Az alábbiakban közöljük a Szentatya, XIV. Leó pápa videóüzenetének szövegét, amelyet a ma Bécsben, a Hofburg palotában zajló tizedik „Austrian World Summit” résztvevőinek küldött:
A Szentatya videóüzenete
Örömmel köszöntöm mindannyiótokat, akik részt vesztek a tizedik „Austrian World Summit” csúcstalálkozón. A fenntarthatóság, az átfogó ökológia és a teremtett világ megóvása már hosszú évtizedek óta komoly aggodalomra ad okot. Az Egyház mindig is tudatában volt annak, hogy az ökológiai kérdésnek erkölcsi dimenziója van. Valóban, a környezeti válság „nem egy elszigetelt ügy, hanem a kortárs társadalmi-gazdasági válság ökológiai aspektusa” (Magnifica Humanitas, 43).
A jelenlegi válságra adott válaszaitok során arra szeretném bátorítani Benneteket, hogy tartsátok szem előtt ezt a tágabb összefüggést; egyúttal három olyan témát javaslok Nektek, amelyek a hit, a remény és a szeretet keresztény erényein alapulnak, és amelyek – meggyőződésem szerint – hatékonyan segítik majd a csúcstalálkozó munkáját.
Elsőként tekintsünk a hitre. Noha egyesek számára úgy tűnhet, hogy a hit keveset tesz hozzá az éghajlatváltozás és a környezetvédelem kérdéseihez, a vallási dimenzió valójában elengedhetetlen e problémák megfelelő kezeléséhez. Azok, akik hisznek abban, hogy világunkat Isten teremtette, és az lényegénél fogva jó, belső késztetést éreznek arra, hogy még nagyobb felelősséget vállaljanak a teremtett világ megóvásáért, hiszen ez hitük alapvető követelménye. „Isten alkotása megvédésének feladatát megélni az erényes élet lényegi része, nem pedig valami szabadon választható dolog vagy keresztény tapasztalatunk másodlagos szempontja” (Ferenc pápa, Laudato si’, 217). Ezenkívül a számos különböző hagyományhoz tartozó hívők a „teremtést” isteni ajándékként értelmezik. Hasonlóképpen a különféle vallások mind vallják, hogy az élet szent, és ezért tiszteletben kell tartani. Azt mondhatjuk tehát, hogy a vallási hit megerősíti az élet védelmére és a természet megóvására irányuló egyetemes vágyat.
Ez a szemlélet aláhúzza azokat a mélyreható etikai alapokat, amelyekre a nemrég megjelent Magnifica Humanitas kezdetű enciklikámban felhívtam a figyelmet, nevezetesen az összes emberi lény egyenlő méltóságát és az alapvető emberi jogok értékét. Ezeket egyaránt a közjó, a javak egyetemes rendeltetése, a szubszidiaritás, a szolidaritás és a társadalmi igazságosság elveinek megfelelő alkalmazása révén lehet megfelelően biztosítani (vö. Magnifica Humanitas, 51–81). Ezeket „együttesen kell szemlélni, hogy világossá váljon, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és hogyan egészítik ki egymást” (uo., 46). Ezek az alapvető személyes és társadalmi kérdések szorosan összefüggenek az éghajlati válsággal, amely – amint azt már említettem – a tágabb társadalmi-gazdasági válság egyik, méghozzá kritikus megnyilvánulása. Valóban, ha ezeket a kérdéseket nem kezeljük, a környezet védelmét szolgáló technikai megoldásoknak esélyük sem lesz a kívánt cél elérésére. Ebből a szempontból különös figyelmet kell fordítanunk a legszegényebbekre és a környezetkárosodásnak leginkább kiszolgáltatottakra. Arra szeretném bátorítani Benneteket, hogy az esetleges projektek értékelése, tervezése és megvalósítása során mindvégig őket tartsátok a szemetek előtt.
Ezzel elérkeztünk a második témához, a reményhez. Az előttünk álló kihívások globális jellege miatt nyilvánvaló, hogy sokan aggódnak. Valóban, egyre szélesebb körben tudatosul, hogy a békét veszélyezteti a teremtett világ iránti tisztelet hiánya, a természeti erőforrások gátlástalan kifosztása, valamint az éghajlatváltozás miatti fokozatos életminőség-romlás. E kihívások megválaszolása nemzetközi együttműködést, valamint egységes és előremutató multilateralizmust igényel, hogy hatékony megoldásokat találhassunk.
Ugyanakkor az e kérdésekről szóló egyeztetések és tárgyalások során gyakran különféle félelmek merülnek fel: az irányváltástól, a hatalom elvesztésétől, valamint a bizonytalan kimeneteltől való félelem. Kizárólag e gátak leküzdésével tudunk együttműködni a helyes megoldások megtalálásában. Meggyőződésem, hogy a vallási vezetők és közösségek éppen ezen a téren nyújthatnak sajátos látásmódot a nagyszabású társadalmi és környezetvédelmi erőfeszítések támogatásához, hiszen a Szentírás számtalan példát ad arra, miként győzhető le az emberi félelem a remény által, amely végső soron magának Istennek az ajándéka.
Ebből a szempontból tehát – a fanyalgók és a cinikusok ellenére – a remény hatalmas hajtóerővé válhat. E tekintetben nem csupán kívánatos, hanem valóban lehetséges is, hogy a COP30-on elért előrelépést egy igazságos átmenet kövesse olyan társadalmak felé, ahol a közjó elsőbbséget élvez a profit felett, s ahol a gazdasági modellek a szolidaritásban és az emberi méltóságban gyökereznek. Ez azonban megköveteli, hogy a gazdagabb országok teljesítsék a szegényebb nemzetek pénzügyi támogatására vonatkozó kötelezettségeiket. Szükség van továbbá egy új, személyközpontú nemzetközi pénzügyi keretrendszer kidolgozására is, amely biztosítja, hogy minden ország – különösen a legszegényebbek és az éghajlati katasztrófáknak leginkább kiszolgáltatottak – elérhesse teljes kibontakozását, polgáraik méltóságának messzemenő tiszteletben tartása mellett (vö. Üzenet az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményének részes feleihez (COP30), 2025. november 7.).
Végül elérkeztünk a szeretet témájához. Szeretném hangsúlyozni a gondoskodás valódi kultúrája ápolásának fontosságát környezetünk iránt, amely magában foglalja azt is, amit Ferenc pápa „társadalmi és politikai szeretetnek” nevezett (vö. Laudato si’, 228–232). Ez a szeretet a valódi fejlődés kulcsa, hiszen „ahhoz, hogy a társadalom emberibbé, az emberi személyhez méltóbbá váljon, újra értékelni kell a szeretetet a társadalmi – politikai, gazdasági, kulturális – életben, és annak minden tevékenység állandó és legfőbb normájává kell válnia. […] Ebben a keretben, a mindennapi apró gesztusok fontossága mellett, a társadalmi szeretet arra indít minket, hogy nagyszabású stratégiákban gondolkodjunk, melyek hatékonyan megállítják a környezet pusztulását, és ösztönzik a »gondoskodás kultúráját«, amely áthatja az egész társadalmat” (Laudato si’, 231). Remélem, hogy Tanácskozásaitok előmozdítják majd a gondoskodás ezen kultúráját, és ezáltal hozzájárulnak a szeretet civilizációjának építéséhez.
Kedves Barátaim! Ezen, a hitre, reményre és szeretetre összpontosító gondolatokkal imádkozom azért, hogy Csúcstalálkozótok gyümölcsöző legyen a teremtés csodálatos ajándékának védelmére szolgáló, hatékony megoldások kereséséhez elengedhetetlen párbeszéd előmozdításában; egyúttal örömmel kérem mindannyiótokra Isten bölcsességének és békéjének ajándékait.
forrás: Bollettino
kép: Vatican News
