Miután 20.25-kor elhagyta az Apostoli Nunciatúrát, XIV. Leó pápa gépkocsival a Saint-Denis-i Stade de France stadionba hajtatott a fiatalokkal tartandó imádságos virrasztásra.

Megérkezésekor, miután nyitott autóval körbehaladt a hívek között, a Szentatyát Saint-Denis püspöke, Őexcellenciája Étienne Guillet, Bally Bagayoko polgármester, Valérie Pécresse, az Île-de-France régió elnöke, valamint Stéphane Troussel, a Seine-Saint-Denis megyei tanács elnöke fogadta.

Saint-Denis püspökének üdvözlő szavai, egy ifjúsági delegáció köszöntője, valamint egy műsoros bemutatkozás után megkezdődött a pápa és a fiatalok közötti párbeszéd.

Ezt követően a bevezető imát és a Szentek litániájának eléneklését elcsöndesedés követte a Szent Köntös és a szentek ereklyéi előtt, majd felolvasták a szentírási szakaszt. Az olvasmányt követően a Szentatya megtartotta beszédét.

A virrasztás a befejező imaóra himnuszával, a zárókönyörgéssel, a pápai áldással, a Salve Regina antifónával, valamint a fiatalok ajándékának átadásával zárult.

A szertartást követően XIV. Leó pápa gépkocsival visszatért az Apostoli Nunciatúrára.

Az alábbiakban közzétesszük a fiatalokkal folytatott párbeszéd, valamint a Szentatya által az imádságos virrasztáson elmondott beszéd szövegét:

A Szentatya párbeszéde

Chloé kérdése

Szentatya! Köszönjük, hogy ma este közöttünk van, és lehetőséget ad nekünk erre a párbeszédre.

Chloé vagyok, 25 éves, éppen most fejezem be a gyógyszerészeti tanulmányaimat. Az Île-de-France szegényebb külvárosi negyedeiben működő fiatal katolikusok csoportjában, a La Cité Céleste-ben tevékenykedem. Különösen olyan időszakos alkalmakat szervezünk, mint a szentségimádási és dicsőítő éjszakák, amelyek a környékről számos olyan fiatalt gyűjtenek egybe, akik vágynak arra, hogy megéljék és széles körben megosszák hitüket. A plébániámon is elkötelezetten szolgálok, elsősorban a középiskolások között. E különféle feladataim során szívemen viselem, hogy energiámat és szaktudásomat mások szolgálatába állítsam, s így hidat teremtsek a hit, a fiatalok és a lakónegyedeinkben mindennap megélt valóság között.

Ahogy Szent Pál mondja: „Mert számunkra az élet Krisztus.” Az a társadalom azonban, amelyben élünk, más elveken alapul, és néha úgy tűnik, teljesen idegen tőle Isten kérdése. Erőteljesen és kitartóan szeretnénk hirdetni Krisztust a körülöttünk lévőknek, ugyanakkor természetesen tisztelettel és tapintattal is azok iránt, akikkel találkozunk. Hogyan tudjuk összeegyeztetni missziós lendületünk erejét az azokkal való testvéri élet hitelességével, akik nem osztják a hitünket?

Kedves barátaim, legelőször is valami nagyon egyszerűt szeretnék mondani nektek: köszönöm! Köszönöm Istennek, s köszönöm nektek! Köszönöm a bátorságotokat, köszönöm a jelenléteteket, köszönöm a hiteteket. Ti vagytok Franciaország szentjei!

És köszönöm Chloénak a kérdést! Szent Pálnak az a mondata, amelyet idéztél, nem puszta állítás, hanem életének valódi foglalata. Néhány döntő szóban dicsőítő imát fogalmaz meg, hitvallást tesz, s a szentség útját mutatja fel egészen a vértanúságig. „Mert számomra az élet Krisztus” (vö. Fil 1,21): miközben ezt a szeretetvallomást ismételjük, próbáljunk meg osztozni az Apostol tapasztalatában! Ő ugyanis arról tanúskodik nekünk, hogy Isten soha nem idegen az életétől, sőt elébe siet: magához hívja, belsőleg átalakítja, s a világba küldi őt.

Ebben a lelki dinamikában mindannyian érintettek vagyunk, még ma is: igaz, ahogy megfogalmaztad, hogy a társadalom, amelyben élünk, mintha közömbös lenne Isten iránt. De az Úr nem közömbös irántunk! Ez az, ami számít, s ami mindig reményt ad nekünk. Az, hogy sokan idegenkednek az Isten-kérdéstől, valóban probléma; de éppen ennyire gond az is, ha sokan idegenkednek az ember kérdésétől. Sajnos hányan nem törődnek a felebarátjukkal, élnek önző módon, vagy bántják a szegényeket azzal, hogy hiábavalóságokra pazarolják javaikat! Hányan vetik el és selejtezik ki az ártatlant és a beteget, abban a hitben, hogy mindenki csak annyit ér, amennyit termel! Különösen is gondolok a te elkötelezett szolgálatodra az Île-de-France szegényebb külvárosi negyedeiben, a „La Cité Céleste” keretében: ott, a mindennapi élet valóságában – s néha nehézségei közepette – válik hited a remény lüktető tanúságtételévé.

Az az ember téved tévútra, aki azt mondja, hogy Isten meghalt: ha Isten nincs vele, az embernek nincs többé üdvössége, s elveszíti a létezés értelmét, amely zsákutcává vagy a semmivé szűkül. Ezzel szemben pontosan az ellenkezőjét tapasztalja az, aki így vall: „számomra az élet Krisztus”. Krisztusban ugyanis tudjuk, hogy Isten soha nem közömbös az ember iránt! A megfeszített és feltámadt Jézus által Ő a saját életét adja, hogy mi éljünk. Íme hát a Krisztus-hirdetésnek az a módja, amely ötvözi a bátorságot és a tiszteletet: hirdetni Őt mint az üdvösség evangéliumát, mint az igazság és az élet igéjét. Ez az evangélium jó hír mindenkinek, felszabadító üzenet és az új élet zsinórmértéke.

Jézus evangéliuma ugyanis nem vezet konfliktushoz, hanem mindig megbocsátásra hív: miközben megvilágítja a történelem drámáját, testvéri törődésre nevel bennünket. A Krisztussal való találkozás megnyit a párbeszédre és felkészít a békére, mert minden férfi és nő számára a legnagyobb ígéretet kínálja fel, amely minden vágyat beteljesít: az örök élet ígéretét.

Kedves Chloé, kedves fiatalok! Minden ember vallási tapasztalata ezt az értelemkeresést fejezi ki, amely az emberi lelket inspirálja. Jézusban, a világ Megváltójában Isten hagyja, hogy megtaláljuk őt, s „mint barátaihoz szól az emberekhez” (Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 2): Ő az élő víz forrása, világosság a sötétségben. A hit örömében kiáltsuk hát ma este együtt: számunkra az élet Krisztus! Együtt: számunkra az élet Krisztus!

Őáltala tudjuk egyesíteni a missziós lendületet a testvériség megélésével azok iránt, akik nem hisznek, vagy más vallási hagyományokhoz tartoznak. Ez a meghallgatásból és kölcsönös megbecsülésből táplálkozó testvériség az emberi család egységében gyökerezik, amely a történelem során a vallási dimenziót minden nép éltető sajátosságaként juttatta kifejezésre.

A testvéri kapcsolat ápolása azokkal, akik nem osztják a hitünket, így a társadalom épülését szolgálja; emellett a hit és a felebaráti szeretet gyakorlásává is válhat, hiszen lehetetlen tanúságot tenni Krisztusról anélkül, hogy szeretnénk azokat, akiknek hirdetni akarjuk Őt. Ennek a testvériségnek bátorító jelei a mediterrán térség fiataljai közötti találkozók, amelyekre az elmúlt években került sor.

A keresztény üzenet tehát nem akadálya a testvéri együttélésnek, sőt előmozdítja azt, hiszen mindenkit szabadon arra hív, hogy meghallgassa a béke és az üdvösség örömhírét. Ugyanígy küldetésünk sincs ellentmondásban más vallások tiszteletével, mert az Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben igaz és szent (vö. Nostra aetate nyilatkozat, 2). Köszönöm!

François kérdése

Szentatya! Köszönjük, hogy eljött hozzánk, hogy megerősítsen bennünket a hitben és abban a vágyunkban, hogy tanúságot tegyünk az evangéliumról!

A nevem François Bigot. Burgundia vidékén nőttem fel, és jelenleg agrártudományi hallgató vagyok az UniLaSalle egyetemen. Szívesen szentelem az időmet a liturgia szépségének; az egyházmegyémet a neversi mountain bike-os zarándoklat, valamint egy új burgundiai zarándoklat előkészítése révén szolgálom. Cserkészvezető vagyok, emellett bekapcsolódom az egyetemem lelkészségi munkájába is.

A legkiszolgáltatottabbak szolgálatában, hazánk és a világ békéjének szolgálatában, Krisztus Egyházának szolgálatában mi, fiatalok, el akarjuk kötelezni magunkat! Ugyanakkor gyakran nehéz megérteni, miként irányítsuk az életünket úgy, hogy fenntartás nélkül és hűséggel adjuk oda magunkat – anélkül, hogy szétszóródnánk vagy elveszítenénk a bátorságunkat, hiszen a feladat néha mérhetetlennek tűnik. A szorongás és a bizonytalanság gyakran törékennyé teszi ifjúságunk lelkesedését. Szentatya! Hogyan ismerhetjük fel, hol vár ránk az Úr, hogy szolgáljuk őt és felajánljuk az életünket?

Sok cserkész van itt? Á, nagyon jó! Isten hozott benneteket!

Először is nagyon köszönöm elkötelezettségeteket! Nagy öröm számomra, hogy ilyen sokan jelen vagytok, s a béke szolgálata iránti vágy vezérel benneteket, amely segít felnőnünk igazi férfivá és nővé, a félelmeket reménységgé, a panaszkodást pedig felelősségvállalássá formálva. Ma ez a nagy küldetés sürgetőbb, mint valaha, hiszen arra hív minket, hogy bölcs megkülönböztetéssel igazodjunk el a jelenlegi technológiai és digitális átalakulások sűrűjében, anélkül, hogy csorbítanánk emberségünket. Különösen amikor a legkisebbek és a legvédtelenebbek oltalmának szenteljük magunkat, saját gyengeségünket ismerjük fel, amelyben mindannyian osztozunk. Az emberi életnek ez a sajátos törékenysége nem kelt bennünk félelmet, hanem egyesít bennünket mint teremtményeket, akik Krisztusban testvérekként ismernek egymásra. Ő az első, aki nekünk adja önmagát, s e kegyelem élő jele az Eucharisztia, „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen gentium, 11). Ebből a hitünket tápláló szentségből merítünk erőt ahhoz, hogy mi is odaadjuk magunkat felebarátunknak, az Úr Jézus ingyenes szeretetét követve. Az igazságosság és a béke keresése arra indít minket, hogy tudatosítsuk a magunkban hordozott konfliktusokat, s megtisztítsuk szívünket. Amikor Isten és a felebarát szolgálatára kötelezzük el magunkat, sebeink vigasztalást és megváltást nyernek.

Nincs olyan kudarc, amelyből Isten ne tudna felemelni minket: az ő irgalma a mi örömünk. Mégis, ti a szorongásról és a bizonytalanságról beszéltetek mint lelkesedésetek akadályairól. Igen elterjedt lelkiállapotok ezek, a jövőre vonatkozó tervek bizonytalansága, az érzelmek ideiglenessége és a kapcsolatok törékenysége miatt. Ezekhez az érzésekhez mások is társulnak, amelyek súlyos teherként nehezednek a ti generációtokra, mint például a képernyőfáradtság, valamint a klímaszorongás vagy a gazdasági és nemzetközi helyzet miatti aggodalom. Igen, nyitott füllel és figyelemmel kell hallgatnunk ezekre az érzésekre! Arra hívlak mindannyiótokat, kedves fiatalok, hogy tartsátok nyitva a szíveteket társaitok szenvedései előtt! Ugyanakkor a törékenység – bármilyen törékenység – megtapasztalása Krisztus tanítványa számára a tanúságtétel alkalmává válik. Aki Jézust követi az alázatos és ingyenes szolgálat útján, az megszabadul a szorongástól, és új lelkesedést talál, megtapasztalva a belső örömöt és békét: olyan érzéseket, amelyek nem múlók vagy szubjektívek, hanem a hit bizonyosságában gyökereznek, amelyről együtt teszünk tanúságot mint Egyház.

Igen, együtt alkotjuk az Egyházat: törékenyen és szentül, mint a kincset őrző cserépedények (vö. 2Kor 4,7). Ismét Szent Pál emlékeztet bennünket arra, hogy éppen a gyengeségben vagyunk erősek (vö. 2Kor 12,10). Isten különösen a nehézségek idején támogatja szabadságunkat, és kegyelmével bátorít minket. Emberként akart élni, hogy mi Ővele élhessünk mindörökké, a remény örömteli tanúiként.

Kedves barátaim! Ebben a Jézussal való barátságban valósul meg a mi lelki megkülönböztetésünk, amely olyan átgondolás, amelyet a Szentlélek segítségül hívásával végzünk. Állandó gyakorlásra van itt szükség, hogy rendezett és biztos léptekkel haladhassunk az úton.

Hogyan végezzük helyesen a megkülönböztetés feladatát? Először is ne feledjétek: az Úr igéje mindig lámpás a lépteink előtt (vö. Zsolt 119,105). Az evangélium fényében a lelki formálódás az ima és a szolgálat, a szentségimádás és a cselekvés, a csend – az a média zajától távoli, oly ritka és annyira szükséges csend! – és az evangélium hirdetése révén valósul meg.

Tekintsetek a szentek példájára: ezek a testvéreink még az üldöztetés idején is a béke útjait nyitották meg! Tekintsetek a Krisztusért lángoló papokra, mint amilyen Szent Eugène de Mazenod és Vianney Szent János Mária; tekintsetek Lisieux-i Szent Teréz misztikus szépségére; a tevékeny szeretetben és a misszióban buzgó Boldog Pauline Jaricot-ra; a második világháború idején az apostoli szolgálat ötven vértanújának bátorságára, akik mindhalálig szolgálták testvéreiket! Ezek a szentek megváltoztatták a történelmet, sokakat elvezetve a szenvedésből a reményre, mert mindenekelőtt a saját szívüket változtatták meg, átalakítva azt a hit fényében.

Kedves fiatalok! Miközben hivatásotokat keresitek, legyetek biztosak abban, hogy az Úr nem félreérthetően szól hozzátok, hanem mindegyikőtökhöz név szerint fordul, s arra hív, hogy kövessétek őt, mert szeret titeket. Ha tiszta elmével és tiszta szívvel fogadjátok az ő evangéliumát, megértitek majd, miként hív titeket Jézus a szolgálatra. Ez mindig az élet ajándéka: teljes, hűséges és szeretettel teli. A szorongás és a bizonytalanság legyőzésére legyen bátorságotok kimondani egyetlen, egyszerű és gyönyörű szót: köszönöm! Köszönöm, Jézus, a szeretetedet!

Ezért most, félelem nélkül, bizalommal és örömmel telve, a szentek nyomdokait követve mindnyájan, mindnyájan együtt mondhatjuk: Íme, itt vagyok, Uram!

Mindnyájan együtt: Íme, itt vagyok, Uram!

És azokhoz fordulok közületek – akik ma este oly sokan jelen vagytok itt –, akik hívást éreznek magukban, hogy Jézust kövessék a papság vagy a megszentelt élet keskenyebb útján. Kedves barátaim, a francia Egyháznak nagy szüksége van rátok! Imádkozik értetek, és vár rátok. Kedves barátaim, ne féljetek ettől a hívástól! Legyetek bátrak, bízzatok Jézusban, aki a legközelebbi barátai közé akar fogadni titeket: Ő nem okoz csalódást nektek, s mindig mellettetek áll majd; életetek csodálatosan szép és gyümölcsöző lesz.

Végezetül idézzük fel azt az imádságot, amelyet Szent II. János Pál pápa hagyott ránk: „Mester, te, aki szereted és tiszteled az emberi személyt, te, aki osztoztál az ember szenvedésében, te, aki megvilágítod az emberi létezés titkát, segíts felfedeznünk életünk és hivatásunk valódi értelmét!” (Szentbeszéd a XII. Ifjúsági Világtalálkozón, Párizs, 1997. augusztus 24.). Köszönöm!

A Szentatya elmélkedése

Éjszaka a fény még ragyogóbbnak tűnik számunkra. Így van ez, kedves fiatalok, amint azt együtt hallottuk Szent Pál szavaiból. Magasan akarjuk tartani e szavakat, mint egy fáklyát, amely nemcsak mindannyiunk imádságát, hanem az Egyház egész történelmét is bevilágítja. Az Apostol szemléli a maga korát, és befogadja az isteni sugallatot, vagyis a Szentlelket, aki mindig a jövő fényes távlatait nyitja meg előttünk. Igen, Isten a történelem Ura, és bármi történjék is, az üdvösség felé vezeti azt: Krisztusban minden rossznak vége van, éppen azért, mert maga a vég válik az új és örök élet kezdetévé.

Kedves barátaim! Ahhoz, hogy megvilágítsuk korunkat, s a Szentlélek fényében átalakítsuk a jelent, mindenekelőtt emlékezzünk arra, hogy mi is – akárcsak Timóteus – Istenhez tartozó emberek vagyunk. Ez a Szent Pál által választott kifejezés – „Istenéi” – köteléket jelent, s nem birtoklást. Aki Istennel él, az szabad: szabad mindattól, ami elhomályosítja az életet, üressé és értelmetlenné téve azt. Franciaország fiataljai! Hordozzátok szívetekben a szabadság iránti hatalmas vágyat – olyan szó ez, amely erőteljesen cseng a ti kultúrátokban! De mi az igazi szabadság forrása? Jézus világosan rámutat erre, amikor azt mondja: az igazság szabaddá tesz benneteket (vö. Jn 8,32); s hogy ő maga az Igazság (vö. Jn 14,6). Íme hát az igazi szabadság forrása: a Jézussal való élő kapcsolat!

Az Úrral való közösség ugyanis bölcsességet ad terveinknek, s szépséget a szívünkben hordozott vágyaknak. Isten fényként járja át lelkünket, s folytonos megújulásra, olyan megtérésre hív minket, amely teljes értelmet ad létezésünknek – hiszen egy olyan történet cselekvő alakítóivá tesz bennünket, amely a zűrzavartól az igazság kereséséig, a közömbösségtől az igazságosság iránti elkötelezettségig vezet. Szent Pál három igével fejezi ezt ki, amelyek szabadságunkat szólítják meg: kerüld, törekedj, küzdj!

Az Apostol így ír Timóteusnak: mindenekelőtt „kerüld ezeket!” (vö. 1Tim 6,4.10) – vagyis a gőgöt, a hiúságot, az erőszakot és a kapzsiságot. Olyan érzések ezek, amelyek hatalmukba kerítenek és rabul ejtenek bennünket. Az ezeket jellemző önzés mögött ijesztő magány rejtőzik. Ahhoz tehát, hogy megízlelhessük Isten közelségét és az emberi testvériséget, el kell utasítanunk azt a birtoklási vágyat, amely felemészti a kapcsolatokat anélkül, hogy adna, s dolgokkal halmozza el magát anélkül, hogy táplálna bennünket. Az ilyen életmód arra késztet, hogy mindent birtokoljunk, de senkivé váljunk; hogy rengeteg lájkot kapjunk, miközben teljesen egyedül maradunk önmagunkkal.

Amikor úgy döntünk, hogy szakítunk ezzel az életmóddal, elkezdünk törekedni „az igazságosságra, az istenfélelemre, a hitre, a szeretetre, a türelemre, a szelídségre” (11. v.). Igen, aki Istennel él, az a legjobbra törekszik: szüntelenül edzi magát. Vágya az erényt keresi, vagyis azt az erőt, amely jóságossá és igazzá teszi őt. Kedves barátaim, a keresztény létezést jellemző dinamikának pontos neve van: az életszentség útja. Ez az az út, amelyet az Úr mindannyiunk előtt megnyit, s amelyen maga kísér bennünket. S e szeretett francia föld hány fia és leánya hagyta magát vezetni ezen az úton! Gondoljunk például Boldog Marcel Callóra, egy fiatal francia cserkészre és munkásra, aki a koncentrációs tábor sötétségében sem szűnt meg a jóra törekedni, mindvégig megőrizve belső szabadságát.

Ahogy haladunk előre az életszentség ezen útján, egyre világosabbá válik, hogy nem elég elkerülni a rosszat: a jót kell választanunk! Ez nem elvont elv, s nem is magától értetődő állítás: a jó választása a szabadság sajátos cselekedete, mely által maga a szabadság is kiteljesedik, kiigazodik és megérik. A jó döntés meghozatalához tartsuk szem előtt ezt a szempontot: a jó életet ad, s soha nem veszi el azt; a jó gondoskodik, s nem önmagának markol! A jó nem csupán egy szép fogalom, hanem a szeretet ragyogó arca: maga Isten! Azok az erények, amelyeket Szent Pál az ő jóságának tükröződéseiként mutat be nekünk, a következők: igazságosság az emberek iránt; istenfélelem és hit Isten iránt; szeretet mindenki iránt; türelem azok iránt, akik szenvedést okoznak nekünk; s a szelídség, amely azokat jellemzi, akik tiszta szívvel keresik a békét. Az egyenlőség és a testvériség elvei, amelyek a ti társadalmatokat ihletik, itt találják meg alapjukat: többek ezek egyszerű jogi előírásoknál – egy szabad szív radikális és bátor döntései! E tulajdonságok magunkévá tétele nem csupán erkölcsi kötelezettség: az a döntés ez, hogy hiteles, kompromisszumoktól mentes férfiakká és nőkké váljunk.

E tekintetben az Apostol egy harmadik igét is ránk bíz: küzdeni. A rossz elkerülése s a jóra való törekvés ugyanis küzdelemmel jár. Küzdeni – igen, ahogyan Szent Pál tette, akit gyakran karddal a kezében ábrázolnak, Isten Igéjének jelképeként, amely „a Lélek kardja” (Ef 6,17). Ez az ige erőteljesen cseng itt, Franciaországban, Szent Johanna földjén – egy olyan fiatal lányén, aki bátor szívvel tudott küzdeni. De vigyázzunk, az ige és a kép egyaránt világos számunkra: a küzdelem, amelyre meghívást kaptunk, a hit küzdelme, vagyis az az elkötelezettség, hogy az Evangélium szerint éljünk, mint Jézus tanítványai – Isten Fiáé, aki mindannyiunkat testvérekké tesz. Az ő nevében kapjuk meg az igazak erejét, hogy ellenálljunk a kísértésnek. Az ő nevében kapjuk meg a szelídek kitartását, hogy a jónak szenteljük magunkat. Harcunk nem mások elleni küzdelem, nem folyamodik az erőszak, a megvetés vagy az elnyomás fegyvereihez. Egyetlen fegyverünk az önajándékozó szeretet. Sajnos tudjuk, hogy vannak az Istenhez fűződő kötelékünkkel ellentétes erők, olyan hatalmasságok, amelyek az emberek és népek megosztására törekednek, egymás ellen fordítva őket. E gonosz erőknek nemcsak erőszakos arcuk van, hanem olykor megtévesztő küllemük is, hiszen pontosan azt ígérik, amit megfosztanak tőlünk: a boldogságot. Ám amikor úgy érezzük, hogy elborít minket e sötétség, a Szentlélek fénye megvilágosít és megvigasztal bennünket. Ma este hát válasszuk ki együtt azokat az erényeket, amelyeket ápolnunk kell, hogy az Úr követői lehessünk!

Nem vagyunk egyedül az életszentség ezen útján, hiszen a minket körülvevő összes testvérünkkel közösségben járjuk azt. Tapasztaljátok is ezt ma este, akárcsak az olyan nagy találkozókon, mint a Világifjúsági Napok. Szövetségeseinkként mellettünk állnak a szentek is: barátaink ők, akik támogatnak bennünket a megpróbáltatásokban. Kedveseim, amikor az élet döntései bátorságot kívánnak tőletek, folyamodjatok az ő közbenjárásukért, és kövessétek példájukat! Ahogyan a litániában énekeltük, a szentek bátorítása arról biztosít minket, hogy soha nem vagyunk egyedül az imádságban, soha nem vagyunk egyedül az Egyházban. Különösen ebben az időben kérjük hát a segítségüket, hogy a béke kézművesei lehessünk: ez Isten örök vágya és az emberiség szüntelen törekvése! Ma este megidéztem néhányukat. Kérjük a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézt is, hogy tanítson meg minket a mindennapi szeretet „kis útjára”, amely minden tartós béke szilárd alapja!

Ezt a békét az Úr abban a szövetségben valósítja meg, amelyet mindannyiunkkal köt Jézus, a Krisztus közvetítése által. Ezért hitélményünk alapjára mutatva Szent Pál nemcsak arról beszél, amit mi tehetünk Istennek válaszolva, hanem arról is, amit Isten tesz értünk. Az Apostol ezt egyetlen jelenetben foglalja össze: Jézus Pilátus előtt – a szeretet igazsága a hatalom képmutatásával szemben. A „jó harc” így egybeesik a „szép tanúságtétellel” (vö. 1Tim 6,12–13). Ezt igazolja egyazon melléknév használata is: a kalos, amely itt azt jelenti: jól megmunkált. A jól végbevitt mű, a valóban jó tett maga a megváltás, amelyet Jézus visz végbe értünk. A bűn és a halál elleni küzdelmében Krisztus győzelme mindnyájunkat megszabadít: minden gonosztól megment, s minden jóra meghív bennünket.

E fényben tekintsünk a két elénk hozott ereklyére: a köntösre és a keresztre! Az egyik az, amit Krisztustól elvettek; a másik az, amit Krisztusnak adtak. Ebben az értelemben mindkettő az ő szenvedésének jele: Jézust megfosztják köntösétől, hogy minket öltöztessen fel a „Bárány vérében” (Jel 7,14) mosott fehér ruhába. Így válik a kereszt a halál eszközéből a remény jelévé: a köntös és a kereszt együttesen tehát minket jelenít meg – minket, az Egyházat, amely az Isten világért odaadott életéből születik. Kedves fiatalok, hogy növekedjetek az életszentségben, s jobbá tegyétek társadalmunkat, legyetek ezen Evangélium ragyogó tanúi, vagyis annak a jó hírnek, amely maga Krisztus, a mi Megváltónk: „Övé a tisztelet és az örök hatalom! Ámen.” (1Tim 6,16).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media