetét viszi végbe. Az UNESCO tehát tanúskodjék erről a reményről azáltal, hogy a kultúrák közötti párbeszéd útján elősegíti a nemzetek közötti megértést! Hisszük ugyanis, hogy a nevelés a kölcsönös félelmek leküzdésének eszköze, s hogy a tudomány minden emberi lény életét szolgálhatja, elvetve a jelenben a jövő jó termését. Ez a bizalom táplálja reményünket a tevékeny szeretetben, vagyis a felebarát javának szolgálatában: ha mindannyian következetesen elkötelezzük magunkat csodálatos emberségünk mellett, a béke végre virágba borulhat.
E munka megvalósításában a vallási hagyományok kulturálisan nélkülözhetetlen és pótolhatatlan szerepet töltenek be: a vallások fejezik ki az élet eredetére és végére vonatkozó kérdéseinket, megfogalmazva a létezés első és végső értelmét, amely a mindennapi döntésekben is visszatükröződik. Amikor ugyanis a jóakaratú emberek Isten felé irányítják tetteiket, a kultúrák sokszínűsége nem szóródik szét Bábel zűrzavarában. Az emberiség ehelyett a jelentés közös keresésében talál egymásra, egy olyan cél felé orientálódva, amely nem a halál. Nem a semmi felé tartunk. Ezért az emberi lélek az Istennel való kapcsolatában még erőteljesebben érzi a hívást a béke ápolására azon népek szövetsége révén, amelyek ugyanazon Atya gyermekeiként, egymás között pedig testvérekként ismerik el egymást.
Kívánom tehát, hogy találkozónk erősítse meg mindannyiunk elkötelezettségét a fáradhatatlan munkálkodásra, hogy az egyetlen emberiséghez való tartozás tudata mind élőbbé, tevékenyebbé és helyesebbé váljék. E tekintetben őszinte köszönetemet kívánom kifejezni az UNESCO minden munkatársának, akik szakértelemmel és odaadással végzik ezt a magasrendű küldetést: a béke építését az emberiség minden tudományának és művészetének ápolása révén.
E szavakat mindnyájatok, az általotok képviselt népek és különösen a fiatalok figyelmébe ajánlom. Hiszen éppen az új nemzedékek azok, akik a legfeszültebb figyelemmel kísérik tetteinket. Miközben támogatjuk az igazságosság iránti vágyukat, hálával és tisztelettel kérem mindnyájatokra és nemzeteitekre Istennek, a mindenható és irgalmas Teremtőnek bőséges áldását. Köszönöm.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
