Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa magánaudiencián fogadta a Keleti Egyházakat Segítő Szervezetek Egyesülete (ROACO) 99. plenáris közgyűlésének résztvevőit.
Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya beszédét, amelyet a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!
Eminenciás és Főtisztelendő Bíboros Úr! Excellenciás és Főtisztelendő Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek! Testvéreim!
Szeretettel köszöntelek mindannyiótokat! Örömmel találkozom veletek éves plenáris közgyűlésetek lezárásakor; köszöntöm a prefektust, Gugerotti bíboros urat, a Keleti Egyházak Dikasztériumának többi elöljáróját és munkatársát, s különösen titeket, a ROACO tagszervezeteinek képviselőit.
A keleti katolikus egyházaknak nyújtott segélyprojektekkel kapcsolatos munkán túl – amely találkozásotok fő célja –, tudom, hogy ezúttal egy konkrét témára összpontosítottátok reflexióitokat: a klerikusok és monachusok képzésére a keleti szemináriumokban és kollégiumokban.
Úgy vélem, ez igen időszerű döntés volt. Egy egyház megsegítése ugyanis nem csupán a megélhetéséhez szükséges anyagi eszközök biztosítását jelenti, hanem azt is, hogy segítjük növekedni saját identitásában és evangelizációs erejében; ezek pedig az evangélium szolgáinak képzésén alapulnak, akik hivatottak arra, hogy elterjesszék annak spirituális gazdagságát. A keleti katolikus közösségek pedig számos ilyen kincset őriznek, megosztva azokat az ortodox egyházakban élő testvéreikkel. Igen, a keleti katolikus egyházak nagy ajándékot hordoznak az egész katolikus közösség számára, amely gyakran nem is tudja, hogy saját berkein belül különböző egyházi hagyományokat ölel át.
Anyaszentegyházunk tehát egységes, de nem egyöntetű; termékeny méhe különböző spirituális és teológiai hagyományokat, eltérő rítusokat és fegyelmet hozott világra, amelyek kölcsönösen gazdagítják egymást. Jót tesz nekünk, ha elmélyítjük e kincsek ismeretét a keleti katolikus testvérek millióival, miközben határozott lépéseket remélünk a valamennyi keleti egyházzal való teljes egység felé. Kelet minden ősi egyháza visszavezet ugyanis bennünket a hit forrásaihoz, felragyogtatja a kegyelem fényét a szentséggel átitatott liturgiákon keresztül, a dicsőítő kultuszban kinyilatkoztatja az imádandó Isten misztériumát, tanúskodik a közbenjáró ima erejéről, és olyan lelki tartalmakat kínál, amelyek a szívet csodálattal és hálás ámulattal töltik el az általuk feltárt szépség láttán. Arra indítják továbbá a hívőket, hogy imádságuknak a saját teológiai és antropológiai sajátosságaiknak leginkább megfelelő módon adjanak hangot, olyannyira, hogy a II. Vatikáni Zsinat a keresztény Kelet és Nyugat kapcsán megjegyezte: „Nem csoda tehát, hogy a kinyilatkoztatott misztérium egyes vonatkozásait néha az egyik jobban észreveszi és világosabban világítja meg, mint a másik; így aztán elmondható a különböző teológiai megfogalmazásokról, hogy nem ritkán inkább kiegészítik egymást, semmint szemben állnak” (Unitatis redintegratio, 17).
Nos, a keresztény Keletet csak akkor tudjuk megőrizni, ha ismerjük: az erről való tudás elveszítése az egyház elszegényedését jelenti. Ahhoz azonban, hogy megismerjük és megszeressük, be kell fektetnünk a képzésbe. Már több mint harminc évvel ezelőtt Szent II. János Pál rámutatott ennek időszerűségére, és többek között nyomatékosan megerősítette annak szükségességét, hogy „megismerjük a keleti egyházak liturgiáját; elmélyítsük a keresztény Kelet atyáinak és egyháztanítóinak spirituális hagyományairól szóló ismereteket; […] a szemináriumokban és a teológiai fakultásokon megfelelő oktatást biztosítsunk e tárgyakból, mindenekelőtt a jövő papjai számára” (Orientale lumen apostoli levél, 24).
Ezért az a döntés, hogy elősegítitek a szent szolgálattevők képzését azáltal, hogy meghallgatjátok az e területnek élő szakértőket – ahogyan azt az elmúlt napokban tettétek –, szép jele annak, hogy konkrét figyelmet fordítotok ezekre az egyházakra.
A tudás és a tevékeny szeretet, a nyitott elme és a szorgos kezek közötti ezen kapcsolatnak azonban lélekre is szüksége van: egy olyan szívre, amely nem csupán nagylelkű, hanem amelyben a kegyelem lakozik, s amelyet a Szentlélek gyújtott lángra. Ezért, hogy nagy elkötelezettséggel és odaadással végzett fáradozásotok sikeres legyen, hadd ajánljam nektek: mindig ápoljátok a lelki életet, mindenekelőtt az imádságban és a szentségi életben való állhatatosság révén. A jótettek ugyanis nem hoznak tartós gyümölcsöt, ha nem a jóság forrásából táplálkoznak – a forrásból, amely maga Isten. És ha mindenekelőtt igaz is, hogy „a hit cselekedetek nélkül halott”, ahogyan Jakab levelében olvassuk (2,26), ugyanúgy igaz az is, hogy a cselekedetek élő hit nélkül meddők.
Legkedvesebb Testvéreim! Miközben rátok tekintek, s az általatok végzett csendes és áldásos szolgálatra gondolok, valamint a sok jótevőre, akik rajtatok keresztül juttatnak erőforrásokat a rászorulóknak, nem tudok nem arra gondolni, hogy ebben a sötét történelmi pillanatban mennyi pénzt pazarolnak el gyilkolásra, s mennyit dobnak ki mindazok, akik háborúkat szítanak. Míg ti életet fakasztotok, ők halált vetnek; míg ti kezet nyújtotok a testvérnek, ők eltiprandó ellenségeket keresnek; míg ti párbeszédet teremtetek, ők monológokra törekednek; míg ti a remény útjait nyitjátok meg, ők félelembe zárják a népeket; míg ti a jövőt építitek, ők a jelent rombolják le.
Hogyan is ne gondolnánk a keleti keresztények saját szülőföldjükről való fájdalmas elvándorlására – arra a vérveszteségre –, amelyet elsősorban a háború okoz, s amely – nyomatékosan megismétlem – nem old meg problémákat, hanem tragédiákat szül; olyan tragédiákat, amelyeket gyakran az általános feledés homályába hagynak veszni. A háború szülte csapás ez, egy olyan seb, amelyről ma beszélni szeretnék, s amely továbbra is kivérezteti mindenekelőtt a keleti egyházakat. Egyetlen szóval határoznám meg: ez a prekariátus, a létbizonytalanság.
Amikor egy látogató olyan országba utazik, amely konfliktusokat élt meg, s amelyekre azután csend borult, a dolgok általában nyugodtnak tűnhetnek, még ha a múlt drámái mélyen meg is bélyegezték azokat. Ám e társadalmakat valójában meggyengíti az intézmények instabilitása, a területet egymás között felosztó fegyveres bandák jelenléte, valamint a külső szereplők és érdekek által kondicionált, nem ritkán manipulált politika, amely nem szabadon működik, hanem ezerféle kibúvó, titkos megállapodás és részérdek között lavírozik. Így állandó létbizonytalanság alakul ki, amely elfojtja a fejlődés lehetőségeit, és végül mindig a szegények bőrét viszi a vásárra.
Ez azt eredményezi, hogy sok országban a félelem és a bizonytalanság uralkodik mindenütt: a munkahelyek bizonytalannak tűnnek, a bérek kifizetése rendszertelen, az egészségügy – már amikor működik – akadozik, az oktatás pedig ideiglenes jellegű. S mindez a kisemberek, a családok, a gyermekek és a fiatalok, az idősek és a betegek rovására megy. Olyan drámává válik ez, amely mindannyiuk szívére rászakad, felemészti a reményt, és ellehetetleníti a jövő építését, felerősítve a távozás kényszerét – ahogyan ez oly sok hitbeli testvérünkkel történik, különösen a Közel-Keleten.
Szeretnék még egyszer felhívást intézni mindenkihez, hogy elmélkedjünk a háború és a létbizonytalanság következményeiről, és előzzük meg azokat bölcsességgel és felelősségtudattal, hiszen mindez nem a kivédhetetlen sors játéka, hanem szabad döntések gyümölcse, s mint ilyen, erkölcsileg beszámítható felelősség. A történelem bizonyítja, hogy az erőszak és az önkény, a hatalomvágy és a dominancia, valamint az igazságtalanul és gátlástalanul szerzett haszon hálói nemcsak azokat sújtják, akik elszenvedik őket, hanem azok ellen is visszahatnak, akik szövik azokat. Imádkozzunk Jézushoz, a béke Urához, és rázzuk fel a lelkiismereteket, hogy képesek legyenek a jogos felháborodásra; s ébredjen fel az emberiség iránti tisztelet és a civilizáció kötelező erejű tudata!
Nektek és annak a sok adományozónak, akik az Evangélium nevében továbbra is elkötelezetten fáradoznak e mérhetetlen embertelenség orvoslásán, szívből jövő köszönetet mondok. Megáldalak benneteket, kedves Testvéreim, és arra bátorítalak titeket, hogy Krisztus reményétől vezérelve, elcsüggedés nélkül tartsatok ki a tevékeny szeretetben. Köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
