Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa üzenetét a XI. Teremtésvédelmi Imanapra, amelyet 2026. szeptember 1-jén, kedden tartanak a következő témáról: „Ekevassá kovácsolják kardjukat,és lándzsájukat szőlőmetsző késsé.” (Iz 2,4):

„Ekevassá kovácsolják kardjukat,
és lándzsájukat szőlőmetsző késsé” (Iz 2,4)

Kedves Testvéreim!

Urunk, Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy életünk legyen, és bőségben legyen részünk (vö. Jn 10,10). Ez az ajándék áll tanítványi küldetésünk, valamint a szeretet civilizációjának építésére szóló közös hivatásunknak a középpontjában. Miközben megtartjuk ezt a Teremtésvédelmi Imanapot, ismét meghívást kapunk arra, hogy szemléljük az élet ajándékát, és szívünkön viseljük a földet, amely azt hordozza, így adva látható módon dicsőséget Teremtőnknek.

Napjainkban számos válságnak és annyi emberi szenvedésnek vagyunk tanúi. Ugyanakkor úgy tűnik, a teremtett világ harmonikus egyensúlyának pusztulása is felgyorsul. Ezek a jelenségek nem elszigeteltek egymástól; egyetlen, a megsebzett világból felszálló, gyógyulásért és békéért kiáltó könyörgést alkotnak.

Az élet Istene, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, olyan békét kínál, amelyet a világ nem adhat meg: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Ez a béke nem felszínes és nem is múlandó; Krisztus örök szeretetéből és az egyes ember iránti gondoskodásából fakad.

E béke ígérete mégis éles ellentétben áll azzal a valósággal, amelyet a világ különböző részein látunk. Izajás próféta egy olyan korról beszélt, amikor a nemzetek „ekevassá kovácsolják kardjukat” (Iz 2,4), vagyis azt, ami elpusztítja az életet, olyasmivé alakítják át, ami táplálja azt. Ma azonban túl gyakran látjuk épp az ellenkezőjét történni, miközben a törekvések továbbra is az erőszakra és a háborúra irányulnak.

A háború olyan sebeket ejt, amelyek messze túlmutatnak a csatatéren. Áldozatokat szed, családokat tép szét, és emberek millióit kényszeríti otthona elhagyására, táplálva a félelmet, az igazságtalanságot és a megosztottságot (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 77–82.); nemzedékeken át tartó társadalmi és ökológiai pusztulást hagy maga után. A fegyveres konfliktusok és a környezet pusztulása közötti kölcsönhatás ráadásul gyakran olyan ördögi kört hoz létre, amely tönkreteszi az ökoszisztémákat, beszennyezi az olyan alapvető erőforrásokat, mint a levegő és a víz, és aláássa az élelmezésbiztonságot. Ez pedig táplálja a szegénységet, az egyenlőtlenséget és az újabb társadalmi feszültségeket, amelyek viszont hozzájárulhatnak további konfliktusok kirobbanásához.

Ráadásul a háború olyan sebeket ejt, amelyek az egész élet szövetét károsítják: nemcsak az egyes embereket és közösségeket sújtják, hanem az egész emberi családdal való tágabb kapcsolati hálójukat, valamint a teremtett világgal való harmóniájukat is. Ez a mulasztás mélyreható kudarcot tár fel abban, hogy Isten képmására és hasonlatosságára éljünk, tiszteljük az életet, és gondját viseljük a ránk bízott földnek. Ez nem csupán politikai, hanem erkölcsi és lelki kudarc is. A torz vágyakban, valamint az emberi szabadság és hatalom helytelen használatában gyökerező háború ellen-tanúságtételként áll a béke Evangéliumával szemben.

Az említett válságok a felelősségvállaláson túl a szív megtérését is megkövetelik, amely az Isten iránti mélyebb hűségben, a kölcsönös szeretetben és a teremtés ajándékának tiszteletében terem gyümölcsöt. A világban tapasztalható diszharmóniák – mint az erőszak, az igazságtalanság és a környezet pusztulása – valójában nem csupán tökéletlen rendszerek vagy struktúrák következményei; ezek „kapcsolatban állnak azzal a mélyebb egyensúlyhiánnyal, mely az ember szívében gyökerezik” (uo. 10.). Valójában az emberi szív az a hely, ahol a legmélyebb küzdelmek zajlanak, és ahol megmutatkozik bűnbeesett állapotunk. A szív nem csupán az érzelmek székhelye, hanem a személy középpontja is, ahol az értelem, a vágy, az akarat és a lelkiismeret találkozik. Ott küzdünk a bennünk lakozó ellentmondásos késztetésekkel: a szeretettel és a közönnyel, az igazsággal és az illúzióval, az igazságossággal és az igazságtalansággal (vö. Jak 1,14–15). A háború sebei és a föld pusztulása ezért mélyen összefügg az emberi szív állapotával. Az emberiséget gyötrő konfliktusok sok tekintetben a belső ellentétek és megosztottságok külső megnyilvánulásai. Amikor a szív eltévelyedik, a kapcsolatok megszenvedik azt, és az általunk épített struktúrák is elkezdik tükrözni ezt a rendetlenséget.

XVI. Benedek pápa emlékeztetett bennünket: „a világban azért sokasodnak a külső sivatagok, mert a belső sivatagok oly hatalmassá váltak” (Homília a péteri szolgálat megkezdésekor, 2005. április 24.). Ez arra hív bennünket, hogy felismerjük: ami körülöttünk összetört, az bizonyos értelemben bennünk is összetört. Ezért a békés társadalom építéséhez nemcsak a struktúrákat kell megreformálnunk, hanem a szívünket is meg kell újítanunk. A konfliktusok és a teremtett világ kizsákmányolásának legmélyebb okai egy olyan etikai és kulturális válság következményei, amely magában foglalja a korlátok érzékének elvesztését, az uralkodni vágyást, az azonnali haszon hajszolását és annak képtelenségét, hogy elismerjük az Isten által minden egyes embernek ajándékozott méltóságot.

A prófétai felhívás, hogy „ekevassá kovácsolják kardjukat” (vö. Iz 2,4), nem csupán a nemzetek álmát fejezi ki, hanem személy szerint mindnyájunkhoz szól. Arra hív bennünket, hogy azt, ami rossz, életté alakítsuk át. Ez a transformationális változás azonban nem valósulhat meg csupán külső átalakulás révén. Isten kegyelmével együttműködve mélyebb, személyes és közösségi megtérést igényel: visszatérést az Úrhoz, aki helyreállítja a rendet vágyainkban, meggyógyítja sebeinket, és segít növekednünk az erényben.

E belső átalakulás nélkül a béke törékeny és múlandó marad. Ahol azonban a szívek megújulnak, új lehetőségek kezdenek megnyílni. Amit eddig a pusztításra használtak, azt át lehet irányítani az élet szolgálatára: a szegények fel karolására, az éhezők táplálására és a teremtett világ megóvására. Ez a valódi ökológiai megtérés útja, amelyen a Jézus Krisztussal való találkozás gyümölcsei nyilvánvalóvá válnak a minket körülvevő világgal való kapcsolatunkban (vö. Ferenc pápa, Laudato si’ kezdetű enciklika, 217.). A béke tehát a szívben kezdődik, és kifelé sugárzik kapcsolatainkban, közösségeinkben és tágabb értelemben az egész világban.

Bár a ránk váró kihívások hatalmasak, az Úr nem hagy bennünket a gyógyulás és az átalakulás eszközei nélkül. A háború fegyverei helyett a béke Istene a gyógyítás, a megbékélés és a szeretet civilizációja építésének erejét adja nekünk. Így kapunk meghívást arra, hogy óvjuk a ránk bízott számos „ökoszisztémát”: a teremtett világét, az emberi kapcsolatokét és magának az emberi szívnek az ökoszisztémáját.

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a jelenleg háborúra fordított erőforrásokat az átfogó emberi fejlődésre, a szegénység felszámolására, az emberi méltóság védelmére és a megosztott népek közötti megbékélésre fordítják! Egy ilyen jövőkép az Isten Országa eljövetelébe vetett hitet tükrözi.

A békeépítés valódi eszközei nem a pusztítás fegyverei, hanem sokkal inkább az igazság, a párbeszéd, a türelem, a jóság, az igazságosság, az irgalom, a megértés, a gondoskodás és a szeretet. Ezek mind az Evangélium által formált és Isten kegyelme által hordozott szívekből fakadnak. Csupán ezek az erények képesek átalakítani az egyént, megújítani a közösségeket és begyógyítani világunk sebeit.

Kedves Testvéreim! Az előttünk álló út világos, még ha nem is könnyű. Arra kapunk meghívást, hogy engedjük megújulni szívünket, így törekedhessünk a békére, és gondját viselhessük a teremtett világnak. A Szentírás arra int bennünket: „Minden védett dolognál jobban őrizd a szívedet, mert abból indul ki az élet!” (vö. Péld 4,23).

Ha alázattal és hittel vállaljuk ezt a feladatot, Isten megújító művének munkatársaivá válunk. Így jutunk el – lassan, de feltartóztathatatlanul – a sivatagból a kertbe, a megosztottságból a közösségre, és az erőszakból a békére.

Az Úr adjon nekünk bátorságot ahhoz, hogy ezen az úton járjunk, hogy a mi korunkban a „kardok” valóban „ekevassá” kovácsolódjanak, az Evangélium ígérete mélyebben gyökeret verjen világunkban, és Krisztus békéje uralkodjon az egész teremtett világ felett.

Kelt a Vatikánban, 2026. augusztus 15-én, a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele ünnepén.

XIV. LEÓ PÁPA

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media