Indulás Pennabilliből, érkezés Riminibe, találkozó a 47. Népek Közötti Barátság Találkozója résztvevőivel
Miután elbúcsúzott az ágostonos apácák Padovai Szent Antal-kolostorának közösségétől, XIV. Leó pápa a pennabilli sportpályára utazott, ahonnan helikopterrel indult a Népek Közötti Barátság Találkozójára, ahol mintegy 60 000 ember várta. A helikopter 14 óra 53 perckor szállt le a Rimini Vásárközpont helikopter-leszállóján.
Érkezésekor a Szentatyát Őexcellenciája Nicolò Anselmi, Rimini püspöke; Dr. Michele de Pascale, az Emilia-Romagna régió elnöke; Dr. Giuseppina Cassone, Rimini prefektusa; valamint Dr. Jamil Sadegholvaad, Rimini polgármestere fogadta.
Ezt követően, miután megérkezett a Vásárközpont nyugati bejáratához, a pápát Dr. Bernhard Scholz, a Meeting elnöke; Prof. Davide Prosperi, a Comunione e Liberazione Testvériség elnöke; Dr. Emanuele Forlani, a Meeting alelnöke; valamint Dr. Francesco Perazzini, a Meeting igazgatója fogadta; a pavilonok bejáratánál pedig a pápa köszöntötte a szervezőcsoport és a személyzet tagjait.
Ezt követően a Szentatya először a Szent Ágoston-kiállítást, majd rögtön utána a Léon Harmelről szóló kiállítást tekintette meg.
XIV. Leó ezután golfkocsival a Gyermekfaluhoz utazott, ahol rövid üdvözlő szavakat intézett a jelenlévőkhöz, majd az Auditóriumba ment, ahol röviden köszöntötte a rimini találkozó mintegy 5000 résztvevőjét.
15 óra 56 perckor a Nagy Auditóriumban kezdetét vette a találkozó a 47. Népek Közötti Barátság Találkozója résztvevőivel.
Dr. Bernhard Scholz és Prof. Davide Prosperi köszöntője után a Szentatya elmondta beszédét.
Ennek végeztével a pápa autóval a rimini székesegyházba utazott, a Caritas által támogatott betegekkel, fogyatékossággal élőkkel és szegényekkel való találkozóra.
Az alábbiakban tesszük közzé a Szentatya Gyermekfaluban és az Auditóriumban elmondott spontán köszöntő szavait, valamint XIV. Leó pápa beszédét, amelyet a Rimini Vásárközpont Nagy Auditóriumában egybegyűltekhez intézett:
A Szentatya spontán köszöntője az Auditóriumban
Jó napot kívánok!
Sziasztok, fiatalok! Jó napot!
El sem tudjátok képzelni, milyen csodálatos látni titeket így együtt! Pedig ti csak egy kis része vagytok az egésznek, mert a túloldalon még többen vannak. Nagyszerűek vagytok!
Köszönöm, köszönöm! A leghangosabb taps Jézus Krisztust illeti: mindannyian Jézus tanítványai vagyunk!
Köszönöm! Itt oly sok lehetőség kínálkozik arra, hogy elgondolkodjunk az életünkről, a társadalomról, a hitről. Épp most láttam egy kiállítást, amely Szent Ágoston életéről, a szeretetről szól.
A szeretet az az erő, amely valóban megváltoztathatja a világot. „Ha mindannyian meg akarjuk változtatni a világot, kezdjük magunkkal” – mondja Szent Ágoston. A ti szívetek, a mi szívünk, amely olyan nagy, s amely úgy képes szeretni, soha nem maradhat zárva! Keressük mindannyian a közös utat, hogy a béke és a szeretet világát építsük!
Köszönöm nektek! Folytassátok ezt a gyönyörű utat! Éljetek mindig ezzel a lelkesedéssel, s meglátjátok, hogy valóban képesek vagyunk felépíteni a béke és a szeretet világát.
Minden jót kívánok!
A Szentatya spontán köszöntője a Gyermekfaluban
Jó napot kívánok mindenkinek!
Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm, hogy itt vagytok; köszönöm ezt a fogadtatást és ezt a lelkesedést, amely a Lélek jelenlétének jele!
Figyeljetek egy pillanatra… Évekkel ezelőtt Szent II. János Pál pápa azt mondta: „Ha a mai világnak szüksége van valamire, az a közösség.”
Ma is megismételhetjük ugyanezeket a szavakat. S ha megvalósul a közösség a világban, az veletek, fiatalokkal kezdődik, mert ti tudtok a barátságból közösséget építeni, tudjátok tisztelni egymást a béke megteremtéséért; a világnak pedig szüksége van rátok, a ti lelkesedésetekre, a ti tevékeny szeretetetekre és hűségetekre.
Isten áldjon meg mindannyiótokat, és legyetek mindig hűségesek Jézus Krisztushoz!
A Szentatya beszéde
Kedves Testvéreim!
Örömmel találkozom veletek Riminiben, ebben a számotokra kedves környezetben, amely az elkötelezettség, a kreativitás és a párbeszéd terévé válik azáltal, hogy augusztus végi találkozótok évek óta ennyi energiát képes mozgósítani. Köszönöm Scholz elnök úrnak és Prosperi professzor úrnak a köszöntő szavakat.
Ebben a történelmi pillanatban mélyebben megértjük azt a próféciát, amelyet közel fél évszázada ezeknek a napoknak a nevébe foglaltak: „Népek Közötti Barátság Találkozója”. Ahogy Szent II. János Pál pápa mondta nektek: „Már önmagában e szavak kimondása is örömmel tölti el a szívet: »Találkozás«! »Baráti találkozás«! »Népek közötti barátság«! Olyan szavak ezek, amelyek különleges jelentőséget nyernek a világtörténelem e sokszor drámai óráiban” (Beszéd a III. Népek Közötti Barátság Találkozóján, Rimini, 1982. augusztus 29.).
Ma is a békét azok őrzik és terjesztik, akik szeretnek találkozni egymással, és nem félnek a párbeszédtől. Ferenc pápa a Fratelli tutti enciklikával megtanított bennünket a társadalmi barátság ápolására, amely a testvériség nyilvános, dinamikus és konkrét arca. Amikor ugyanis Isten gyermekeinek méltóságában ismerjük fel magunkat, kapcsolatba kerülünk azzal, ami eredendően összeköti az embereket, minden különbségen, széthúzáson vagy konfliktuson túl. Képesek vagyunk beleélni magunkat a másik helyzetébe, meghallgatni egymást és barátokká válni: az egyes emberek, s ezáltal a népek között is. A határok, a definíciók és az intézmények előtt mindig az ember áll. Ez a tudatosság a kereszténység szívében rejlik: ti tudjátok ezt, hiszen arra neveltek benneteket, hogy az Evangéliumot úgy olvassátok, mint Isten kinyilatkoztatását, aki maga válik találkozássá, eseménnyé, tekintetté és tapasztalattá, felébresztve mindenkiben a vágyat, hogy szeressék és hogy szeressen. Így nem tettétek a „Meetinget” egyfajta enklávévá: ellenkezőleg, az Egyház és a társadalom találkozási pontjává vált, olyan találkozássá, amely megsokszorozza a találkozásokat és új utakat nyit meg.
Hálát adunk az Úrnak ezért az élő örökségért, amely nagy történelmi felelősséget ró rátok az Egyház egyetemes közösségében, az igazságosságra éhező és szomjazó emberiség szolgálatában. Ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanította nekünk: „A mai kor emberének, főként a szegényeknek és a szomorúságot szenvedőknek öröme és reménye, szomorúsága és aggodalma a Krisztus-tanítványoknak is öröme és reménye, szomorúsága és aggodalma, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely ne találna visszhangra a szívükben” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1). Igen, kedves Barátaim, eljött a felelősség ideje, különösen azok számára, akik sokat kaptak egy olyan évezredes hitbeli hagyományból, amely kultúrát teremt. A „Meeting” eddigi évfolyamai valóban meríteni tudtak a múlt nagy örökségéből, felismerve azokat az indokokat, amelyek ma elköteleznek benneteket a művészettel, a zenével, az irodalommal, a tudománnyal, a gazdasággal és az emberi lélek minden megnyilvánulásával való párbeszédre. Még az idei rendezvényre választott cím is, amely a Isteni Színjáték utolsó verssorából származik, arra a történelemre irányítja figyelmünket, amelynek Isten az Ura. A „Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot” nem tűnt el, nem veszítette el erejét, sem intenzitását, még ha olyan szeretet is ez, amely szívesen marad csendben – ellentétben a zajos erőkkel, amelyek feldúlják a földet, az eget és minden teremtményt.
Igen, a szeretet mozgásba hoz! „Ő ugyanis felkelti napját a gonoszokra és a jókra, és esőt ad az igazaknak és a hamisaknak” (Mt 5,45). Így írja le Jézus Isten tökéletességét, megmutatva a szakadékot cselekedeteinek nagylelkűsége és az emberi gondolkodás szűkössége között. A valóság megfullad a mi számításainkban, de lélegzethez jut Isten ingyenes kegyelmében. Nem véletlen, hogy elődeim – Szent II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa – mindannyian az isteni irgalmasságban jelölték meg az Evangélium és e drámai, mégis csodálatos kor „új dolgai” közötti találkozási pontot. Jézus Krisztust követni a XX. század tragédiái és újrakezdései után ugyanis világos tudatosságot igényel: a rosszat nem lehet rosszal legyőzni. Ahogy a mennyben, úgy a földön is a szeretet az élet törvénye, a megváltás módszere, a keresztre feszített Messiás útja. A hamis realizmussal szemben – amely újra felfegyverzi az elméket, a szavakat és a nemzeteket – a katolikus kultúrának ma az irgalmasság realizmusát kell szembeállítania, amely szerint nem létezhetnek ellenségek, és mindenkire – még az ellenfelekre is – testvérként kell tekinteni, akiknek a szemébe kell nézni, és akikkel az igazságban kell találkozni. A bűn létezik, kétségkívül, de Krisztus megváltó szeretete erősebb nála, s ez arra kötelez bennünket, hogy megtisztítsuk gondolatainkat, érdekeinket, szokásainkat, kapcsolatainkat, terveinket, befektetéseinket – az élet minden területét – mindattól, amit a hatalom kultúrája beszennyezett.
Közöttetek nincs hiány azokból a képességekből, felelősségből és erőforrásokból, amelyeket egy egész nép valódi megtérésének szolgálatába állíthattok. „A saját dicsőségünk, a saját »méltóságunk«, a saját befolyásunk megőrzésének megszállottsága nem lehet része a mi lelkületünknek. Isten dicsőségét kell keresnünk, s ez nem azonos a miénkkel. Isten dicsősége, amely a betlehemi barlang alázatában vagy Krisztus keresztjének gyalázatában tündököl, mindig meglep bennünket” (Ferenc pápa, Beszéd az Olasz Egyház V. Országos Konferenciáján, Firenze, 2015. november 10.). Szabadítsuk meg tehát a társadalmi együttélést a gyanakvástól, a kultúrát a hatalmaskodástól, az oktatást az ideológiától, a munkát a profit bálványimádásától, a technológiát és a pénzügyeket pedig a halál üzletétől! Kezdve azokkal a szervezetekkel, amelyeket mi magunk hoztunk létre s amelyekben dolgozunk, leplezzük le az igazságtalan hatalmi viszonyokat, amelyek a szegénység és az egyenlőtlenségek, a háború és a környezeti katasztrófák gyökereit jelentik! Fegyverezzük le a technológiai fejlődést, amikor az mindent elárasztóvá és rombolóvá válik! Bátor úttörőkre van szükség, akik saját irányváltásukkal kezdve teszik meggyőzővé és hitelessé a mindannyiunktól kért megtérést.
Ne csak olyanok legyenek, akik a fáradtság és a kétségbeesés tüzét szítják; legyenek olyanok is, akik újra életre keltik az álmokat és a jövőképeket! A két út összeegyeztethetetlen, mert az egyik a megosztottságot, az elidegenedést és a kétségbeesést használja ki, a másik pedig Isten Országát és annak igazságosságát szolgálja. „Egy olyan világban, amelyet oly sok, piacok és befolyási övezetek meghódítására irányuló manőver hálóz be – melyeket gyakran megnyugtató retorikába és csábító ideológiai konstrukciókba csomagolnak –, szívünk érzi a szükségét annak, hogy felfedezzen egy másfajta, bölcs és jóságos tervet; hasonlóan ahhoz, amelyet Mária szemlél a Magnificat-ban, amikor hirdeti, hogy irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik félik őt. Ez az irgalmasság-terv ma is áthatja a történelmet, még az algoritmusok és a globális hálózatok által fémjelzett leggyorsabb és legnyugtalanabb korszakokban is, és az evangéliumi élet iránytűjévé válik a digitális korszakban. Ennek középpontjában a Megtestesülés misztériuma áll” (Magnifica humanitas enciklika, 230–231).
Kedves Barátaim, e Misztérium fegyvertelen szépsége arra hív bennünket, hogy vállaljuk azt a „nevelési kockázatot”, amelyről Giussani atya beszélt nektek. Ő felismerte, hogy „pedagógiai szempontból nem az a leghatékonyabb módszer, amely a valóságból való menekülésre épül, hogy a jót elkülönítve juttassa érvényre, hanem az, amely a jót a világban mozdítja elő”. [1] És így hangsúlyozta: „A világban: ez azt jelenti, hogy szembesülünk a teljes valósággal. Kockázatos szembesülés ez, ha így akarjuk nevezni; de még jobb lenne úgy mondani: elkötelezettséget kívánó szembesülés.” [2] Testvéreim, vállaljuk most ezt a felelősséget, amely elköteleződés Krisztus mellett és elköteleződés a világunk iránt!
Kedves fiatalok, sokan vagytok itt, sokan közületek önkéntesként! Ti vagytok a jele annak, hogy a jövő ígéret, nem pedig fenyegetés! Sokan már nem hisznek ebben, sem a felnőttek, sem a fiatalok körében. Csendben azonban a „Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot” még mindig a remény felé ösztönöz. Ezt intenzíven megéreztem a kortársaitok között Libanonban, Afrikában és Spanyolországban. A szeretet mozgat, sürget, felébreszt a zsibbadtságból, új hivatásokat támaszt és kockázatvállalásra hív. Kockáztassatok! Nyissatok az igazi egyetemesség felé, kiterjesztve kapcsolataitokat minden túl szűk kereten s hovatartozáson túlra! A Mozgalom, a csoportok, a közösségek legyenek ugródeszkák, ahonnan fejest ugrotok a teljes valóságba! Álljatok ellen mindannak, ami el akarna távolítani benneteket a más kultúrájú, eltérő érzékenységű és származású testvérektől, különösen a legszegényebbektől! Ehelyett menjetek ki, s találkozzatok mindenkivel!
A Föld minden pontján – különösen a perifériákon és a szenvedők között – találni fogtok olyanokat, akik már készen állnak a szeretet civilizációjának felépítésére. Ne engedjétek senkinek, hogy lebecsülje ezt a szót, amely maga Isten neve: „Isten a szeretet” (1Jn 4,16). A szeretetben soha nincs kényszer, nincs kioktatás; soha nincs csábítás, megtévesztés, toborzás. Szeretet csak a szabadságban, az élő párbeszédben, önmagunk nagylelkű odaadásában létezik.
Kedves fiatalok, ma a világ mintha meglepődne azon, hogy elköteleződtök Krisztus mellett, hogy vonzódást éreztek iránta és az ő igéje iránt, s hogy az Egyházhoz tartoztok. Sokak számára ma meglepetés az, hogy keresztények vagytok! Pedig minden felhajtás nélkül „általatok hangzott el az Úr szava” (1Tessz 1,8). Ezt írta Szent Pál Tesszalonika igen fiatal közösségének. Majd így folytatta: „Istenbe vetett hitetek mindenütt ismeretessé vált, úgyhogy nem is kell róla beszélnünk” (uo.). Ez nem számok kérdése – még ha megható is az a sok ezer kortársatok, akik a keresztséget kérik a világ leginkább szekularizáltnak tekintett társadalmaiban. Ez a szabadság kérdése: az igazsággal ugyanis csak a szabadságban lehet találkozni.
Ezt megértjük egyre jobban azon történelmi körülmények között, amelyek újra felszínre hozzák a legmélyebb emberi kérdéseket, az értelem, az igazságosság és a béke iránti végtelen vágyat. Így a befolyás bizonyos mértékű elvesztése – amitől mi, felnőttek talán féltünk, s ami ellen küzdöttünk – arra kellett, hogy rávilágítson: még többre becsülhetjük az Evangélium erejét, az általa teremtett kötelékeket, az általa megragadott logikát s az általa életre hívott életet. Ahogyan elődeim is többször hangsúlyozták: „Az Egyház nem folytat prozelitizmust. Inkább vonzás által növekszik” [3]. Ez a vonzás egy olyan világban való létezési mód iránt ébred fel, amellyel kapcsolatban Giussani atya provokatívan tette fel a kérdést: „Lehet így élni?” [4]
Másfelől már a II. században elismerte a Diognétosz-levél ismeretlen szerzője, hogy a keresztények „rendkívüli és kétségkívül paradox életmódot tanúsítanak” (V, 4). Kétségkívül be kell ismernünk, hogy ezt a kincset „cserépedényben” hordozzuk (vö. 2Kor 4,7), s hogy személyes és közösségi tanúságtételünk hitelességét gyakran vétek és gyarlóság árnyékolja be. Ám az Úr az, aki mindig felemel bennünket – egyénként és közösségként egyaránt!
Kedves Barátaim, mindig szeressétek az Egyházat! Szeressétek és őrizzétek meg az egységet! Megérdemli, hogy újra kimondjuk: „Mindig szeressétek az Egyházat!”. Kedves Barátaim, szeressétek és őrizzétek meg annak a „társaságnak” az egységét, amelyen keresztül Krisztus elérkezett hozzátok, s amely által magához vonz benneteket! Ahogy Ferenc pápa mondta nektek alapítótok születésének századik évfordulóján: „A nehéz pillanatok is lehetnek a kegyelem pillanatai, s lehetnek az újjászületés pillanatai is. A Comunione e Liberazione éppen egy válságos időszakban, 1968-ban született meg. Később Giussani atya nem riadt vissza a Testvériség átmeneti időszakaitól és növekedési fázisaitól, hanem evangéliumi bátorsággal, a Krisztusra való hagyatkozással és az Anyaszentegyházzal való közösségben nézett szembe velük” (Ferenc pápa, Beszéd a Comunione e Liberazione tagjaihoz, 2022. október 15.).
Nos, kedves barátaim, éppen a korszakváltás vajúdásában, ebben a számos válság által feldúlt világban fedezhetjük fel újra „annak »lelki örömét«, hogy Isten népe vagyunk, akiket minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből gyűjtöttek egybe, s akik különféle környezetben és kultúrákban élnek […], még zarándokként az időben, de már közösségben a mennyei Egyházzal” (A Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése, Záródokumentum, 17. pont). Az elmúlt években újra felfedeztük egyházi létünk szinodális és missziós dimenzióját, amely elsősorban arra hív bennünket, hogy megtanuljunk egymásra hallgatni. A meghallgatás ajándéka olyan érték, amelyet – úgy gondolom – mindannyian elismerünk, de amely az Egyház egyes területein gyakran feledésbe merült. Továbbra is fel kell fedeznünk, mennyire értékes ez: kezdve Isten igéjének meghallgatásával, a kölcsönös meghallgatással, valamint azon bölcsesség meghallgatásával, amelyet a férfiakban és nőkben, az Egyház tagjaiban, s mindazokban megtalálunk, akik az igazságot keresik – még ha jelenleg nem is, s talán soha nem is lesznek az Egyház tagjai» (Beszéd a zsinati csapatok és a részvételi testületek jubileumának résztvevőihez, 2025. október 24.).
Ez az út minden egyes egyházi társulás és mozgalom megújulását is megköveteli. Arra hívlak benneteket – mind a Comunione e Liberazione Mozgalmon belül, mind a részegyházakban, amelyekhez mindannyian tartoztok –, hogy éljétek át az együtt haladás e tapasztalatát: mindenki meghallgatja a másikat, hagyja, hogy átalakítsa a felebarát hite, s a pásztorok vezetése alatt együtt érnek be az új felismerések, a további lépések és a Szentlélek iránti bátor engedelmesség. A szinodalitás nem egy folyamat neve, hanem egy olyan nép természete, amely a barátságban és a másikkal való találkozásban érzi meg, hogy egyedül Istenhez tartozik. Ekkor a tekintély szolgálattá válik, amely tiszteletben tartja a sokféleséget, s elősegíti annak harmóniáját. Ez a stílus ebben a megpróbáltatásokkal teli korszakban az idők valódi jelét képezi. Tanúskodjunk arról, hogy minden karizma a közjó szolgálatára van, hogy minden gazdagság megsokszorozódik, ha megosztjuk, s hogy minden félelem legyőzhető: ezt kézzelfoghatóvá, hitelessé és vonzóvá kell tennünk! Képesek lesztek erre, kedves Barátaim, alapítótok nyomdokain járva, ápolva az egységet egymás között, azokkal, akik a Mozgalom vezetésére kaptak elhívást, az Apostoli Szentszékkel, amely elismert benneteket, és Péter utódával. A Szentlélek neveljen bennünket a közösség megélésére! Adja meg nekünk ennek ízét, megbecsülését és reményét! Vezessen továbbra is bennünket, kedves Testvéreim, az a „Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”! Köszönöm!
Köszönöm! Köszönöm!
Minden keresztény közösség alapvető eleme az imádság. Ezért most arra hívok mindenkit, hogy imádkozzuk el azt az imát, amelyet Jézus tanított nekünk:
Mi Atyánk…
Áldás
Köszönöm, és jó zarándoklatot kívánok!
[1] L. Giussani: Nevelési kockázat, Milánó, 2014, 106. [2] Uo.
[3] XVI. Benedek: Homília a Latin-amerikai és Karibi Püspöki Konferenciák V. Általános Közgyűlését megnyitó szentmisén, Aparecida (2007. május 13.); Ferenc pápa: Katekézis (2023. január 11.).
[4] Vö. L. Giussani: Si può vivere così? [Lehet így élni?], Milánó, 2007.forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
