XIV. LEÓ PÁPA

ÉLET BŐSÉGBEN
LEVÉL A SPORT ÉRTÉKEIRŐL

Kedves testvéreim!

A soron következő február 6. és 22. között Milánóban és Cortina d’Ampezzóban megrendezésre kerülő XXV. Téli Olimpiai Játékok, valamint a március 6. és 15. között ugyanott zajló XIV. Paralimpiai Játékok alkalmából szeretném üdvözletemet és jókívánságaimat küldeni mindazoknak, akik közvetlenül érintettek ezekben az eseményekben. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy egy mindenkihez szóló elmélkedést ajánljak fel. A sporttevékenység – mint tudjuk – ölthet professzionális, magas szinten szakosodott formát: ebben a minőségében kevesek hivatása, jóllehet sokak szívében csodálatot és lelkesedést ébreszt, akik együtt rezdülnek a sportolók győzelmeivel vagy vereségeivel. Ugyanakkor a sportgyakorlat közös tevékenység is, amely mindenki előtt nyitva áll, egészséges a test és a lélek számára, sőt annyira alapvető, hogy az emberi mivolt egyetemes kifejeződése.

Sport és a béke építése

A korábbi Olimpiai Játékok alkalmával pápai elődeim hangsúlyozták, hogy a sport miként tölthet be jelentős szerepet az emberiség java, s különösen a béke előmozdítása érdekében. 1984-ben például Szent II. János Pál a világ minden tájáról érkezett fiatal sportolókhoz fordulva idézte az Olimpiai Chartát [1], amely a sportot „a kölcsönös megértés és a barátság jobbá tételének tényezőjeként tekinti, egy jobb és békésebb világ építése céljából”. E szavakkal buzdította a résztvevőket: „Tegyétek találkozásaitokat az egész társadalom számára jelképes erejű jellé, és annak az új korszaknak a nyitányává, amelyben a népek »nem emelnek többé kardot egymás ellen« (Iz 2,4)” [2].

Ebbe az irányvonalba illeszkedik az olimpiai béke intézménye is, amely az ókori Görögországban egy olyan megállapodás volt, amely az ellenségeskedések felfüggesztésére irányult a játékok előtt, alatt és után. Ez lehetővé tette, hogy a sportolók és a nézők szabadon utazhassanak, a versenyek pedig zavartalanul folyhassanak. Az olimpiai béke bevezetése abból a meggyőződésből fakadt, hogy a szabályozott küzdelmekben (agón) való részvétel egyéni és közösségi út az erény és a kiválóság (areté) felé. Amikor a sportot ebben a szellemben és e feltételek mellett gyakorolják, az elősegíti a társadalmi kohézió és a közjó kiteljesedését.

A háború ezzel szemben a széthúzás radikalizálódásából és az egymással való együttműködés elutasításából fakad. Az ellenfelet ekkor halálos ellenségnek tekintik, akit el kell szigetelni, és lehetőleg meg kell semmisíteni. A halál e kultúrájának tragikus bizonyítékai ott vannak a szemünk előtt – kerékbe tört életek, széttört álmok, a túlélők traumái, romba döntött városok –, mintha az emberi együttélés felszínesen egy videojáték díszleteivé degradálódott volna. Ez azonban soha nem feledtetheti el velünk, hogy az agresszió, az erőszak és a háború „mindig az emberiség veresége” [3].

Helyénvaló módon a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és az ENSZ Közgyűlése a közelmúltban ismételten javaslatot tett az olimpiai fegyvernyugvásra. Egy békére szomjazó világban olyan eszközökre van szükségünk, amelyek „véget vetnek az önkényeskedésnek, az erőfitogtatásnak és a jogrend iránti közönynek” [4]. Nyomatékosan bátorítok minden nemzetet, hogy a közelgő téli olimpiai és paralimpiai játékok alkalmából fedezze fel újra és tartsa tiszteletben az olimpiai fegyvernyugvás reményteli eszközét, amely egy megbékélt világ jelképe és prófétai hírnöke.

A sport személyiségformáló értéke

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). Jézus e szavai segítenek megérteni az Egyház sport iránti figyelmét és azt a módot, ahogyan a keresztény ember a sporthoz közelít. Jézus mindig az embert helyezte a középpontba, gondoskodott róla, és mindenki számára az élet teljességét kívánta. Ezért – miként Szent II. János Pál megfogalmazta – az emberi személy „az az első út, amelyet az Egyháznak küldetése teljesítése során be kell járnia” [5]. A keresztény szemlélet szerint tehát az embernek kell a sport középpontjában maradnia annak minden megnyilvánulási formájában, még a legmagasabb szintű versenysportban és a professzionális keretek között is.

Alaposabban szemügyre véve, e tudatosság szilárd alapjai megtalálhatók Szent Pálnak, a nemzetek apostolának írásaiban is. Abban az időben, amikor ő írt, a görögök már régóta jelentős atlétikai hagyományokkal rendelkeztek. Korintus városa például az i. e. VI. század elejétől kezdve kétévente adott otthont az iszthmoszi játékoknak. Éppen ezért, amikor a korintusiakhoz fordult, Pál sportból vett hasonlatokat használt, hogy bevezesse őket a keresztény életbe: „Nem tudjátok – írja –, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért.” (1Kor 9,24–25).

A páli hagyományt követve számos keresztény szerző élt atlétikai hasonlatokkal, hogy metaforaként mutassák be a lelki élet dinamikáját. Ez mind a mai napig arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk az emberi mivolt különböző dimenzióinak mély egységén. Bár a múltban akadtak olyan – dualista filozófiák hatása alatt álló – keresztény írások, amelyek meglehetősen negatívan vélekedtek a testről, a keresztény teológia fő árama mindvégig a látható világ jóságát hangsúlyozta, vallva, hogy az ember a test, a lélek és a szellem egysége. Az ókor és a középkor teológusai éppen ezért utasították el határozottan a gnosztikus és manicheus tanokat, mivel azok az anyagi világot és az emberi testet eredendően rossznak tartották. E felfogások szerint a lelki élet célja a világtól és a testtől való megszabadulás lenne. Ezzel szemben a keresztény gondolkodók hitünk alapvető meggyőződéseire hivatkoztak: az Isten által teremtett világ jóságára, arra a tényre, hogy az Ige testté lett, valamint az ember testének és lelkének harmóniájában történő feltámadására.

A fizikai valóság e pozitív szemlélete elősegítette egy olyan kultúra kialakulását, amelyben a test a lélekkel egységben teljes mértékben részt vesz a vallási gyakorlatokban: a zarándoklatokban, a körmenetekben, a misztériumjátékokban, a szentségek kiszolgáltatásában, valamint a képeket, szobrokat és a reprezentáció különféle formáit alkalmazó imádságokban.

A kereszténység térnyerésével a Római Birodalomban a római kultúrára jellemző látványosságok – különösen a gladiátorviadalok – társadalmi jelentősége fokozatosan háttérbe szorult. A középkort ugyanakkor a sportgyakorlat új formáinak megjelenése jellemezte, mint például a lovagi tornák, amelyekre az Egyház kiemelt etikai figyelmet fordított, hozzájárulva azok keresztény szemléletű átértelmezéséhez, amint azt Clairvaux-i Szent Bernát apát prédikációi is tanúsítják.

Ugyanebben az időszakban az Egyház felismerte a sport nevelési értékét, köszönhetően olyan kiemelkedő gondolkodók hozzájárulásának is, mint Szentviktori Hugó és Aquinói Szent Tamás. Hugó a Didascalicon című művében hangsúlyozta a testgyakorlatok jelentőségét a tanulmányi rendben, amivel hozzájárult a középkori oktatási rendszer formálásához [6].

Aquinói Szent Tamás reflexiója a játékról és a testgyakorlásról a „mértéktartást” állította előtérbe, mint az erényes élet alapvető vonását. Tamás szerint ez utóbbi nem csupán a munkára vagy a komoly elfoglaltságokra vonatkozik, hanem szükség van a játékra és a pihenésre szánt időre is. Aquinói így ír: „Amint Ágoston mondja: »Kérlek, engedj meg néha magadnak egy kis szünetet, mert illő a bölcs embernek, hogy időnként lazítson a munka során megfeszített figyelem intenzitásán.« Nos, az elmének a munkától való ilyetén ellazulása játékos szavakból és tettekből áll. Ezért illő, hogy a bölcs és erényes ember olykor ezekhez folyamodjék” [7]. Tamás elismeri, hogy az emberek azért játszanak, mert a játék örömforrás, és így önmagáért művelik. Válaszolva arra az ellenvetésre, miszerint minden erényes tettnek egy konkrét célra kell irányulnia, megjegyzi, hogy „a játékos cselekedetek nem valamilyen külső célra irányulnak, hanem csupán a játszó személy javára, amennyiben élvezetet vagy felüdülést nyújtanak” [8]. Ez az Aquinói Szent Tamás által kidolgozott „játék-etika” jelentős hatást gyakorolt a prédikációra és a nevelésre.

A sport: az élet iskolája és korunk areopágusza

Ebbe a hosszú hagyományba illeszkedett a humanista Michel de Montaigne is, amikor a nevelésről szóló esszéjében így írt: „Nem egy lelket, nem egy testet nevelünk: hanem egy személyt. Nem szabad őt kettéosztani” [9]. Ez volt az az indok, amellyel alátámasztotta a testnevelés és a sport beillesztését az iskolai napirendbe. Ezeket az elveket a jezsuita iskolákban is alkalmazták, Loyolai Szent Ignác írásaira – különösen a Jézus Társasága Rendalkotmányára és a Ratio Studiorumra – támaszkodva [10].

Ebbe a háttérbe illeszkedik a nagy nevelők, Néri Szent Fülöp és Bosco Szent János munkássága is. Utóbbi az oratóriumok elterjesztése révén különleges hidat létesített az Egyház és az új generációk között, a sportot pedig az evangelizáció egyik sajátos színterévé tette [11]. Ezen a nyomvonalon haladva emlékeztethetünk XIII. Leó Rerum novarum (1891) kezdetű enciklikájára is: ez a dokumentum ösztönözte számos katolikus sportegyesület megalakulását, pasztorális választ adva a modern élet megváltozott igényeire – gondoljunk csak a munkásság helyzetére az ipari forradalom után – és a kibontakozó új szokásokra [12].

A 19. és 20. század fordulóján a sport tömegjelenséggé vált. Ekkor születtek meg a modern kor Olimpiai Játékai is (1896). A világi hívek és a lelkipásztorok behatóbb és rendszerezettebb figyelmet szenteltek e valóságnak. Szent X. Piusz pápaságától (1903–1914) kezdődően az érdeklődés folyamatos növekedése tapasztalható a sport iránt, amiről számos pápai megnyilatkozás tanúskodik. Ezekben a Katolikus Egyház – a pápák szava által – a sportnak egy olyan látásmódját kínálta, amelynek középpontjában az emberi személy méltósága, annak integrális fejlődése, a nevelés és a másokkal való kapcsolat áll. Kiemelték a sport egyetemes értékét, mint a testvériség, a szolidaritás és a béke értékeinek előmozdítására szolgáló eszközt. Jelképes erejű a kérdés, amelyet Tiszteletreméltó XII. Piusz tett fel az olasz sportolókhoz intézett 1945-ös beszédében: „Hogyan is ne érdeklődne az Egyház [a sport] iránt?” [13].

A II. Vatikáni Zsinat a sport pozitív értékelését a kultúra tágabb összefüggésébe helyezte, azt javasolva, hogy „a szabadidőt a szellem felüdítésére, valamint a lélek és a test egészségének erősítésére használják fel; […] olyan testgyakorlatok és sportesemények révén is, amelyek segítik a lelki egyensúly megőrzését, és hozzájárulnak a testvéri kapcsolatok kiépítéséhez a bármilyen társadalmi helyzetű, különböző nemzetiségű vagy rasszhoz tartozó emberek között” [14]. Az idők jeleinek felismerése révén tehát elmélyült az Egyházban a sporttevékenység jelentőségének tudatosítása. A Zsinat virágzást hozott ezen a területen: fejlődött a sport és a hitélet kapcsolatáról szóló reflexió, és a sportvilágban szerzett sokrétű pasztorális tapasztalat az azt követő évtizedekben megmutatta életadó erejét. A Szentszék dikasztériumai szintén értékes kezdeményezéseket indítottak a párbeszéd jegyében ezen emberi tevékenységi körrel [15].

Igen jelentős volt a sportolók két jubileuma is, amelyet Szent II. János Pál pápa ünnepelt: az első 1984. április 12-én, a Megváltás évében, a második pedig 2000. október 29-én, a római Olimpiai Stadionban. Ugyanezt az irányvonalat követte a 2025-ös Szentév is, amely kifejezetten megerősítette a sport kulturális, nevelési és szimbolikus értékét, mint a találkozás és a remény egyetemes emberi nyelvét. Ez a szemléletmód motiválta azt a döntést is, hogy a Vatikán befogadja a Giro d’Italiát: e nagy kerékpáros körverseny ugyanis sportesemény, de egyben olyan népi elbeszélés is, amely képes tájegységeken, nemzedékeken és társadalmi különbségeken átívelni, s megszólítani az úton lévő emberi közösség szívét.

Messze túl a legősibb keresztény hagyományú területeken, nyilvánvalónak tűnik, hogy a sport széles körben jelen van minden dokumentált kultúrában. Még a hagyományosan szóbeli hagyományozású kultúrák is hagytak maguk után nyomokat játékterek, atlétikai eszközök, valamint a sporttevékenységükhöz kapcsolódó képi vagy szobrászati ábrázolások formájában. Így tehát igen sokat tanulhatunk az őslakos kultúrák, az afrikai és ázsiai országok, az amerikai kontinens és a világ más régióinak sporttradícióiból.

A sport napjainkban is meghatározó szerepet tölt be a legtöbb kultúrában. Kiváltságos teret kínál a kapcsolatépítésre és a párbeszédre más vallási hagyományokhoz tartozó testvéreinkkel, miként azokkal is, akik egyetlen vallási közösséggel sem azonosulnak.

Sport és személyiségfejlődés

Egyes társadalomtudományi kutatások segíthetnek jobban megértenünk a sport emberi és kulturális jelentőségét, s ebből adódóan annak spirituális tartalmát is. Releváns példát jelentenek erre az úgynevezett flow-élményre (vagy „áramlat-élményre”) vonatkozó kutatások a sportban és a kultúra más területein [16]. Ez az élmény általában olyan személyeknél jelentkezik, akik nagyfokú koncentrációt és jártasságot igénylő tevékenységet végeznek, s ahol a kihívás szintje megegyezik a már megszerzett tudásukkal, vagy némileg meghaladja azt. Gondoljunk például egy hosszú labdamenetre a teniszben: a mérkőzés ezen része azért az egyik legélvezetesebb, mert mindkét játékos képességei határára kényszeríti a másikat. Az élmény felemelő, és a két játékos kölcsönösen ösztönzi egymást a fejlődésre; ez ugyanúgy igaz két tízéves gyermekre, mint két profi bajnokra.

Számos kutatás igazolta, hogy az embereket nem csupán a pénz vagy a hírnév motiválja, hanem képesek örömöt és belső jutalmat találni magában a tevékenységben; vagyis azért végzik és értékelik azt, mert önmagában hordozza értékét. Különösképpen megfigyelték, hogy az emberek akkor élnek át valódi örömöt, amikor egy tevékenységben vagy kapcsolatban képesek a teljes önátadásra, és egyfajta előreirányuló mozgással meghaladják azt a pontot, ahol addig tartottak. Az ilyen dinamikák elősegítik az ember fejlődését a maga teljességében.

A sporttevékenység során ráadásul az ember gyakran teljes figyelmét arra irányítja, amit éppen tesz. A cselekvés és a tudatosság olyasfajta egybeolvadása jön létre, amelyben már nem marad tér a kifejezetten önmagunkra irányuló figyelemnek. Ebben az értelemben a tapasztalat megtöri az énközpontúságra való hajlamot. Ezzel egyidejűleg az emberek a környezetükkel való egység érzéséről számolnak be. A csapatsportokban ez általában a csapattársakkal való kötődésben vagy egységben nyilvánul meg: a játékos többé már nem önmagába fordult egyén, hiszen egy közös cél felé törekvő csoport része. Ferenc pápa többször is kiemelte ezt a szempontot, amikor arra buzdította a fiatal sportolókat, hogy legyenek csapatjátékosok. Így fogalmazott: „Legyetek csapatjátékosok! Egy sportegyesülethez tartozni annyit tesz, mint elutasítani az önzés és az elszigetelődés minden formáját; lehetőség ez a másokkal való találkozásra és az együttlétre, az egymás segítésére, a kölcsönös megbecsülésben való megmérettetésre és a testvériségben való növekedésre” [17].

Amikor a csapatsportokat nem mérgezi meg a profitszemlélet, a fiatalok olyasvalamiért teszik próbára képességeiket, ami számukra valóban fontos. Ez rendkívüli nevelési lehetőség. Nem mindig könnyű ugyanis felismerni saját adottságainkat, vagy megérteni, miként válhatnak azok a csapat javára. Emellett a kortársakkal való közös munka időnként konfliktusok felvállalását, a frusztrációk és kudarcok kezelését is szükségessé teszi. Sőt, még a megbocsátást is meg kell tanulni (vö. Mt 18,21–22). Így öltenek formát az alapvető személyes, keresztény és polgári erények.

Az edzők alapvető szerepet játszanak egy olyan környezet megteremtésében, amelyben e dinamikák megélhetők, miközben kísérik a játékosokat e folyamatokon keresztül. Tekintettel az emberi lét összetettségére, nagy segítséget jelent, ha az edzőt lelki értékek hatják át. Számos ilyen edző tevékenykedik a keresztény közösségekben és más nevelési színtereken, miként a versenysportban és a professzionális elit kategóriájában is. Ők a csapat kultúráját gyakran a szeretetre alapozottként írják le, amely tiszteli és támogatja minden egyes személy méltóságát, arra ösztönözve őket, hogy a közösség javára önmaguk legjavát adják. Amikor egy fiatal egy ilyen csapat tagjává válik, valami lényegit tanul meg arról, mit jelent embernek lenni és fejlődni. Valójában: „csak együtt válhatunk hitelesen önmagunkká. Csak a szeretet által válik belső életünk mélyebbé és identitásunk szilárddá” [18].

Látókörünket tovább tágítva fontos emlékeztetnünk arra, hogy éppen mivel a sport örömforrás, valamint elősegíti a személyes fejlődést és a társadalmi kapcsolatokat, hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára, aki élni kíván vele. Bizonyos, önmagukat fejlettnek tekintő társadalmakban, ahol a sport a „fizess, hogy játszhass” elve alapján szerveződik, a szegényebb családokból és közösségekből származó gyermekek nem tudják megfizetni a részvételi díjakat, így kirekesztődnek. Más társadalmakban a lányok és nők számára nem engedélyezett a sportolás. Olykor a szerzetesi formációban – különösen a női rendek esetében – továbbra is tapasztalható bizonyos idegenkedés vagy tartózkodás a fizikai aktivitással és a sporttal szemben. Elkötelezetten kell tehát munkálkodni azért, hogy a sport mindenki számára elérhetővé váljon. Ez alapvető jelentőségű az emberi személy kibontakoztatása szempontjából. Megerősítettek ebben a Menekültek Olimpiai Csapatának tagjai, valamint a Paralimpia, a Speciális Olimpia és a Hajléktalanok Világkupája résztvevőinek megható tanúságtételei is. Amint láttuk, a sport hiteles értékei természetes módon nyitottak a szolidaritás és a befogadás irányába.

A sport értékeit veszélyeztető kockázatok

Miután áttekintettük, miként járul hozzá a sport a személyiség fejlődéséhez és a közjó előmozdításához, most rá kell mutatnunk azokra a folyamatokra, amelyek veszélyeztethetik ezen eredményeket. Ez leginkább a „megromlás” egy olyan formájában ölt testet, amely mindenki számára nyilvánvaló. Számos társadalomban a sport szorosan összefonódott a gazdasággal és a pénzügyi világgal. Kétségtelen, hogy forrásokra van szükség a közintézmények, más társadalmi szervezetek és oktatási intézmények, valamint a versenyszerű és professzionális magánszféra sporttevékenységeinek fenntartásához. A problémák azonban akkor kezdődnek, amikor az üzleti érdek válik az elsődleges vagy kizárólagos mozgatórugóvá. Ilyenkor a döntéseket már nem az emberi személy méltósága vezérli, és nem az, ami a sportoló javát, annak integrális fejlődését és a közösség épülését szolgálná.

Amikor a profit maximalizálása a cél, hajlamosak vagyunk túlértékelni mindazt, ami mérhető vagy számszerűsíthető, a mérhetetlen jelentőségű emberi dimenziók rovására: „csak az számít, ami kiszámítható”. Ez a gondolkodásmód hatalmába keríti a sportot, amint a figyelem kényszeresen az elért eredményekre és a győzelemből kinyerhető pénzösszegekre irányul. Sok esetben még amatőr szinten is odáig jutottak a piaci kényszerek és értékek, hogy elhomályosítják a sport egyéb emberi értékeit, amelyek pedig oltalomra méltóak.

Ferenc pápa felhívta a figyelmet az ilyen folyamatok sportolókra gyakorolt negatív hatásaira, kijelentve: „Amikor a sportot kizárólag gazdasági mutatók vagy a mindenáron való győzelem szemszögéből tekintik, fennáll a veszélye annak, hogy a sportolókat a profitnövelés egyszerű árucikkévé fokozzák le. Maguk a sportolók így egy olyan rendszerbe kerülnek, amely maga alá gyűri őket; elveszítik tevékenységük valódi értelmét és a játék örömét, amely gyermekként vonzotta őket, s amely annyi valós áldozatvállalásra ösztönözte őket a bajnokká válás útján. A sport harmónia, de ha a pénz és a siker kényszeres hajszolása kerekedik felül, ez a harmónia felbomlik” [19].

Még a magas szinten versenyző és professzionális sportolók esetében is fennáll a veszély – amennyiben a gazdasági érdek válik az elsődleges vagy kizárólagos célkitűzéssé –, hogy figyelmük kizárólag önmagukra és a teljesítményre irányul, gyengítve ezzel a játék közösségi dimenzióját, és elárulva annak társadalmi és civilizációs értékét. A sport ezzel szemben olyan gyakorlat, amelynek értékeiben minden résztvevő osztozik, s amely képes emberibbé tenni a társadalmi együttélést még a legnehezebb helyzetekben is. A pénzre irányuló aránytalan figyelem ezzel ellentétben kifejezetten és reduktív módon az énközpontúság felé fordítja a figyelmet. Ebben az esetben is érvényes Jézus mondása: „Senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6,24).

Különös kockázat merül fel akkor, amikor a sportsikerekből származó anyagi előnyöket fontosabbnak tartják, mint a részvétel belső értékét: a teljesítménykényszer diktatúrája doppingszerek használatához és a csalás egyéb formáihoz vezethet, a csapatsportok játékosait pedig arra késztetheti, hogy saját anyagi jólétükre összpontosítsanak a választott sportáguk iránti hűség helyett. Amikor a pénzügyi ösztönzők válnak az egyetlen mércévé, előfordulhat, hogy egyes sportolók vagy csapatok eredményeiket a korrupciónak és a szerencsejáték-ipar agresszív térnyerésének vetik alá. A csalás e különféle formái nem csupán magát a sporttevékenységet mérgezik meg, hanem kiábrándítják a szélesebb közvéleményt is, és aláássák a sport egész társadalomra gyakorolt pozitív hatását.

Versengés és a találkozás kultúrája

A sportversenyek szintjére tágítva a tekintetünket, láthatjuk, hogy ezek is fontos szerepet tölthetnek be az emberek közötti egység előmozdításában. Figyelemre méltó, hogy a versengés (competizione) szó két latin tőből származik: a cum („együtt”) és a petere („törekedni”, „kérni”) szavakból. Egy verseny során tehát mondhatjuk, hogy két ember vagy két csapat közösen törekszik a kiválóságra. Nem ádáz ellenségek ők. A küzdelmet megelőző vagy követő időszak pedig rendszerint lehetőséget kínál a találkozásra és egymás megismerésére.

Éppen ezért a sportverseny – ha hiteles – közösen vállalt etikai szövetséget feltételez: a szabályok becsületes elfogadását és a megmérettetés igazságának tiszteletben tartását. A dopping és a korrupció minden formájának elutasítása például nem csupán szabályozási kérdés, hanem a sport legmélyebb lényegét érinti. A teljesítmény mesterséges eltorzítása vagy az eredmény megvásárlása a cum-petere (együtt-törekedni) dimenziójának szétzúzását jelenti, amely a kiválóság közös keresését egyéni vagy csoportérdekű önkénnyé alacsonyítja le.

Az igazi sport ezzel szemben a határokhoz és a normákhoz való derűs viszonyra nevel. A határ egyfajta küszöb, amelyen lakoznunk kell: ez az, ami jelentéssel ruházza fel az erőfeszítést, érthetővé teszi a fejlődést és felismerhetővé az érdemet. A norma az a közös „nyelvtan”, amely magát a játékot lehetővé teszi. Szabályok nélkül nincs sem nemes versengés, sem találkozás, csupán káosz vagy erőszak. Saját testünk, az idő és a fáradtság korlátainak elfogadása, valamint a közös szabályok tiszteletben tartása annak elismerését jelenti, hogy a siker a fegyelemből, a kitartásból és a sportszerűségből fakad.

Ebben az értelemben a sport a versenypályán túlmutatóan is döntő erejű tanítást ad: megtanít arra, hogy törekedhetünk a legmagasabb célokra anélkül, hogy tagadnánk saját törékenységünket; hogy győzhetünk anélkül, hogy megaláznánk másokat, és veszíthetünk anélkül, hogy személyünkben szenvednénk vereséget. A méltányos versengés így mélyen emberi és közösségi dimenziót őriz: nem szétválaszt, hanem kapcsolatba léptet; nem abszolutizálja az eredményt, hanem az utat értékeli; nem bálványozza a teljesítményt, hanem elismeri a küzdő fél méltóságát.

A méltányos versengés és a találkozás kultúrája nem csupán a játékosokat, hanem a nézőket és a szurkolókat is érinti. A saját csapathoz való tartozás tudata sok szurkoló identitásának meghatározó eleme lehet: osztoznak példaképeik örömében és kudarcaiban, s a többi támogatóval közösségre lelnek. Ez általában pozitív társadalmi tényező, a baráti rivalizálás és a jókedvű csipkelődés forrása; ám veszélyessé válik, ha olyan megosztottsággá alakul, amely verbális vagy fizikai erőszakba torkollik. Ilyenkor a szurkolás – a támogatás és a részvétel kifejezése helyett – fanatizmussá korcsosul; a stadion pedig a találkozás helyszíne helyett az összecsapások színterévé válik. Itt a sport már nem egyesít, hanem végletekbe taszít; nem nevel, hanem félrenevel, mivel az egyéni személyiséget vak és kirekesztő azonosulássá szűkíti le. Ez különösen aggasztó akkor, ha a szurkolás politikai, társadalmi vagy vallási diszkriminációval fonódik össze, és áttételesen a neheztelés és a gyűlölet mélyebb formáinak kifejezésére használják.

A nemzetközi versenyek kitüntetett alkalmat kínálnak arra, hogy megtapasztaljuk közös emberségünket a különbözőségek gazdagságában. Valóban van valami mélyen megrendítő az olimpiai játékok nyitó- és záróünnepségeiben, amikor látjuk a sportolókat nemzeti zászlóikkal és országuk sajátos viseletében felvonulni. Az ilyen élmények inspirálhatnak bennünket, és emlékeztethetnek arra, hogy egyetlen emberi család alkotására kaptunk hivatást. A sport által képviselt értékek – mint a tisztesség, az osztozás, a befogadás, a párbeszéd és a másokba vetett bizalom – minden ember számára közösek, függetlenül az etnikai származástól, a kultúrától vagy a vallási meggyőződéstől [20].

Sport, kapcsolat és megkülönböztetés

A sport eredendően kapcsolati tapasztalat: érintkezésbe hozza a testeket, s a testeken keresztül a történeteket, a különbözőségeket és a hovatartozásokat. A közös edzés, a sportszerű versenyzés, a játék fáradalmainak és örömének megosztása elősegíti a találkozást, és olyan kötelékeket épít, amelyek túlmutatnak a társadalmi, kulturális és nyelvi korlátokon. Ebben az értelemben a sport a társadalmi kapcsolatok hatékony katalizátora: közösséget teremt, a közös szabályok tiszteletére nevel, és megtanítja, hogy egyetlen eredmény sem magányos út gyümölcse. Ugyanakkor éppen azért, mert mély szenvedélyeket mozgósít, a sport saját korlátait is magában hordozza.

A sport nevelő ereje különös módon mutatkozik meg a győzelem és a vereség kapcsolatában. Győzni nem egyszerűen az első hely megszerzését jelenti, hanem a megtett út, a fegyelem és a közös erőfeszítés értékének elismerését. A vereség a maga nemében nem azonos a személy kudarcával, hanem az igazság és az alázat iskolájává válhat. A sport így az élet mélyebb megértésére nevel, amelyben a siker soha nem végleges, és a bukásé soha nem az utolsó szó. A vereséget kétségbeesés nélkül, a győzelmet pedig önteltség nélkül elfogadni annyit tesz, mint megtanulni érett módon benne állni a valóságban, felismerve saját korlátainkat és lehetőségeinket.

Emellett nem ritka, hogy a sportot szinte vallási funkcióval ruházzák fel. A stadionokra mintha profán katedrálisokként, a mérkőzésekre kollektív liturgiákként, a sportolókra pedig üdvösséget hozó alakokként tekintenének. Ez a szakralizáció az értelem és a közösség iránti valódi igényt tükrözi, ám azzal a kockázattal jár, hogy mind a sport, mind a lét spirituális dimenziója kiüresedik. Amikor a sport igényt formál arra, hogy a vallás helyébe lépjen, elveszíti játékos, életet szolgáló jellegét; abszolúttá és totalizálóvá válik, s képtelen lesz önmagát a helyén kezelni.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a nárcizmus veszélye is, amely napjainkban az egész sportkultúrát áthatja. A sportoló könnyen saját teljesítőképes testének tükre előtt ragadhat, a láthatóságban és népszerűségben mért sikereit csodálva. Az imázs- és teljesítménykultusz – melyet a média és a digitális platformok tovább erősítenek – azzal a kockázattal jár, hogy széttöri az emberi személy egységét, elválasztva a testet az értelemtől és a lélektől. Sürgető feladatunk az emberi személy integrális gondozásának megerősítése, melyben a fizikai jóllét elválaszthatatlan a belső egyensúlytól, az etikai felelősségtől és a mások iránti nyitottságtól. Újra fel kell fedeznünk azokat a példaképeket, akikben egységbe forrt a sport iránti szenvedély, a társadalmi érzékenység és a szentség. A számos felidézhető példa közül ki szeretném emelni Szent Pier Giorgio Frassatit (1901–1925), azt a torinói fiatalt, aki tökéletes összhangba hozta a hitet, az imádságot, a társadalmi elkötelezettséget és a sportot. Pier Giorgio szenvedélyes hegymászó volt, gyakran szervezett túrákat barátainak. A hegyek járása, a fenséges tájakban való megmerítkezés a Teremtő nagyságának szemlélésére indította őt.

További torzulást jelent a nemzetközi sportversenyek politikai eszközül használása. Amikor a sportot hatalmi, propaganda- vagy nemzeti felsőbbrendűségi érdekeknek rendelik alá, az elárulja annak egyetemes hivatását. A nagy sportrendezvényeknek a találkozás és a kölcsönös megbecsülés helyszíneinek kellene lenniük, nem pedig a politikai vagy ideológiai törekvések érvényesítésére szolgáló színpadoknak.

A kortárs kihívásokat tovább fokozza a transzhumanizmus és a mesterséges intelligencia sportvilágra gyakorolt hatása. A teljesítményfokozásra alkalmazott technológiák azzal a kockázattal járnak, hogy mesterséges szakadékot teremtenek a test és az értelem között, a sportolót pedig a természetes határain túlra fokozott, kontrollált és optimalizált termékké alacsonyítják le. Amikor a technika már nem az emberi személyt szolgálja, hanem annak újradefiniálására tart igényt, a sport elveszíti emberi és szimbolikus dimenzióját, és a testetlenített kísérletezés laboratóriumává válik.

Ezen elhajlásokkal szemben a sport továbbra is rendkívüli befogadó erővel bír. Amennyiben méltó módon gyakorolják, teret nyit a részvételre minden korosztály, társadalmi réteg és eltérő adottságú személy számára, s így a társadalmi integráció és az emberi méltóság előmozdításának eszközévé válik.

Ebbe a távlatba illeszkedik az Athletica Vaticana kezdeményezése is. A 2018-ban a Szentszék hivatalos sportegyesületeként életre hívott, a Kulturális és Nevelési Dikasztérium irányítása alatt álló szervezet tanúskodik arról, miként lehet a sportot egyházi szolgálatként is megélni, különösen a legszegényebbek és a legelesettebbek felé fordulva. Itt a sport nem látványosság, hanem közellét; nem szelekció, hanem kísérés; nem kényszeres versengés, hanem közös úton járás.

Végezetül meg kell vizsgálnunk a sportnak a videojátékok logikájához való növekvő hasonulását. A sporttevékenység végletekig fokozott gamifikációja, az élmény pontszámokra, szintekre és reprodukálható teljesítményekre való redukálása azzal a kockázattal jár, hogy eloldja a sportot a valóságos testi létezéstől és a hús-vér kapcsolatoktól. A játékot – amely mindig magában hordozza a kockázatot, a váratlant és a személyes jelenlétet – felváltja egy szimuláció, amely teljes kontrollt és azonnali jutalmazást ígér. A sport valódi értékének helyreállítása tehát azt jelenti, hogy visszaadjuk annak inkarnált, nevelő és kapcsolati dimenzióját, hogy az az emberiesség iskolája maradjon, ne pedig puszta fogyasztói gépezetté váljon.

Sportpasztoráció a bőséges életért

A hiteles sportpasztoráció abból a felismerésből fakad, hogy a sport az egyik legfontosabb terepe az értékrendek formálódásának, az életstílusok alakításának és a fiatal nemzedékek nevelésének. Ezért szükséges, hogy a részegyházak a sportot a megkülönböztetés és a kísérés tereként ismerjék el, amely méltó az emberi és spirituális iránymutatásra. Ebben a távlatban célszerű, hogy a püspöki konferenciák keretein belül működjenek sporttal foglalkozó irodák vagy bizottságok, amelyek kidolgozzák és összehangolják a pasztorális javaslatokat, párbeszédet teremtve a különböző területeken jelen lévő sport-, oktatási és társadalmi szervezetek között. A sport ugyanis átszövi a plébániákat, iskolákat, egyetemeket, oratóriumokat, egyesületeket és városrészeket: egy közös jövőkép ösztönzése lehetővé teszi a széttagoltság elkerülését és a már meglévő tapasztalatok kamatoztatását.

Helyi szinten egy-egy egyházmegyei referens kinevezése és a sportpasztorációs munkacsoportok létrehozása ugyanarra a közellét és folytonosság iránti igényre válaszol. A sport lelkipásztori kísérése nem merül ki az ünnepi megemlékezésekben, hanem az időben valósul meg: osztozik azok fáradalmaiban, várakozásaiban, csalódásaiban és reményeiben, akik nap mint nap a pályákon, az edzőtermekben vagy az utcákon élik az életüket. Ez a kísérés egyszerre irányul a sport jelenségének egészére – annak kulturális és gazdasági átalakulásaival együtt –, valamint az azt élettel megtöltő hús-vér emberekre. Az Egyház hivatása, hogy közel legyen ott, ahol a sportot hivatásként, magas szintű versengésként, a siker vagy a médiamegjelenés lehetőségeként élik meg; ugyanakkor különösen szívén viseli a bázissportot, amelyet gyakran az erőforrások szűkössége jellemez, de amely kapcsolatokban rendkívül gazdag.

A hiteles sportpasztoráció jelentősen hozzájárulhat a sportetikáról való közös gondolkodáshoz. Nem külső szabályok kényszerű bevezetéséről van szó, hanem a sporttevékenység értelmének belső megvilágításáról, megmutatva, miként férhet meg az eredményre való törekvés a másik ember, a szabályok és önmagunk tiszteletével. Különösen a fizikai és a lelki fejlődés közötti harmóniát kell az emberi személy integrális látásmódjának lényegi összetevőjeként kezelnünk. A sport így olyan hellyé válik, ahol megtanulhatunk gondot viselni saját mivoltunkra anélkül, hogy bálványoznánk azt; ahol felülmúlhatjuk önmagunkat anélkül, hogy feladnánk önazonosságunkat, s ahol úgy versenyezhetünk, hogy közben nem veszítjük el a testvériséget.

A sporttevékenység mint nyitott és befogadó közösségi eszköz elgondolása és megvalósítása egy másik döntő feladatunk. A sportnak a befogadás terévé kell válnia, amely képes megszólítani a legkülönfélébb társadalmi, kulturális hátterű és testi adottságú embereket. Az együttlét öröme – amely a közös játékból, az együttes edzésből és a kölcsönös támogatásból fakad – a megbékélt emberség egyik legegyszerűbb, mégis legmélyebb kifejeződése.

Ebben a távlatban a sportolók olyan mintaképet képviselnek, amelyet el kell ismernünk és lelkipásztori kíséréssel kell támogatnunk. Mindennapi tapasztalatuk az aszkézisről és a józan mértéktartásról, az önmagukon végzett türelmes munkáról, a fegyelem és a szabadság egyensúlyáról, valamint a test és az értelem belső idejének tiszteletéről tanúskodik. Ezek az erények az egész társadalmi életet megvilágíthatják. A lelki élet a maga részéről olyan látásmódot kínál a sportolóknak, amely túlmutat a puszta teljesítményen és az eredményeken; feltárja a testmozgás mint a belső embert formáló gyakorlat értelmét. Segít célt adni a kifejtett erőfeszítésnek, képessé tesz a vereség kétségbeesés nélküli és a siker gőgtől mentes megélésére, így az edzést az emberi mivoltunk feletti uralom és fegyelem iskolájává nemesíti.

Mindez abban a bibliai ígéretben nyeri el végső távlatát, amely ezen Levél címét is adja: az élet bősége. Itt nem a sikerek vagy a teljesítmények halmozásáról van szó, hanem az életnek arról a teljességéről, amely egységbe ötvözi a testet, a kapcsolatokat és a belső embert. Kulturális megközelítésben az élet bősége arra hív, hogy szabadítsuk meg a sportot azon redukcionista logikáktól, amelyek puszta látványossággá vagy fogyasztási cikké alacsonyítják azt. Pasztorális olvasatban pedig arra ösztönzi az Egyházat, hogy váljon olyan jelenlétté, amely képes a kísérésre, a megkülönböztetésre és a remény fakasztására. Így a sport valóban az élet iskolájává válhat, ahol megtanuljuk: a bőség nem a mindenáron való győzelemből fakad, hanem az osztozásból, a tiszteletből és az együtt úton járás öröméből.

Kelt a Vatikánban, 2026. február 6-án.

XIV. LEÓ PÁPA

[1] Nemzetközi Olimpiai Bizottság, Olympic Charter 1984 (Lausanne 1983), 6. o.

[2] Szent II. János Pál, Homília a sportolók jubileumi miséjén (Róma, Olimpiai Stadion, 1984. április 12.), 3.

[3] Id., Beszéd a diplomáciai testülethez (2003. január 13.), 4.

[4] Nemzetközi találkozó a békéért. Vallások és kultúrák párbeszéde (Róma, Colosseum, 2025. október 28.).

[5] Szent II. János Pál, Redemptor hominis enciklika (1979. március 4.), 14.

[6] Vö. Szentviktori Hugó, Didascalicon, II, XXVII: szerk. C. H. Buttimer, Washington 1939, 44.

[7] Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, II-II, 168. kérdés, 2. cikkely.

[8] Ibid., I-II, 1. kérdés, 6. cikkely, 1. válasz.

[9] M. de Montaigne, Les Essais, I, 25: szerk. J. Balsamo et al., Párizs 2007, 171.

[10] Vö. M. Kelly, I cattolici e lo sport. Una visione storica e teologica, in: La Civiltà Cattolica 2014/IV, 567–568.

[11] Vö. A. Stelitano – A. M. Dieguez – Q. Bortolato, I Papi e lo sport, Città del Vaticano 2015.

[12] Vö. XIII. Leó, Rerum novarum enciklika (1891. május 15.), 36.

[13] XII. Piusz, Beszéd az olasz sportolókhoz (1945. május 20.).

[14] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 61.

[15] Vö. Világiak, Családok és Életvédelem Dikasztériuma, A legjobbat adni önmagunkból. Dokumentum a sport és az emberi személy keresztény szemléletéről (2018. június 1.).

[16] Vö. M. Csikszentmihalyi, Beyond Boredom and Anxiety. The Experience of Play in Work and Games, San Francisco 1975.

[17] Ferenc pápa, Beszéd az Olasz Sportközpont (CSI) által szervezett találkozó résztvevőihez (2014. június 7.).

[18] Találkozó a hatóságokkal, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel (Ankara, Törökország, 2025. november 27.).

[19] Ferenc pápa, Beszéd az Európai Olimpiai Bizottsághoz (2013. november 23.).

[20] Vö. Ferenc pápa, Beszéd a labdarúgókhoz és a vallásközi békemérkőzés szervezőihez (2014. szeptember 1.).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media