Yaoundéba érkezésekor a Szentatya a Közép-afrikai Katolikus Egyetemre látogatott az egyetemi világ képviselőivel való találkozóra.
Az egyetemi kampusz udvarára érkező pápát az intézmény rektora, Thomas Bienvenu Tchoungui fogadta.
Az üdvözlő éneket, a rektori köszöntőt, valamint a zenei betétekkel tarkított tanúságtételeket követően XIV. Leó elmondta beszédét.
A találkozó végén, az áldás és a záróének után a Szentatya visszatért az Apostoli Nunciatúrára, ahol magánvacsorán vett részt.
Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Pápa a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Tisztelt Nagykancellár Úr!
Kedves Püspöktestvéreim!
Tisztelt Rektor Úr!
Az oktatói kar tisztelt tagjai!
Kedves Hallgatók!
Tisztelt Hatóságok!
Hölgyeim és Uraim!
Nagy öröm számomra, hogy ezen a Közép-afrikai Katolikus Egyetemen szólhatok Önökhöz, amely a kutatás, a tudás átadása és oly sok fiatal képzésének kiemelkedő helyszíne. Hálámat fejezem ki az egyetemi vezetőknek szívélyes fogadtatásukért és az oktatás szolgálata iránti állhatatos elkötelezettségükért. Reményre ad okot, hogy ez az intézmény, amelyet 1989-ben a Közép-afrikai Püspöki Konferenciák Szövetsége alapított, az igazság keresése, valamint az igazságosság és a szolidaritás előmozdítása terén az Egyház és Afrika szolgálatának világítótornyaként tündököl.
Ma minden eddiginél nagyobb szükség van arra, hogy az egyetemek – s még inkább a katolikus intézmények – az élet és a kutatás valódi közösségeivé váljanak, amelyek a hallgatókat és az oktatókat a tudás testvériségébe vezetik be, »hogy közösségben tapasztalják meg az Igazság örömét, és mélyítsék el annak jelentését, valamint gyakorlati vonzatait. Amit az Evangéliumnak és az Egyház tanításának ma elő kell mozdítania – nagylelkű és nyitott szinergiában az egyetemes emberi öntudat fejlődését erjesztő minden pozitív törekvéssel –, az a találkozás hiteles kultúrája; sőt mondhatjuk: a találkozás kultúrája minden hiteles és életerős kultúra között, hála a saját ajándékok kölcsönös cseréjének az Isten minden teremtménye iránti szeretetéből feltáruló fényben. Ahogyan XVI. Benedek pápa hangsúlyozta: az igazság ’logosz’, amely ’dia-logoszt’, azaz párbeszédet teremt, s ezáltal kommunikációt és közösséget hoz létre« (Ferenc pápa, Veritatis gaudium ap. konst., 4b).
Valóban, miközben a világban sokan szemlátomást elveszítik spirituális és etikai viszonyítási pontjaikat, s az individualizmus, a látszat és a képmutatás fogságába esnek, az egyetem kiváltképpen a barátság, az együttműködés, ugyanakkor a bensőségesség és az elmélkedés helyszíne. Eredeténél, a középkorban, alapítói az Igazságot tűzték ki célul számára. Az oktatók és a hallgatók ma is arra hivatottak, hogy célként és egyben életstílusként az igazság közös keresését tűzzék maguk elé, hiszen – amint Szent John Henry Newman írta –: »minden igaz elv Istentől árad, s minden jelenség Őhozzá vezet« (S. J. H. Newman: Az egyetem eszméje, Genf 2007, 97).
Másfelől az, amit Newman „szelíd fénynek” nevezett, azaz »a hit fénye, amennyiben egyesül a szeretet igazságával, nem idegen az anyagi világtól, mert a szeretetet mindig testben és lélekben éljük meg; a hit fénye megtestesült fény, amely Jézus sugárzó életéből forrásozik. Megvilágítja az anyagot is, bízik annak rendjében, és felismeri, hogy benne a harmónia és a megértés egyre tágasabb útja nyílik meg. A tudományos tekintet így profitál a hitből: a hit ugyanis arra hívja a tudóst, hogy maradjon nyitott a valóságra, annak minden kimeríthetetlen gazdagságában. A hit ébren tartja a kritikai érzéket, amennyiben megakadályozza, hogy a kutatás beérje saját formuláival, és segít megérteni, hogy a természet mindig nagyobb náluk. Azzal, hogy a teremtett világ misztériuma előtti rácsodálkozásra hív, a hit tágítja az értelem horizontjait, hogy jobban megvilágítsa a tudományos vizsgálódások előtt feltáruló világot« (Ferenc pápa, Lumen fidei enciklika, 34).
Szeretteim! Afrika alapvető módon járulhat hozzá az emberiség túlságosan szűk látókörének kiszélesítéséhez, amely ma oly nehezen talál rá a reményre. Csodálatos kontinenseteken a kutatás számára különös kihívást jelent, hogy megnyíljon az interdiszciplináris, nemzetközi és interkulturális távlatok felé. Ma sürgető szükségünk van arra, hogy a hitet a jelenlegi kulturális környzetben és kihívások közepette gondoljuk át, érvényre juttatva annak szépségét és hitelességét a különböző összefüggésekben – különösen azokban, amelyeket leginkább sújtanak az igazságtalanságok, az egyenlőtlenségek, a konfliktusok, valamint az anyagi és szellemi hanyatlás.
Egy nemzet nagysága nem mérhető pusztán természeti erőforrásainak bőségével, sem intézményeinek anyagi gazdagságával. Valójában ugyanis egyetlen társadalom sem virágozhat, ha nem az igazságra nevelt, tiszta lelkiismereteken alapul. Ebben az értelemben egyetemük mottója – »Az igazság és az igazságosság szolgálatában« – arra emlékezteti Önöket, hogy az emberi lelkiismeret, mint az a belső szentély, ahol a férfiak és nők felismerik Isten megszólító hangját, az a talaj, amelyre minden társadalom igaz és szilárd alapjai építhetők. A szabad és »szentül nyugtalan« lelkiismeretek formálása az előfeltétele annak, hogy a keresztény hit teljes mértékben emberi alternatívaként jelenjen meg: olyan erőként, amely képes átalakítani az egyének és a társadalom életét, prófétai változásokat indítani el korunk drámáival és szegénységeivel szemben, és ösztönözni Isten egyre távolabbra mutató, soha be nem telő keresését.
Ugyanis a lelkiismeretben megy végbe az az erkölcsi megkülönböztetés, amely által szabadon keressük azt, ami igaz és becsületes. Amikor a lelkiismeret törekszik arra, hogy megvilágosodott és egyenes legyen, a jóra, az igazságosságra és a békére irányuló következetes cselekvés forrásává válik.
A kortárs társadalmakban, s így Kamerunban is, megfigyelhető azon erkölcsi viszonyítási pontok eróziója, amelyek egykor a közösségi életet vezérelték. Ebből adódik, hogy ma hajlamosak vagyunk felületesen jóváhagyni olyan gyakorlatokat, amelyeket korábban elfogadhatatlannak tartottak. E dinamika részben azon társadalmi változásokkal, gazdasági kényszerekkel és politikai folyamatokkal magyarázható, amelyek befolyásolják az egyéni és közösségi magatartást. A keresztényeknek, s különösképpen az afrikai katolikus fiataloknak, nem kell félniük az »új dolgoktól«. Egyetemetek képes úttörőket képezni egy új humanizmus számára a digitális forradalom korában, amelynek az afrikai kontinens nemcsak csábító arcát ismeri jól, hanem a nyersanyagok és ritkaföldfémek utáni hajsza okozta környezeti és társadalmi pusztítás sötét oldalát is. Ne nézzetek félre: ez az igazság és az egész emberiség szolgálata! Ezen nevelői munka nélkül az uralkodó logikákhoz való passzív alkalmazkodást hozzáértésnek, a szabadság elvesztését pedig haladásnak fogják nevezni.
Ez hatványozottan igaz a mesterséges intelligencia rendszereinek elterjedésére, amelyek egyre pervazívabb módon szervezik át mentális és társadalmi környezetünket. Mint minden nagy történelmi átalakulás, ez sem csupán technikai ismereteket igényel, hanem olyan bölcsészettudományi képzést, amely képes láthatóvá tenni a valóságérzékelésünket alakító gazdasági logikákat, a beépített előítéleteket és a hatalmi formákat. A meggyőzésre strukturált digitális terekben az interakciót oly mértékben optimalizálják, hogy a valódi találkozás már-már feleslegessé válik; a hús-vér személyek másságát semlegesítik, a kapcsolatot pedig funkcionális válaszreakcióvá fokozzák le. Szeretteim, ti ellenben valóságos személyek vagytok! A teremtett világnak is van teste, lélegzete és élete, amelyre oda kell figyelnünk, és amelyet oltalmaznunk kell. Az egész világmindenség »együtt sóhajtozik és vajúdik« (vö. Róm 8,22), akárcsak mi magunk.
Amikor a szimuláció válik normává, az emberi megkülönböztető képesség elsorvad, társadalmi kötelékeink pedig olyan önreferenciális körökbe záródnak, amelyek már nem tesznek ki minket a valóság közvetlen tapasztalatának. Úgy élünk ekkor, mint egymás számára átjárhatatlan buborékok mélyén; fenyegetve érezzük magunkat mindenkitől, aki más, s elszokunk a találkozástól és a párbeszédtől. Így nyer teret a polarizáció, a konfliktusok, a félelmek és az erőszak. Itt nem csupán a tévedés egyszerű kockázatáról van szó, hanem az igazsághoz fűződő viszonyunk alapvető megváltozásáról.
Éppen ezen a területen kötelessége a katolikus egyetemnek, hogy elsődleges felelősséget vállaljon. Nem szorítkozik ugyanis pusztán szakismeretek átadására, hanem olyan elméket formál, amelyek képesek a megkülönböztetésre, és olyan szíveket, amelyek készek a szeretetre és a szolgálatra. Mindenekelőtt a jövő vezetőit, tisztviselőit, értelmiségeit és más társadalmi szereplőit készíti fel arra, hogy a rájuk bízott feladatokat becsülettel lássák el, felelősségüket feddhetetlenül gyakorolják, tevékenységüket pedig a közjót szolgáló etikai keretek közé illesszék.
Kedves kameruni fiaim és lányaim, kedves hallgatók! Szembesülve a migráció érthető tendenciájával – amely azt hitetheti veletek, hogy máshol könnyebben lelhettek jobb jövőre –, arra hívlak benneteket: mindenekelőtt a hazátok szolgálata iránti lángoló vággyal válaszoljatok, s fordítsátok polgártársaitok javára az itt megszerzett tudást. Ez az egyetemetek létjogosultsága, amelyet harmincöt évvel ezelőtt azért alapítottak, hogy lelkipásztorokat és a társadalomban elkötelezett világi hívőket képezzen: ők a bölcsesség és a méltányosság azon tanúi, akikre az afrikai kontinensnek szüksége van.
E tekintetben szeretnék emlékeztetni Szent II. János Pál egyik kifejezésére: a katolikus egyetem »az Egyház szívéből született« (Szent II. János Pál, Ex corde Ecclesiae ap. konst., 1), és részesedik az Egyház küldetésében, hogy hirdesse a szabadságot hozó igazságot. Ez az állítás mindenekelőtt egy intellektuális és spirituális igényre utal: az igazság keresésére annak minden dimenziójában, azzal a meggyőződéssel, hogy a hit és az értelem nem állnak szemben egymással, hanem kölcsönösen támogatják egymást. Emellett felidézi azt a tényt, hogy az egyetem oktatói és hallgatói bekapcsolódnak az Egyház azon feladatába, hogy »hirdessék Krisztus örömhírét mindenkinek, párbeszédet folytatva a különböző tudományokkal az igazság egyre mélyebb megértése, valamint a személyes és a társadalmi életben való megvalósítása szolgálatában« (Ferenc pápa, Veritatis gaudium ap. konst., 5).
Napjaink kihívásaival szemben a katolikus egyetem egyedülálló és pótolhatatlan helyet tölt be. E tekintetben gondoljunk az intézmény úttörőire, akik lefektették azokat az alapokat, amelyekre ma Önök építenek; közülük is kiemelem Barthélemy Nyom főtisztelendő urat, aki a kilencvenes évek szinte egésze alatt töltötte be a rektori tisztséget. Az ő példájukat követve legyenek mindig tudatában annak, hogy a tudás átadása és a szakmai kompetenciák megszerzése mellett ez az Egyetem az emberi személy egészleges formálásához kíván hozzájárulni. A lelki és emberi kísérés a katolikus egyetemi identitás lényegi dimenziója. A spirituális képzés, az egyetemi lelkipásztori kezdeményezések és az elmélkedés pillanatai révén a hallgatók hívást kapnak belső életük elmélyítésére, hogy társadalmi szerepvállalásukat hiteles és szilárd értékek fényében irányítsák. Ily módon, kedves hallgatók, megtanulhatják, hogyan váljanak saját országaik jövőjének, valamint egy igazságosabb és emberségesebb világnak az építőivé.
Kedves Oktatók! Az Önök szerepe központi jelentőségű. Ezért arra bátorítom Önöket, hogy testesítsék meg mindazon értékeket, amelyeket átadni kívánnak: mindenekelőtt az igazságosságot és a méltányosságot, a feddhetetlenséget, a szolgálatkészséget és a felelősségérzetet. Afrikának és a világnak olyan emberekre van szüksége, akik készek az Evangélium szerint élni, és szakértelmüket a közjó szolgálatába állítani. Ne árulják el ezt a nemes eszmét! Legyenek a szellemi vezetés mellett olyan példaképek is, akik tudományos alaposságukkal és személyes becsületességükkel nevelik hallgatóik lelkiismeretét. Afrikának ugyanis fel kell szabadulnia a korrupció csapása alól. Egy fiatalban pedig ez a tudatosság már a képzés évei alatt meg kell, hogy szilárduljon – hála nevelőik és tanáraik erkölcsi tartásának, érdekmentességének és életvitelük hitelességének. Nap mint nap fektessék le a következetes erkölcsi és szellemi identitás építéséhez nélkülözhetetlen alapokat! Az igazságról tett tanúságtételükkel – különösen az ideológiák és divatok keltette illúziókkal szemben – teremtsenek olyan környezetet, amelyben az akadémiai kiválóság természetes módon egyesül az emberi tisztességgel!
Hölgyeim és Uraim! Az az alapvető erény, amelynek az egyetemi közösséget éltetnie kell, az alázat. Bármi legyen is a szerepünk és bármennyi idősnek is mondhatjuk magunkat, mindig emlékeznünk kell arra, hogy mindannyian tanítványok vagyunk: azaz tanulótársak egyetlen Mester mellett, aki úgy szerette a világot, hogy életét adta érte. Köszönöm Önöknek, és szívemből adom áldásomat Önökre!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
