Találkozás a migránsok integrációját segítő szervezetek képviselőivel
Helyi idő szerint 10.30 óra körül (római idő szerint 11.30-kor) XIV. Leó pápa elhagyta a Las Raíces Központot, és gépkocsival a Plaza del Cristóra utazott a migránsok integrációját segítő szervezetek képviselőivel való találkozásra, amelyen mintegy 4 ezren vettek részt.
Megérkezésekor a San Cristóbal de La Laguna-i (Tenerife) püspök, Excellenciás Eloy Alberto Santiago Santiago fogadta a Szentatyát.
Egy ének, a tenerifei püspök üdvözlő szavai, valamint egy venezuelai pap és három migráns tanúságtétele után a pápa beszédet intézett a jelenlévőkhöz.
A találkozás végén a pápa pápamobillal körbejárt a hívek között, majd a püspökségre utazott. Útközben köszöntött néhány beteget, egyes szerzetesintézmények képviselőit és a híveket. Megérkezése után XIV. Leó pápa a püspökség erkélyéről köszöntötte a helyi katolikus közösséget.
Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a pápa a Plaza del Cristón mondott el:
Kedves testvéreim!
Nagy öröm számomra, hogy megoszthatom Önökkel ezt a pillanatot itt, San Cristóbal de La Lagunában, az egyházmegye székhelyén. Mély benyomást tett rám, amit erről a városról mondtak: hogy ez egy falak nélküli, nyitott város.
Ez a sajátosság talán segít megértenünk, hogy a legnehezebben lebontható falak nem mindig kőből épülnek. Néha a tekintetben, a félelemben vagy a közönyben rejlenek. A tenger, amely ezeket a szigeteket körülöleli, olyan történeteket hoz el hozzánk, amelyeket nem mindig tudunk olvasni: a fájdalom, a remény és a keresés történeteit. Egy falak nélküli városban a szívnek is meg kell nyílnia, hogy befogadja azokat. Ezért meg kell tanulnunk a közelség nyelvét, amelyet inkább a tettekkel értünk meg, mint a szavakkal.
A Braille-írás és a tapintható írás más formái arra emlékeztetnek bennünket, hogy a szó az érintésen keresztül is utat törhet magának. Hasonlóképpen az integráció is megköveteli, hogy tanuljunk meg másként olvasni. Vannak tekintetek, amelyek látnak ugyan, mégsem ismernek fel; egy arcot számmá, egy történetet aktává, a különbözőséget pedig távolsággá alakítják. Ezért az Evangélium a valóság mélyebb olvasatára nevel minket: arra, amely a közelségből, a türelemből és az olyan kezekből fakad, amelyek képesek segíteni, kísérni, utat mutatni, tanítani és új utakat nyitni.
E testvéreink integrációjában – miként a tevékeny szeretet minden megnyilvánulásában – az Egyház megtanulja, hogy a testben vagy lélekben szenvedők konkrét életében egy olyan élő jelet olvasson ki, amely a Szent Evangéliumokra mutat, s amely az érintés és a közelség révén válik olvashatóvá, amikor megérintjük felebarátunk sebeit. Akárcsak Tamás a Feltámadott dicsőséges teste előtt, az Egyház is megtanulja, hogy a sebek – a hit szemével nézve – a felismerés helyévé válhatnak: ott, ahol az emberi fájdalmat szeretettel érintik meg, Krisztus megerősít bennünket abban, hogy jelen van az éhezőben, a szomjazóban, a mezítelenben, a betegben, a fogolyban és a jövevényben (vö. Mt 25,35–40). Ebből a hitből, amely felismeri az élő Krisztust, fakad Darwin atya és oly sokak szolgálata is. A keresztény szeretet Istennek a hívő szívébe árasztott szeretetéből forrásozik; ezért a rászoruló előtt a hit konkréttá válik, a Krisztus iránti szeretet pedig tettekké alakul.
Ebből a meggyőződésből kiindulva jelenlétünk azt akarja tanúsítani, hogy a szolidaritás az emberi méltóság elismeréséből fakad, és túlmutat minden korlátozó engedményen vagy puszta filantrópián. Arra hívatott, hogy elköteleződjön, és egy folyamat formáját öltse. A befogadás megnyitja az ajtót, az integráció pedig segít átlépni a küszöböt. A segélyezés balzsamot tesz a sebre, az integráció pedig újjáépíti a jövőt.
Az integráció nem jelenti azt, hogy eltöröljük az érkezők történetét, sem azt, hogy megköveteljük tőlük: hagyjanak maguk mögött mindent, ami az emlékezetük része. Nem jelenti azt sem, hogy egymástól elzárt, párhuzamos világokat hozzunk létre, ahol az emberek egymás mellett élnek anélkül, hogy valóban találkoznának egymással. Az integráció kölcsönös út: az érkező megtanulja belakni az új földet, a befogadó pedig megtanulja tágasabbá tenni saját otthonát anélkül, hogy felhígítaná saját identitását, vagy bezárná szívét a találkozás előtt. Önöknek, kedves migráns testvéreim, nemes és szükséges rész hárul ebből az útból: az, hogy bizalommal nyíljanak meg a befogadó közösség felé, tanulják meg a nyelvét, tartsák tiszteletben a törvényeit, ismerjék meg szokásait, vegyenek részt a közös életben, és hálával ajánlják fel ajándékaikat.
Minden befogadó társadalomnak vannak kötelességei az érkezőkkel szemben; a befogadott pedig a maga részéről felfedezi, hogy a jogként elismert méltóság akkor virágzik ki, amikor felelősséggé és a másokkal való közös építés őszinte vágyává alakul. Így az, aki jövevényként érkezett, újra kapcsolatokra találhat, helyreállíthatja a bizalmat, és egy közösség élő részének érezheti magát. Az irgalmasságnak értékes formája ez.
Mindenekelőtt olyan emberekről beszélünk, akiket Isten képmására és hasonlatosságára teremtettek, és nem jogi kategóriákról vagy kezelendő problémákról. Nehéz utazások és – olykor, mint Khalid esetében – több kísérlet után olyan valakit keresnek, aki tettekkel, még a szavak előtt megmondja nekik: az életed nem selejt, a szenvedésed nem láthatatlan, a méltóságod nem enyészett el a vizekben, amelyeken átkeltél – ahogy Mbacke mondta nekünk. De valami mást is keresnek: konkrét lehetőséget az újrakezdésre, a tanulásra, a munkára, a szolgálatra, a részvételre, arra, hogy ne maradjanak mindörökre az áldozat állapotába zárva.
Ebben az értelemben szeretnék köszönetet mondani Santiago püspök úrnak a szavaiért, és egyúttal egy olyan Egyház tanúságtételéért, amely – jóllehet szerény eszközökkel – „együtt akar járni az úton lévőkkel”. Köszönet az egyházmegyei Caritasnak, az egyházmegyei Migrációs Bizottságnak, a plébániáknak és a számos olyan egyházi és civil szervezetnek, amelyek túlmutatnak az első segítségnyújtáson, és végigkísérik a védelem, az emberi kibontakoztatás és az integráció folyamatait. Köszönöm, mert Önök teszik lehetővé, hogy az, akit egy napon kísértek, – amint arra Thalia emlékeztetett bennünket – híddá válhasson mások számára, viszonozva a kapott szeretetet. Amikor az, akinek segítő kézre volt szüksége, a maga részéről is elkezdi azt nyújtani, a kapott tevékeny szeretet közös felelősséggé alakul.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a sok-sok migránsról sem, akik Latin-Amerikából, a Fülöp-szigetekről és a világ más tájairól érkezve máris a közösség élő részét képezik, s hitükkel, munkájukkal és ajándékaikkal hozzájárulnak annak megújulásához. Engedjék, hogy ők is evangelizálják Önöket, mert bizonyára olyan ajándékokat hoznak magukkal, amelyeket a Gondviselés az integrálódókon keresztül akart eljuttatni Önökhöz. Ők emlékeztetnek arra, hogy az integráció azt jelenti: teret nyitunk annak érdekében, hogy az ember társfelelősnek érezhesse magát. Így a tegnapi jövevény a mai nap testvérévé és felebarátjává válhat.
A katolikusoktól még egy dolgot szeretnék kérni: az integráció ne szűküljön le egy társadalmi feladatra, bármennyire szükséges legyen is az. Azoknak, akik a plébániáinkra érkeznek, szükségük van kenyérre, hajlékra, nyelvre, munkára és védelemre; de olyan közösségre is rá kell találniuk, amely az élet és a szó tanúságtételével utakat kínál Jézus Krisztus megismeréséhez, mindenkor tiszteletben tartva minden ember lelkiismeretét és szabadságát. Az evangelizáció azt jelenti, hogy tisztelettel és alázattal megosztjuk azt a kincset, amely cselekvésünket és reménységünket élteti. A befogadó Egyház egyben hirdető Egyház is, amely felkínálja Krisztust anélkül, hogy kényszerítené, s amely ugyanakkor a szegények kezéből fogadja be az Evangéliumot.
Az emberi lelkiismeret – és még inkább a keresztény lelkiismeret – nem maradhat közömbös a hajótörések áldozatai, a segítségnyújtás elmaradása és a tengeri temetők láttán. Minden egyes élet, amely ezeken az útvonalakon vész el, az emberi család kudarca. Létezik azonban egy csendes hajótörés is a megérkezés után: egyedül maradni egy városban, nyelv, kapcsolatok, munka és bizalom nélkül, kiszolgáltatva azoknak, akik kihasználják a sebezhetőséget. Az integráció azt jelenti, hogy megakadályozzuk ezt a második hajótörést. Azt jelenti, hogy segítünk a sebesülten érkezőknek, hogy ne ragadjanak bele mindörökre a saját fájdalmukba, hanem képesek legyenek talpra állni, felismerni saját ajándékaikat, és felajánlani azokat a közösségnek.
Erről a térről egy világos szót akarok intézni azokhoz, akik hasznot húznak a kétségbeesésből; azokhoz, akik a halál útjait szervezik, akik emberkereskedelmet folytatnak, visszatartják az okmányokat, kizsákmányolják a munkásokat, fenyegetik a nőket, rászedik a családokat, és a felebarát szenvedését üzletté alakítják. Álljanak meg! Térjenek meg (vö. Mk 1,15)! E testvéreink könnyei és vére Istenhez kiáltanak, és szenvedéseik eljutnak Őhozzá (vö. Ter 4,10; Kiv 3,7–9). A szegények kiszolgáltatottságából kicsikart pénz nem ad békét, sem becsületet, sem jövőt (vö. Jer 22,13; Jak 5,1–6).
Minden egyes elveszett életért, minden rászedett családért, minden leigázott testért, minden megfenyegetett nőért, minden kizsákmányolt munkásért meg kell majd jelenniük az isteni igazságosság előtt (vö. 2Kor 5,10). Törjék szét azokat a láncokat, és bocsássák szabadon azokat, akiket a hatalmuk alatt tartanak (vö. Iz 58,6). Adják vissza, amit eloroztak, és tegyék jóvá a kárt, amennyire csak tudják. Térjenek vissza, amíg még van idő, mert Isten irgalmassága még a legmegrögzöttebb bűnöst is elérheti, de csak az igazság, az igazságosság és a megtérés szűk kapuján lép be (vö. Ez 33,11).
Nővéreim és testvéreim, az utolsó szó nem a félelemé, nem a közönyé, s nem is az emberi élettel nyerészkedők erőszakáé. Az utolsó szó Krisztusé, aki azonosul a jövevénnyel, megérinti az emberiség sebeit, és arra hív bennünket, hogy felismerjük Őt minden olyan testvérünkben, akit be kell fogadni, meg kell védeni, fel kell karolni és integrálni kell. Emeljük fel tekintetünket Őfelé, anélkül, hogy elfordítanánk a szenvedőktől; tekintsünk az Úrra, hogy megtanuljuk az Ő szemével nézni testvéreinket.
A názáreti Szent Család, amelynek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy megoltalmazza a gyermek Jézus életét (vö. Mt 2,13–15), minden időkben mintaképe és menedéke marad minden menekült családnak, minden migránsnak és minden olyan embernek, aki félelem, üldöztetés vagy szükség miatt kényszerült elhagyni szülőföldjét (vö. XII. Piusz, Exsul Familia ap. konst.). Támogassa a Szent Család az Önök által végzett szolgálatot, és tegye ezt a földet olyan hellyé, ahol mindenki testvérként ismeri el és kezeli a másikat. Isten áldja meg Önöket! Köszönöm!
Spontán köszöntés a tenerifei püspöki palota előtt
Jó napot mindenkinek! Köszönöm, hogy eljöttek! Üdvözlök mindenkit. Nagyon köszönöm, köszönöm, hogy itt vannak.
Köszönöm ezt a csodálatos fogadtatást. Különösen köszönöm azt a befogadást, amellyel minden migránst illetnek. Mindannyian arra vágyunk, hogy elismerjék azt az emberi méltóságot, amelyet az Úr ajándékozott nekünk, amikor megteremtett bennünket. Mindannyian testvérek vagyunk: vannak, akik peruiak, vannak, akik kolumbiaiak, vannak, akik venezuelaiak, és vannak, akik Tenerife lakói. Mindannyian egyetlen család vagyunk. Hála Istennek, aki életet adott nekünk. Hála Istennek, aki megadta nekünk a képességet, hogy szeressünk és szeressenek bennünket, s amikor megosztjuk ezt másokkal, akkor fedezzük fel életünk igazi értelmét. Köszönöm mindenkinek, hamarosan találkozunk. Köszönöm, hogy itt vannak, és áldja meg Önöket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Köszönöm, köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
