Ma reggel a Szinódusi Aulában XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta az új püspökök számára rendezett, „Püspökök: a közösség szolgái az Egyházban és a mai világban” című továbbképző tanfolyam résztvevőit.
Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a pápa a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!
Ebben a pillanatban, mielőtt rátérnénk a mai nap témájára, imádkozzunk az Evangelizációs Dikasztérium proprefektusa, Tagle bíboros édesapjának örök nyugalmáért, valamint az egész család megvigasztalódásáért!
[az Üdvözlégy Mária elimádkozása]Őszintén nagyon örülök, hogy találkozhatom Önökkel az új püspökök számára rendezett képzési napok lezárásaként, s köszönetet mondok az előkészítésért a Püspöki Dikasztériumnak, a Keleti Egyházak Dikasztériumának, valamint az Evangelizációs Dikasztérium – Elsődleges Evangelizáció és új Részegyházak Részlegének. A szervezésben közreműködők közül többen jelen vannak itt, nekik külön is köszönetet mondok, hiszen magam is tapasztaltam valamelyest, mit jelent e program megszervezése.
A testvériség egyedülálló élményét élhették meg: együtt hallgatták Isten igéjét, imádkoztak, ünnepelték az Eucharisztiát, s megosztották egymással azokat a reményeket és álmokat, amelyeket szívükben hordoznak az azon Egyházakért, amelyeket az Úr a közelmúltban pásztori gondoskodásukra bízott. Mindez segít majd Önöknek abban, hogy emlékezetükben tartsanak egy igen egyszerű és értékes igazságot: egyetlen püspök sem jár egyedül.
Igen tisztelt Testvéreim, tudják meg, hogy imáimban hordozom Önöket s Önökkel együtt Egyházaikat is: a papokat, a diakónusokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket, a papnövendékeket, a családokat, a fiatalokat, az időseket, a szegényeket, mindazokat, akik szenvednek, s mindazokat, akik még várnak arra, hogy találkozzanak az evangélium örömével. Mindenkinek helyet kell találnia a püspök szívében, mert mindenkinek van már helye Krisztus szívében. Ezért szeretnék most megosztani Önökkel néhány gondolatot a következő témáról: „Püspökök: a közösség szolgái az Egyházban és a mai világban”.
Mindenekelőtt: maradjanak Jézussal! A sok feladat közül, amelyeket püspökként el kell majd látniuk, ez a legfontosabb. Püspökök vagyunk, de mindenekelőtt tanítványok vagyunk. Ahhoz, hogy Róla beszélhessünk, Vele kell lennünk; ahhoz, hogy népét vezessük, nap mint nap – minden egyes nap – hagynunk kell, hogy Ő vezessen minket. „Tizenkettőt választott ki – mondja Szent Márk evangéliuma –, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3,14). Ez az evangélium rendje: Vele lenni, és Tőle küldetést kapni. Soha ne feledjük ezt! Viseljék tehát mindig szívükön az Úrral töltött időt: az Eucharisztiát, Isten igéjét, az imádságot és azokat a pillanatokat, amikor jelenlétében lehetnek a tanítvány egyszerű szívével, aki hagyja, hogy Ura szeresse őt. Szolgálatunk innen fakad. S amikor a szív közel marad Hozzá, a szolgálat is derűsebbé, szabadabbá és termékenyebbé válik.
A második szempont: hordozni a jó Pásztor, Jézus szívét – azt a szívet, amely teljesen az Atya felé fordul, s éppen ezért teljesen odaadja magát a testvéreknek. Jézus így szól: „Én vagyok a jó Pásztor. A jó Pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11). Íme a mi mintaképünk. A püspök olyan ember, aki napról napra jobban megtanulja szeretni népét: megismerni népe örömeit és fájdalmait, osztozni álmaikban, s együtt örülni a közösségek növekedésének. Önök papokat és diakónusokat szentelnek majd fel, lelkes fiatalokkal találkoznak, meglátják majd oly sok szerzetes, szerzetesnő, misszionárius, katekéta és család csendes nagylelkűségét, s mindinkább felfedezik majd, milyen csodálatos Isten népe. Szeressék azokat az embereket, akiket az Úr Önökre bízott! Tanulják meg a nevüket, hallgassák meg történeteiket, lépjenek be – amikor csak tehetik – az otthonaikba, s imádkozzanak velük! Különösen a fiatal Egyházakban a püspök jelenléte gyakran sokkal többet mond, mint maguk a szavak. Egy-egy látogatás, egy áldás, a papra szánt idő, egy család meghallgatása, a párbeszéd egy fiatallal: apró gesztusok ezek, de egy ember lelkében egy egész életen át megmaradhatnak.
A püspök másik sajátossága az, amit a hagyomány sollicitudo pastoralis-nak, azaz lelkipásztori gondoskodásnak nevez. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy sok felelősség nyomja a vállát. Ennél mélyebb dologról van szó: arról, hogy saját népét a szívében hordozza. Szent Pál „mindennapi gondjának” (2Kor 11,28) nevezte az összes Egyház iránti aggodalmát. Így az az Egyház, amelyhez Önök küldetést kaptak, mindinkább életük részévé válik, szinte önmaguk részévé. Ez a püspöki atyaság lényege: tágas lélekkel bírni, amely elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek helyet adjon, magába fogadva gyermekeit, s mindennap imádságban mutatva be őket az Úrnak. Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy „a közelség Isten egyik sajátos vonása népe iránt” (Homília Szent II. János Pál születésének 100. évfordulóján, 2020. május 18.). S éppen a képzési tanfolyamon részt vevő püspökökhöz szólva, 2019. szeptember 12-én így fogalmazott: „Azért létezünk, hogy ezt a közelséget tapinthatóvá tegyük.” Milyen értékes szavak ezek számunkra! Bárcsak az emberek jelenlétünkön keresztül megérezhetnének valamit Isten gyengédségéből és atyaságából! S ez különösen igaz a papokra.
Ezzel kapcsolatban, kedves Testvéreim, arra buzdítom Önöket, hogy szeressék papjaikat! Mindegyikükben atyára és testvérre találjanak. Hallgassák meg őket, bátorítsák őket, imádkozzanak értük, örüljenek annak a jónak, amit tesznek, s kísérjék őket bizalommal szolgálatukban! Fordítsanak megkülönböztetett figyelmet az idősekre és a betegekre! Éreztessék velük, hogy értékesek, hogy az Egyház hálás nekik, s hogy a püspök nem feledkezik meg róluk! Néha elég egyetlen telefonhívás, egy látogatás, egy szeretetteljes szó Önök felől.
Szolgálatunk egy további vonása, amelyet szeretnék megidézni, Szent Ágoston gyönyörű kifejezésével élve az, hogy az egy amoris officium (Kommentár János evangéliumához, 123, 5) – a szeretet szolgálata. Igehirdetésünk a szeretet cselekedete, akárcsak a meghallgatás, az imádság, a megkülönböztetés, az emberekre szánt idő és maga a jelenlét. Ez a pásztori szeretet az, amely lehetővé teszi Krisztus, a Pásztor számára, hogy a mi gyarló személyünkön keresztül eljusson az általa szeretett néphez.
Gyors változások korát éljük. A kommunikációs technológiák és a mesterséges intelligencia fejlődése olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyeket néhány évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk volna. Ám ezek természetesen nem tudják megszabadítani az emberiséget a bűntől s annak következményeitől: ezt tragikus módon bizonyítják azok a válságok, amelyekkel a világ jelenleg küzd. A mostanihoz hasonló összetett és bizonyos szempontból nyugtalanító helyzetben az Egyház tavaly megünnepelte a remény jubileumát. Talán azért, mert a világtól elszigetelten él? Éppen ellenkezőleg: azért, mert a meghalt és feltámadt Krisztus küldte el, hogy mindenkinek hirdesse az üdvösség evangéliumát. S mi, püspökök, vagyunk e megbízatás első címzettjei. A Magnifica humanitas kezdetű enciklikámmal úgy vélem, hogy – elsősorban az Egyházak pásztorainak – olyan látásmódot és módszert nyújtottam, amellyel szembenézhetnek az emberség megőrzésének nagy kihívásával a mesterséges intelligencia korában. Arra bátorítom Önöket, hogy egyházmegyéikben mozdítsák elő az elmélkedés és a párbeszéd útjait, s így képezzék és támogassák mindazokat, akik elkötelezetten kívánják szolgálni a szeretet civilizációját.
Sokan Önök közül fiatal Egyházakból érkeztek. Ismerik a misszió szépségét és fáradságát is: egy olyan Egyházét, amely talán kevéssel bír, de nagy hite által gazdag. Ezért arra hívom Önöket, hogy őrizzék meg missziós szívüket! Ez olyan értékes ajándék, amelyet az Úr az Önök kezébe helyezett, s amely püspöki szolgálatukban még inkább kibontakozhat. A missziós püspök szíve mindenki felé nyitott: nemcsak azok felé, akik plébániáinkat látogatják, hanem a más felekezetű keresztények, a más vallások hívei, a hitüket nem gyakorló emberek, valamint minden jó szándékú férfi és nő felé is. Mindenkit meghallgat és tisztel, mindenkihez közel lép, s képes felismerni azt a jót, amely minden ember szívében jelen van.
Szent Ágoston, amikor népéhez szólt, így fogalmazott: „Vobis enim sum episcopus, vobiscum sum christianus” – úgy vélem, ezt mindnyájan ismerik –, „értetek […] püspök vagyok, veletek együtt pedig keresztény” (Sermo 340, 1). Járjunk együtt népünkkel: imádkozzunk velük, hallgassuk velük az Igét, s ünnepeljük velük az Eucharisztiát! Keressük velük nap mint nap az Úr arcát!
Szeretett Testvéreim, amikor visszatérnek Egyházaikba, vigyék magukkal ezt a bizonyosságot: az Úr, aki meghívta Önöket, hűséges. Önök előtt jár majd az úton, elkíséri Önöket, s Szentlelkének ajándékával nap mint nap megvilágosítja lépteiket. Mária, az Egyház Anyja pedig oltalmazza mindig Önöket s az Önökre bízott népet! Köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
