Ma reggel a VI. Pál-terem kistermében XIV. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta a „Ki ma az én felebarátom? – Today who is my neighbor?” című konferencia résztvevőit.
Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya beszédét, amelyet a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!
Eminenciás Úr!
Kedves Püspöktestvéreim!
Miniszter Urak!
A nemzetközi és európai intézmények tisztelt képviselői!
Kedves testvéreim, jó reggelt és Isten hozott benneteket!
Különböző európai országokból érkeztetek ide, Rómába, hogy részt vegyetek a „Ki ma az én felebarátom?” című tanácskozáson, amely az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE), az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Európai Regionális Irodája és az Olasz Püspöki Konferencia (CEI) kezdeményezésére jött létre.
A mai nap folyamán mutatják be a WHO második „Európai jelentés az egészségügyi esélyegyenlőség helyzetéről” című dokumentumát. Ez az irat ráirányítja a figyelmet az Európában sokak által megélt valóságra, különösen azon férfiak és nők helyzetére, akik mindennapjaikban a szegénységet, a magányt és az elszigeteltséget tapasztalják meg.
Számos nemzetben növekednek az egészségügyi egyenlőtlenségek: egyre kevesebb ember jut hozzá a felkínált ellátáshoz. Sürgős figyelmet kell fordítanunk az emberek – és különösen a fiatalok – mentális egészségére is, hiszen a psziché láthatatlan sebei semmivel sem könnyebbek a láthatóknál.
Az egészség nem lehet kevesek luxusa, hanem a társadalmi béke elengedhetetlen feltétele. Az egyetemes egészségügyi lefedettség nem csupán egy elérendő technikai cél, hanem mindenekelőtt erkölcsi imperatívusz azon társadalmak számára, amelyek igazságosnak vallják magukat. Az egészség védelmének és az egészségügyi ellátásnak a legkiszolgáltatottabbak számára is hozzáférhetőnek kell lennie; egyrészt, mert ezt követeli meg méltóságuk, másrészt azért, hogy elkerüljük azt hogy az igazságtalanság a konfliktusok magvává váljon.
A mai nap témájának középpontjában álló, Lukács evangéliumából (vö. Lk 10,29) vett kérdés mindenkit megszólít; nem azért, hogy igazoljuk magunkat, mint a törvénytudó tette, hanem hogy engedjük, hogy a kérdés velejéig hatoljon bennünk. Ez egy örökérvényű kérdés, amelyre nincs egyetlen, kizárólagos válasz, hanem arra hív mindannyiunkat, hogy konkrétan és személyesen feleljünk rá. Ezért feltehetjük magunknak a kérdést: számomra, életemnek ebben a pillanatában, ki a felebarát? Életünk különböző helyzeteiben a válaszok eltérőek lehetnek; ami nem változik, az a hívás, hogy induljunk el a másik felé, különösen azok felé, akik szenvednek.
A Teremtés könyvében hasonló kérdést találunk: „Az Úr pedig megkérdezte Káint: »Hol van Ábel, a testvéred?« Ő így válaszolt: »Nem tudom; talán őrzője vagyok én a testvéremnek?«” (Ter 4,9). Az irgalmas szamaritánus példabeszédében leljük meg a választ: igen, te vagy a testvéred őrzője, mert arra hívattál, hogy oltalmazd az ő emberségét.
Szent Ágoston kijelenti: „Istenünk és Urunk azt akarta, hogy felebarátunknak hívják. Urunk, Jézus Krisztus ugyanis értésünkre adja, hogy Ő maga volt az, aki segítségére sietett annak a félholtnak, aki az úton feküdt a rablók bántalmazása után sorsára hagyva.” [1]
A Fratelli tutti kezdetű enciklikában Ferenc pápa elidőzik a rablók szerepénél, akik megsebesítették az utast. Emlékeztet bennünket, hogy „az »úti rablóknak« általában titkos szövetségeseik azok, akik »úgy mennek el az úton, hogy másfelé néznek«” (75. pont). A távolságtartás, a figyelmetlenség, a mások szenvedésének és az erőszak látványának megszokása a közöny felé taszít bennünket. Minden férfi és nő – s különösen minden keresztény – hivatása, hogy tekintetét a szenvedőkre, a magányosok fájdalmára, és mindazokra függessze, akiket különböző okokból kirekesztenek és „selejtnek” tekintenek; hiszen nélkülük nem építhetünk igazságos, emberléptékű társadalmat.
Illúzió azt hinni, hogy e testvéreink figyelmen kívül hagyásával könnyebb elérni a boldogságot. Csak közösen építhetünk olyan szolidáris, egymásról gondoskodni képes közösségeket, amelyekben mindenki javára jólét és béke fakad. Mások emberségének gyógyítása segít a sajátunkat is megélni.
Kedves testvéreim! Az Egyháznak „olyan nyilvános szerepe van, amely nem merül ki karitatív vagy oktatási tevékenységében”, hanem mindig „az ember felemelését és az egyetemes testvériséget szolgálja”. [2] Az európai és a világegyház – a nemzetközi szervezetekkel együttműködve – ma is meghatározó szolgálatot teljesíthet az egészségügyi egyenlőtlenségek elleni küzdelemben, a legkiszolgáltatottabb népcsoportok javára. Ezért megújítom kívánságomat, amely egyben buzdítás is: keresztény életstílusunkból „soha ne hiányozzon ez a testvéri, »szamaritánus«, befogadó, bátor, elkötelezett és szolidáris dimenzió, amelynek legmélyebb gyökere az Istennel való egységünkben, a Jézus Krisztusba vetett hitünkben rejlik”. [3]
Kedves testvéreim, köszönöm mindazt, amit tesztek! Szűz Mária anyai közbenjárásába ajánllak benneteket, és szívből áldalak meg titeket, családjaitokat és szolgálatotokat.
Köszönöm, és jó munkát kívánok! Minden jót kívánok!
[1] Szent Ágoston, De doctrina christiana, I, 30, 33. [2] XVI. Benedek, Caritas in veritate kezdetű enciklikája (2009. június 29.), 11: AAS 101 (2009), 648. [3] Üzenet a betegek XXXIV. világnapjára (2026. február 11.).
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
