Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Pápai Tudományos Akadémia tagjait „A tudomány jövője egy változó világban” témában tartott plenáris ülésszakuk alkalmából.

Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Eminenciás Úr!
A Pápai Tudományos Akadémia tisztelt tagjai!
Hölgyeim és Uraim!

Örömmel köszöntöm önöket a Tudományos Akadémia idei plenáris ülésszakán. Köszönetet mondok a kancellárnak, Turkson bíboros úrnak, valamint az elnöknek, Joachim von Braunnak és a Tanácsnak, hogy megszervezték ezt a találkozót „A tudomány jövője egy változó világban” témájának megvitatására. Ez a téma valóban időszerű, hiszen „az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált, milyen gyorsan és mélyrehatóan alakítja át világunkat a digitalizáció, a mesterséges intelligencia (MI) és a robotika” (Magnifica humanitas, 4.). Noha teljes hatásuk még bizonytalan, ezek az eszközök okot adnak arra, hogy az emberiség fényesebb jövőjében reménykedjünk. Például olyan alapvető tudományos felfedezésekhez és technológiai innovációkhoz vezethetnek, amelyek előmozdítják az orvostudomány fejlődését, javítják a betegségek diagnosztizálását és kezelését, megerősítik az élelmiszer- és energiaellátási rendszereket, elmélyítik az univerzum és a természet megértését, valamint új lehetőségeket nyitnak meg az emberi kreativitás és együttműködés előtt.

Ugyanakkor éppen azért, mert ezek a vívmányok ilyen ígéreteket hordoznak magukban, fel kell ismernünk a velük járó kockázatokat is. A mesterséges intelligencia felhasználható megfigyelésre, manipulációra és diszkriminációra (vö. 103., 150.). A kifinomult informatikai képességek és az autonóm fegyverek – ha megfelelő biztonsági intézkedések és emberi ellenőrzés nélkül fejlesztik ki vagy vetik be őket – új veszélyeket jelenthetnek a nemzetközi biztonságra és a békére nézve (vö. 183., 197.). Ezenkívül „a jelenlegi MI-rendszerek nagy mennyiségű energiát és vizet igényelnek, jelentősen hozzájárulnak a szén-dioxid-kibocsátáshoz, és erőforrás-igényesek” (101.).

Ezek a lehetőségek és kockázatok arra emlékeztetnek bennünket, hogy a technológiai fejlődés soha nem csupán technikai kérdés. Minden technológia – akár kifejezetten, akár burkoltan – az emberről, a társadalomról és a megteremteni kívánt jövőről alkotott sajátos felfogásunkat tükrözi. A tudományos és technológiai fejlődést ezért a felelősség megfelelő növekedésének kell kísérnie. Minél nagyobb a hatalmunk a világ átalakítására, annál nagyobbnak kell lennie annak a képességünknek is, hogy megkülönböztessük: mi szolgálja valóban az Isten által ajándékozott emberi méltóságot; hogy bölcsen irányítsunk, és gondoskodjunk azokról, akik döntéseink legsúlyosabb következményeit elszenvedhetik (vö. 173.).

Ugyanez a felelősségvállalás iránti igény különösen sürgető az éghajlatváltozás fényében. Egyre gyakrabban és egyre nagyobb intenzitással vagyunk tanúi hőhullámoknak, aszályoknak, árvizeknek, viharoknak, erdőtüzeknek és egyéb természeti katasztrófáknak. Ezek a megrázkódtatások leginkább a szegényeket, az alkalmazkodásra legkevesebb erőforrással rendelkező közösségeket, valamint azokat sújtják, akiknek megélhetése közvetlenül a földtől, az erdőktől és az óceánoktól függ (vö. Ferenc, Laudato si’, 25.). Ebből következik, hogy a klímakérdés nem csupán környezetvédelmi kihívás, hanem alapvetően az igazságosság, az emberi méltóság, valamint a népek és nemzedékek közötti szolidaritás kérdése. Nem reagálhatunk ezekre a kihívásokra pusztán utólag, amikor a katasztrófa már bekövetkezett. Át kell térnünk a válságkezelésről a megelőzésre, a sebezhetőségről a felkészültségre, a rövid távú intézkedésekről pedig az emberiségre vonatkozó bölcs és előrelátó jövőképre. Ez a tudomány olyan felelősségteljes és megfontolt megközelítését követeli meg, amely ellenálló képességet épít: egy olyan, felfedezésekre sarkalló szemléletet, amely már a kezdetektől fogva számol azokkal a következményekkel is, amelyeket a tudományos és technológiai döntések az emberiségre és a teremtett világ Isten által ránk bízott épségére gyakorolhatnak.

Ebben a törekvésben elengedhetetlen az interdiszciplináris együttműködés. Az éghajlati reziliencia megköveteli a tudósok, mérnökök, közgazdászok, orvosok és szociológusok együttműködését a helyi közösségekkel és a politikai döntéshozókkal. A változó éghajlat kihívásai átlépik a tudományágak, intézmények és nemzetek közötti határokat; ezért a mi válaszunknak is túl kell mutatnia ezeken a határokon. Ahogyan Ferenc pápa emlékeztetett bennünket, kölcsönös függőségünk arra ösztönöz minket, hogy a környezeti kihívásokat globális perspektívából kezeljük, és egy közös terv kidolgozásán fáradozzunk (vö. 164.). Ezért nagyra értékelem az Önök Akadémiája által – a Pápai Társadalomtudományi Akadémiával és a világ számos részéről érkező akadémiai partnerekkel együttműködésben – az elmúlt két évben rendezett, az éghajlati rezilienciáról szóló csúcstalálkozók sorozatát. Bátorító, hogy ezek a találkozók nemcsak tudósokat gyűjtenek egybe, hanem fiatalokat, állami tisztségviselőket, a civil társadalom képviselőit és a különböző vallási hagyományok követőit is. Ezek a találkozók olyan teret teremtenek, ahol a tudás határokon átnyúlóan megosztható, ahol a pozitív tapasztalatokból tanulhatunk és azokat alkalmazhatjuk, s ahol a tudományos ismeretek konkrét cselekedetekké válhatnak. Bátorítom Önöket, hogy haladjanak tovább ezen az úton.

Ezekkel az érzésekkel őszintén remélem, hogy az e napok során születő gondolataik értékes útmutatást nyújtanak majd a tudomány jövője számára. A köztünk lévő fiatalok jelenléte a jövőre emlékeztet bennünket! S ez rendkívül fontos. Imádkozom azért, hogy olyan tudományos kultúrát mozdítsanak elő, amely ambiciózus, mégis alázatos; alapos és szigorú, mégis nyitott a párbeszédre; innovatív, mégis felelősségteljes; globálisan együttműködő, mégis befogadó a leginkább veszélyeztetettek és a leginkább rászorulók iránt. Így a tudományos együttműködés mint a békét szolgáló közjó továbbra is az Isten által ajándékozott emberi méltóság védelmére összpontosíthat, előmozdítva a közjót és gondoskodva a teremtett világról.

A Szentlélek, minden szeretet forrása és az egység köteléke, világosítsa meg az Önök elméjét, és erősítse meg elkötelezettségüket. Készségesen kérem mindnyájukra a Mindenható Isten bőséges áldását. Köszönöm.

Imádkozzunk hát együtt, és kérjük Isten áldását, először azokkal a szavakkal imádkozva, amelyekre Jézus tanított minket!

Mi Atyánk…

Áldás

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media