Ma délelőtt a VI. Pál-teremben XIV. Leó pápa találkozott a Római Egyházmegye papságával.

Az alábbiakban közzétesszük azt a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

[A bíboros helynök köszöntője]

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel köszöntelek benneteket, és köszönöm, hogy ma délelőtt itt vagytok. Köszönöm a bíboros helynök úr hozzám intézett szavait, és szívélyesen köszöntök mindenkit: a Püspöki Tanács tagjait, a plébánosokat és minden jelenlévő áldozópapot. Hadd mondjam el: bár igaz, hogy e nagyböjti út elején járunk, ez a találkozó nem bűnbánati gyakorlat; épp ellenkezőleg, legalábbis számomra, nagy öröm! És ezt őszintén mondom!

A lelkipásztori év elején hagytuk, hogy inspiráljanak bennünket Jézus szavai, amelyeket a szamáriai asszonynak mondott Jákob kútjánál: „Ha ismernéd Isten ajándékát” (Jn 4,10).

Az ajándék – mint tudjuk – egyben felhívás is a teremtő felelősség megélésére. Nem csupán azért vagyunk részesei a hagyomány folyamának, hogy egy már rögzített lelkipásztori gyakorlat passzív végrehajtói legyünk, hanem éppen ellenkezőleg: saját kreativitásunkkal és karizmáinkkal arra kaptunk hivatást, hogy együttműködjünk Isten művével. Ebben a tekintetben világító erejűek Pál apostol szavai, amelyeket Timóteushoz intézett: „Emlékeztetlek, szítsd fel magadban Isten ajándékát!” (2Tim 1,6). Ezek a szavak az egyén mellett a közösségnek is szólnak, s ma úgy hallhatjuk őket, mint amelyek hozzánk szólnak: Római Egyház, ne feledd el felszítani Isten ajándékát!

Mit jelent felszítani? Pál ezt a buzdítást egy olyan közösséghez intézi, amely valamiképpen elveszítette kezdeti frissességét és lelkipásztori lendületét; a változó környezet és az idő múlása miatt bizonyos fáradtság, némi csalódottság vagy fásultság, sőt spirituális és erkölcsi hanyatlás tapasztalható náluk. Az Apostol tehát azt mondja Timóteusnak és annak a közösségnek: emlékeztetlek, szítsd fel a kapott ajándékot! Ez a Pál által használt ige – felszítani – a hamu alatti parázs képét idézi fel, és ahogyan Ferenc pápa mondta: „annak képét sugallja, aki a tűzre fúj, hogy újból felszítsa annak lángját” (Katekézis, 2024. október 30.).

Egyházmegyénk lelkipásztori útja kapcsán is elmondhatjuk: a tűz már ég, de újra és újra fel kell szítanunk azt.

Ez az égő tűz az a visszavonhatatlan ajándék, amelyet az Úrtól kaptunk; a Lélek az, aki kijelölte Egyházunk útját, a kapott történelmet és hagyományt, és mindazt, amit a mindennapok során közösségeinkben továbbviszünk. Ugyanakkor alázattal be kell ismernünk, hogy e tűz lángja nem őrzi meg mindenkor ugyanazt az életerőt, ezért szükség van az újraélesztésére. A hirtelen kulturális változások és küldetésünk megváltozott színterei sürgetnek minket; olykor hatalmába kerít a fáradtság és a rutin súlya, vagy elkedvtelenedünk a hit és a vallásgyakorlat iránti növekvő érdektelenség láttán. Ezért érezzük szükségét annak, hogy e tüzet tápláljuk és újból lángra lobbantsuk.

Ez különösen érvényes a lelkipásztori élet néhány területére, amelyeket röviden szeretnék érinteni.

Az első minden bizonnyal a plébániák alappasztorációja. Itt mindenekelőtt a hála gondolatát szeretném megosztani veletek, felidézve Ferenc pápa szavait, amelyeket az egyik utolsó krizmaszentelési misén intézett hozzátok: „Köszönöm a szolgálatotokat; köszönöm a sok rejtett jót, amit tesztek […]; köszönöm szolgálatotokat, amely gyakran oly sok fáradság, félreértés és kevés elismerés közepette zajlik” (Homília a krizmaszentelési misén, 2023. április 6.). A fáradságok és a félreértések azonban alkalmat adhatnak arra is, hogy elgondolkodjunk a ránk váró pasztorális kihívásokon. Különösen a keresztény beavatás és az evangelizáció kapcsolata terén van szükségünk egyértelmű irányváltásra. A hétköznapi lelkipásztorkodásunk ugyanis egy olyan klasszikus modell szerint épül fel, amely elsősorban a szentségek kiszolgáltatásának biztosítására törekszik; ám ez a modell feltételezi, hogy a hitet a környezet, a társadalom vagy a család valamilyen módon továbbadja. Valójában az elmúlt évtizedekben végbement kulturális és antropológiai változások azt mutatják, hogy ez már nem így van; sőt, a vallásgyakorlat fokozatos erózióját tapasztaljuk.

Ezért sürgető, hogy visszatérjünk az Evangélium hirdetéséhez: ez az elsődleges feladatunk. Alázattal, de csüggedés nélkül el kell ismernünk, hogy „megkeresztelt népünk egy része nem éli meg az Egyházhoz tartozást”, ami arra int bennünket, hogy óvakodjunk a „szentségkiszolgáltatástól az evangelizáció egyéb formái nélkül” (Evangelii gaudium, 63). Idézzük fel Pál apostol kérdéseit: „De hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla hirdető nélkül?” (Róm 10,14). Mint minden nagyvárosi agglomerációt, Róma városát is jellemzi az állandó mobilitás, a térhasználat és az időbeosztás új módjai, valamint az egyre plurálisabb és olykor szétzilált kapcsolati és családi kötelékek. Ezért szükséges, hogy a plébániai lelkipásztorkodás újra a középpontba állítsa az örömhír hirdetését, keresve azokat az utakat és módokat, amelyek segítenek az embereknek ismét kapcsolatba kerülni Jézus ígéretével. Ebben az összefüggésben felül kell vizsgálni a keresztény beavatást, amely gyakran iskolai ritmushoz kötött: ki kell próbálni a hitátadás más módozatait a klasszikus utakon kívül is, hogy új módon vonhassuk be a gyermekeket, a fiatalokat és a családokat.

A második szempont a következő: meg kell tanulnunk együtt, szeretetközösségben dolgozni. Ahhoz, hogy az evangelizáció minden formájának elsőbbséget biztosítsunk, nem gondolkodhatunk és cselekedhetünk magányos harcosként. A múltban a plébánia stabilabban kötődött a területhez, és hozzá tartoztak mindazok, akik ott laktak. Ma azonban az életmódunk a stabilitástól a mobilitás felé mozdult el: sokan nemcsak a munka miatt, hanem egyéb tapasztalatok keresése végett is úton vannak, és kapcsolataikat a saját területi vagy kulturális határaikon túl élik meg. A plébánia önmagában már nem elegendő olyan evangelizációs folyamatok elindításához, amelyek képesek elérni azokat is, akik nem tudnak megfelelően bekapcsolódni az egyház életébe. Egy olyan hatalmas területen, mint Róma, le kell győzni az önmagunk köré való bezárkózás kísértését – amely csak kimerültséget és az erők szétforgácsolódását szüli –, hogy egyre inkább együttműködjünk, különösen a szomszédos plébániákkal. Közösen kell kihasználnunk a karizmákat és a lehetőségeket, összehangoltan tervezve, elkerülve a párhuzamos kezdeményezéseket. Nagyobb koordinációra van szükség, amely távolról sem csupán pasztorális fogás, hanem papi közösségünknek a kifejeződése.

Egy utolsó szempontot szeretnék még hangsúlyozni: a fiatalokhoz való közelséget. Tudjuk, hogy sokan közülük „Istenre és az Egyházra való minden hivatkozási pont nélkül élnek” (Beszéd a Hittani Dikasztérium plenáris ülésének résztvevőihez, 2026. január 29.). Ezért feladatunk, hogy felismerjük és megértsük azt a mély egzisztenciális talajvesztettséget, amelyben élnek, tanácstalanságukat, sokrétű nehézségeiket, valamint a virtuális világban való érintettségüket és az aggasztó agresszivitás tüneteit, amelyek olykor erőszakba torkollnak. Tudom, hogy ismeritek ezt a valóságot, és elkötelezetten küzdötök ellene. Nincsenek könnyű megoldásaink, amelyek azonnali eredményt garantálnának, de amennyire csak lehetséges, maradjunk a fiatalok mellett: hallgassuk meg őket, legyünk jelen az életükben, fogadjuk be őket és osztozzunk sorsukban. Ugyanakkor, mivel e problémák az élet számos területét érintik, törekedjünk arra, hogy plébániaként párbeszédet folytassunk és együttműködjünk a helyi intézményekkel, az iskolával, az oktatás és a humántudományok szakembereivel, valamint mindazokkal, akik szívükön viselik gyermekeink sorsát és jövőjét.

A fiatalabb generáció kapcsán pedig szeretnék egy bátorító szót intézni a legfiatalabb papokhoz – szinte mind itt vagytok, ugye? –, akik gyakran saját bőrükön tapasztalják nemzedékük és e korszak lehetőségeit és nehézségeit. Egy nehezebb és kevesebb sikerélményt nyújtó társadalmi és egyházi környezetben fennáll a veszélye annak, hogy az ember hamar feléli energiáit, felgyülemlik benne a fásultság, és magányba süllyed. Arra buzdítalak benneteket: maradjatok mindennap hűségesek az Úrral való kapcsolatotokban, és dolgozzatok lelkesen akkor is, ha jelenleg nem látjátok apostoli munkátok gyümölcseit. Mindenekelőtt arra hívlak benneteket: soha ne zárkózzatok be önmagatokba! Ne féljetek a megosztástól, beszéljetek a fáradtságotokról és a válságaitokról, különösen azon rendtársaitokkal, akikről úgy gondoljátok, hogy segíthetnek nektek. Mindannyiunktól a meghallgatás és az odafigyelés lelkületére van szükség, amely által konkrétan megélhetjük a papi testvériséget. Kísérjük és támogassuk egymást!

Szeretett testvéreim! Örülök, hogy megélhettem veletek a megosztásnak ezt a pillanatát. Ahogyan nemrég emlékeztettem rá: elsődleges feladatunk „hivatásunk megőrzése és elmélyítése a megtérés és a megújuló hűség állandó útján, amely soha nem csupán egyéni törekvés, hanem arra kötelez bennünket, hogy viseljük egymás gondját” (Una fedeltà che genera futuro kezdetű apostoli levél, 13). Ily módon válhatunk Isten szíve szerinti pásztorokká, és szolgálhatjuk a legjobban Római Egyházmegyénket. Köszönöm!

A Szentatya párbeszéde a római papsággal

Baldo Reina bíboros:

Köszönjük, Szentatya, amit elmondott nekünk; szavai minden bizonnyal alapot adnak majd a további elmélyülésre. Köszönjük azt is, hogy most időt szentel ránk: említette, hogy kész a papokkal való közvetlen eszmecserére. Nagyon sokan szerettek volna kérdést feltenni Önnek, ezért a felvetéseket négy csoportba rendeztük, négy korosztályt képviselve. Elsőként don Francesco Melone szólal meg, aki egyike azon papoknak, akiket Ön szentelt fel tavaly május 31-én; ő éppen arról fogja kérdezni Önt, amiről beszéde végén szólt: a fiatal papság nehézségeiről. Őt követi don Giacomo Pavanello, a San Gregorio Magno alla Magliana – egy körülbelül 40 000 lakosú plébánia – plébánosa, aki korunk lelkipásztori kihívásairól tesz fel kérdést. Majd don Romano De Angelis következik, aki a város több plébániáján is szolgált, néhány hónapja pedig a „Bambin Gesù” gyermekkórház egyik lelkésze; ő a papi testvériség témáját érinti, amelyről Ön is beszélt. Végül don Tonino Panfili, aki hosszú évek óta a megszentelt élet ügyeivel foglalkozik a Helynökségen, jelenleg pedig a Jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika templomigazgatója, az idős papokat érintő kérdéseket tolmácsolja. E ponton emlékezzünk meg beteg és idős rendtársainkról is, akik a Divino Amore-i „San Gaetano” papi otthonban tartózkodnak. Ők négyen tehát bizonyos értelemben mindannyiunk nevében beszélnek majd. Köszönjük!

Első kérdés

Jó reggelt, Szentatya! Egyházmegyénk fiatal papjai nevében intézem Önhöz e szavakat – bár már eddig is számos szívünkben élő kérdésre válaszolt, amit köszönünk! Szolgálatunkat legtöbbször közösségeink ifjúsági csoportjai között végezzük. A fiatalok körében az Isten iránti mély vágy és a vele való bensőséges kapcsolat igénye tapasztalható, valamint a meghallgatás és a közösség iránti szükséglet. Ugyanakkor számos érzelmi és kapcsolati sérülés is felszínre kerül bennük, amelyeket gyakran szorongás, félelem, szomorúság és magány kísér. Emiatt néha úgy tűnik, hogy könnyebb – s talán nekünk, papoknak is kifizetődőbb vagy kényelmesebb –, ha csak az érzelmi síkkal foglalkozunk, s a fájdalmat szenzációs eseményekkel és erős ingerekkel „érzéstelenítjük”, ahelyett, hogy segítenénk nekik valódi párbeszédre lépni Istennel. Olyan kapcsolatra, amely nem hivalkodó, nem zajos, nem a tömegekről szól és nem karizmatikus vezetők közvetítik, hanem az imádság rejtettségében táplálkozik; s amely bennünket nem főszereplőkké, hanem az Úrral való bizalmasság szolgáivá tesz. Csak a Jézussal való barátság töltheti be magányunkat, amint arra Ön, Szentatya, január 10-én emlékeztetett bennünket, amikor itt fogadta a római fiatalokat és nevelőiket. Azt kérdezem tehát, Szentatya: mit tanácsol nekünk, fiatal papoknak, hogyan testesítsük meg az Evangéliumot a mai világban, különösen a fiatalok között? Miként mutathatunk fel nekik hiteles felnőtt arcot anélkül, hogy az evangelizációt puszta programszervezéssé, a lelkek megkülönböztetését pedig szórakoztatássá silányítanánk? Köszönöm!

XIV. Leó pápa válasza

Rendben. Az első dolog, amit mondani szeretnék, az egy állapot, a mai társadalom egy olyan valósága, amelyen bizonyos értelemben nem tudunk változtatni, de nyitott szemmel kell tekintenünk rá. Ez a családok valósága és azok a kihívások, amelyekkel éppen a mai fiatalok kapcsán szembesülünk; hiszen oly gyakran érkeznek olyan családokból, amelyek súlyos válságokat éltek át: az apa hiánya, elvált vagy újraházasodott szülők, és sokan, akik az elhagyatottságot is megtapasztalták. Ezeket a nehézségeket a fiataloknak ebben a mai életben mind magukra kell vállalniuk. Ezért a pap számára e fiatalok kísérése azt is jelenti, hogy ismeri a valóságukat, ilyen értelemben közel áll hozzájuk, kíséri őket, de nem válik egyszerűen „eggyé a fiatalok közül”. Ez is fontos: a pap tanúságtétele. A fiatal pap olyan életmodellt kínálhat a fiataloknak, amely megmutatja: a Jézussal való barátság valóban betöltheti az életüket. Ez azonban feltételezi, hogy maga a pap – legyen bár fiatal vagy már idősebb – valóban a Jézussal való barátságban él, hogy ne csupán példát, hanem olyan élettapasztalatot kínáljon a fiataloknak, amely képes megváltoztatni az életüket. Továbbá úgy gondolom, hogy az evangelizáció szellemét, amelyről az imént beszéltem, a fiatalok esetében is alkalmazni kell.

Régebben minden fiatal eljött a plébániára. Bizonyára sok plébániátokon működik oratórium – ebben a szellemben –, vagyis egy hely, ahol a fiatalok összegyűlnek, játszanak… Néhányan még most is jönnek, de nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak azokra figyelünk, akik maguktól betérnek a plébániára. Ezért – talán éppen magukkal a fiatalokkal közösen – olyan kezdeményezéseket kell terveznünk és keresnünk, amelyek a „kilépés” egy-egy formáját valósítják meg. Ferenc pápa sokat beszélt a „kilépő Egyházról”. Nekünk kell elindulnunk, nekünk kell meghívnunk más fiatalokat, ki kell mennünk velük az utcára; különféle utakat és tevékenységeket kínálva nekik. A sport is egyfajta út lehet a fiatalok megszólítására, de ugyanígy a művészet vagy a kultúra is. Hívjuk meg őket, hogy jöjjenek el, és kezdjenek el ismerkedni velünk. Az ismerkedés talán mindenekelőtt a barátság emberi megtapasztalása, amely apránként elvezethet a szeretetközösség megéléséhez. Sok fiatal él elszigetelten, hihetetlen magányban a világjárvány óta – bár ez a folyamat nem akkor kezdődött. Azzal a híres okostelefonnal, amely ma már valószínűleg ott lapul mindenki zsebében, akkor is egyedül maradnak, ha azt mondják: „Nem, hiszen itt van velem a barátom”, de valójában hiányzik a személyes emberi érintkezés. Egyfajta távolságtartásban, ridegségben élnek a többiektől, anélkül, hogy ismernék a valódi emberi kapcsolatok gazdagságát és értékét. Éppen ezért ezen a téren is keresnünk kell a módját, hogyan kínálhatunk nekik másfajta baráti tapasztalatot, a megosztás és apránként a közösség élményét. Ebből a tapasztalatból kiindulva hívhatjuk meg őket Jézus megismerésére, aki arra hív minket, hogy ne a szolgái, hanem a barátai legyünk.

Mindez sok időt, áldozatot és komoly megfontolást igényel: látnunk kell, miként érhetjük el azokat a fiatalokat, akiket ma oly gyakran ragad el a pusztító életmód, a drogfüggőség, a bűnözés, az erőszak, a nehézségek és az elszigeteltség. Nemrég egy fiatal feltette nekem a kérdést: „De miért beszél Ön annyit a közösségről és az egységről? Mi értelme van annak?” Vagyis a saját élethelyzetében még azt sem értette meg, mekkora érték rejlik abban, ha valaki kilép a magányból, barátokat és közösséget keres. Úgy gondolom tehát, hogy ezen az úton a fiatal papok – akik korban, kultúrában és felkészültségben közelebb állnak a mai fiatalokhoz – hatalmas szolgálatot tehetnek azáltal, hogy közvetítik ezt az üzenetet, amely végső soron nem más, mint maga az Evangélium.

Második kérdés

Szentatya! Jó reggelt, és szívből köszönöm ezt a lehetőséget. Korunkkal kapcsolatban szeretnék kérdést feltenni Önnek: napjainkat a vallási dimenzió fokozatos kiszorulása jellemzi a társadalmi életből, különösen az olyan világvárosokban, mint Róma. Miként tudunk meghatározó módon jelen lenni ebben a posztmodern kultúrában, amelyben mindannyian élünk és lélegzünk, anélkül, hogy visszatérnénk a múlt már-már anakronisztikus sémáihoz? Mi a prioritás lelkipásztori munkánkban ahhoz, hogy evangéliumi módon tudjunk válaszolni korunk kihívásaira? Másképp fogalmazva: az Evangélium mindig is képes volt az inkulturációra. Ma valószínűleg egy új inkulturációs folyamat előtt állunk; hogyan érhetjük el, hogy kezdeményezéseinkkel ezt a folyamatot elősegítsük és kísérjük, ahelyett, hogy akadályoznánk? Köszönöm!

XIV. Leó pápa válasza

Egy dolog, amire én magam is keresem a választ: miként feleljünk meg ennek a kihívásnak? Ez azzal kezdődik, hogy valóban ismernünk kell azt a közösséget, amelyben szolgálatra kaptunk hivatást. Személyes tapasztalatomból beszélek. Az 1980-as években négy évet éltem Rómában, majd 2000-től 2012-13-ig tizenkét évet, most pedig három éve vagyok itt; és valahányszor visszatérek Rómába, bizonyos értelemben egy másik várost találok. Sok minden változik… Az „Örök Városban” az utcák ugyanazok, a kátyúk a régiek, de az élet rengeteget változott. Ezért, hogy Róma püspökeként szolgálhassak, sokat gondolkodtam – éppen múlt vasárnap, amikor Ostiában jártunk –, hogy ahhoz, hogy szót értsünk ezekkel az emberekkel, azzal kell kezdenünk, hogy amennyire csak lehet, mélységében megismerjük a valóságukat. Nem alapozhatok puszta folytonosságra: ha áthelyeznek egyik plébániáról a másikra, nem gondolkodhatok úgy: „ami ott működött, azt folytassuk itt is ugyanúgy”. Ha szeretni akarsz valakit, előbb meg kell ismerned őt. Ha szeretni és szolgálni akarsz egy közösséget, elengedhetetlen, hogy ismerd azt.

Ebben a – korábban már említett – mobilis világban számos különböző valóság létezik, amely folyamatosan változik. Ezért komoly erőfeszítést igényel a plébánosok, a papok és mindazok részéről, akik a plébániai tanácsban munkálkodnak, hogy valóban felismerjék az adott hely, az adott plébánia aktuális kihívásait, amelyeket meg kell értenünk és ismernünk.

Továbbá, a mai világ valóságáról szólva eddig nem említettem egy olyan tényezőt, amely még akkor is elér hozzánk, ha nem akarjuk: ez a mesterséges intelligencia és az internet használata, amely a papok életében is jelen van. Zárójelben jegyzem meg: óvlak benneteket attól a kísértéstől, hogy a homíliáitokat mesterséges intelligenciával készíttessétek el! Miként testünk izmai is elsorvadnak, ha nem használjuk, ha nem mozgatjuk őket, az agynak is szüksége van a használatra: a mi értelmünket, a ti értelmeteket is tornáztatni kell egy kicsit, nehogy elveszítsük ezt a képességünket. De ennél sokkal többről van szó: egy valódi homília ugyanis a hit megosztása, a MI pedig soha nem lesz képes a hit megosztására! Ez a legfontosabb rész: ha képesek vagyunk egyfajta – mondjuk úgy – inkulturált szolgálatot nyújtani ott, azon a plébánián, ahol dolgozunk, az emberek a te hitedet akarják látni; azt a tapasztalatodat, hogy megismerted és megszeretted Jézus Krisztust és az Ő Evangéliumát. Ezt pedig folyamatosan ápolnunk kell.

És itt minden kérdésre válaszolva, teljes őszinteséggel mondom: a megoldás kulcsa az imádságos élet fontosságában rejlik. Nem csupán a zsolozsma mielőbbi elvégzésének rutinjáról van szó – amit én is a mobilomon hordok –, hanem az Úrral való időzésről, az Isten Igéjére való odafigyelésről a zsoltárok imádkozása és az Úr dicsérete által. Szükség van továbbá a párbeszéd képességére is: hogy valóban meghallgassuk Őt, és feltárjuk a szívünkben hordozott nehézségeket: „Uram, miért? Mit akarsz tőlem? Mit tegyek?” Csak az Úrban hitelesen gyökerező élet tapasztalatával tudunk valami olyat nyújtani, ami nem a sajátunk. Nem önmagamat kínálom azért, mert „vagyok valaki” – ez a tévhit oly gyakori az interneten, a TikTokon, ahol mi akarunk a középpontban állni: „Annyi követőm és lájkom van, mert látják, amit mondok…” Nem te vagy a fontos: ha nem Jézus Krisztus üzenetét közvetítjük, akkor tévúton járunk. Ezen a ponton is mély megfontolásra és nagy alázatra van szükség, hogy lássuk, kik vagyunk és mit teszünk. Ám a szeretet, a szolgálat, az alázat és a meghallgatás ezen lelkületével valóban fel tudjuk fedezni, mit kell tennünk, hogy válaszoljunk annak a közösségnek az igényeire, amelynek szolgálatára hivatást kaptunk.

Harmadik kérdés

Szentatya! Pappá szentelésem e harminckilenc éve alatt megtapasztalhattam, hogy a papi testvériség lehetséges, és valami gyönyörű dolog. Rómabeli papi közösségeinkben lehetőségünk van más egyházmegyékből érkező papokat is befogadni, akik nagy gazdagságot jelentenek – nemcsak a segítségük miatt, hanem éppen azért is, mert táplálják a papi testvériséget. Való igaz, hogy az együttélés során az ember megtapasztalja azt, amit Berchmans Szent János mondott: „A közös élet nagy vezeklés, de megtapasztaltam azt is, hogy mérhetetlen öröm forrása.” Hadd említsek három egyszerű esetet. Egyszer, miután egy délután rosszul lettem, másnap reggel vettem észre, hogy paptestvéreim szó nélkül megszervezték az éjszakai ügyeletet: óránkénti váltásban, diszkréten jöttek be hozzám, hogy megnézzék, mi újság, hogy vagyok. Egy másik eset is mélyen érintett: édesanyám halálakor – egyke vagyok, édesapám már korábban elhunyt – egy fiatal rendtársam, látva levertségemet, azt mondta: „Romano, ne feledd, amíg én élek, soha nem leszel egyedül az életben.” Átéltem egy fájdalmas időszakot is, egy bántó félreértést, amelyben az Evangélium világosított meg: imádkozni kezdtem azért a személyért, azért a rendtársamért, kérve az Urat, hogy áldja meg őt. Néhány hónap múlva pedig átélhettem a megbékélés örömét. Ugyanakkor látom a veszélyeket is, Szentatya, amelyeket most Ön elé tárok, kérve tanácsát és útmutatását. Az első a nehézség, hogy önmagunk lehessünk; félünk a pletykától, attól, hogy eladnak minket „harminc ezüstért”, csak azért, hogy valaki másnak tetszeleghessen a rólunk továbbadott hírekkel. Aztán ott vannak a különböző szemléletmódok, amelyek bár gazdagságot jelentenek, hordozzák a kísértést is, hogy ahelyett, hogy lehetőséggé formálnánk őket, egymással szemben álló, harcoló táborokat hozzunk létre. Végül pedig ott a számomra legnagyobbnak tűnő veszély: az irigység. Vagyis az, hogy képtelenek vagyunk örülni egy rendtársunk képességeinek, aki így ellenséggé válhat pusztán azért, mert elismerik és lelkipásztori sikereket ér el. Néha eszembe jutnak egy rendtársam kissé keserű, de idevágó szavai: „Ha ártani akarsz valakinek, dicsérd meg őt”, mert ezzel kiteszed őt a támadásoknak. Bizonyára Ön tud nekünk értékes útmutatást adni, hogy mindezt jó irányba fordíthassuk. Köszönöm, Szentatya!

XIV. Leó pápa válasza

Köszönöm. Mondhatnám, mint a professzor: „De hiszen ön már meg is válaszolta a saját kérdését, tehát…” Egy igazán fájdalmas – mondhatni negatív – dologgal kezdem, amely olykor világszerte a papság egyik „világjárványához” hasonlatos. Úgy hívják: invidia clericalis, azaz klerikális irigység. Ez az, amikor egy pap látja, hogy egy társát egy nagyobb, szebb plébánia élére nevezték ki, vagy helynökké választották, vagy mit tudom én… ilyenkor sokszor egyszerűen megszakadnak a kapcsolatok. És nemcsak ez, hanem jön a pletyka, a kritizálás, a háta mögötti beszéd… Rombolunk ahelyett, hogy azon törnénk magunkat, miként építsünk kötelékeket, a barátság és a papi testvériség hídjait. Ezt rögtön az elején le akarom szögezni, hogy aztán félretehessük, de kérlek benneteket, legyetek éberek ezzel a valósággal szemben! Mindannyian emberek vagyunk, vannak érzéseink, emócióink és sok minden más, de papként – és remélhetőleg már a szemináriumtól kezdve – olyan életmodellt kell mutatnunk, ahol a papok valóban barátok és testvérek, nem pedig ellenségek, vagy ami még rosszabb: idegenek egymás számára. Nem is tudom, mi a veszedelmesebb: ellenségnek lenni, vagy egyszerűen közömbösnek maradni a másik iránt? Mindkettőn mélyen el kell gondolkodnunk.

Láttam gyönyörű példákat a papi testvériségre, és meg is osztok néhányat, mert mindenki számára – fiataloknak és időseknek egyaránt – tanulságos lehet. Ismerek egy chicagói papot, akinek az évfolyamtársai a pappá szentelésük napján szövetséget kötöttek, megállapodtak abban, hogy minden hónapban – nem tudom pontosan, talán minden negyedik csütörtökön – találkozni fognak. Szép számú pap tartozott ebbe az évfolyamba. Akkor szereztem róluk tudomást, amikor egyikük, aki már chicagói segédpüspök volt, betöltötte a 93. évét, és az akkori túlélők még mindig rendszeresen összegyűltek. Egész életükön át ápolni akarták azt a szép barátságot, amely már a szemináriumban kialakult közöttük. Ez azonban nem csupán puszta baráti összejövetel volt, hanem egyfajta imádságos együttlét, ahol a nap egy részét a közös imának, egy másik részét pedig a tanulásnak és az elmélyülésnek szentelték.

Ezzel kapcsolatban még valamit szeretnék mondani mindannyiótoknak: a tanulásnak az életünkben állandónak és folyamatosnak kell lennie. Amikor hallom, hogy valaki azt mondja nekem – és ez egy valós eset, egy pap mondta nekem –: „Amióta kijöttem a szemináriumból, egyetlen könyvet sem nyitottam ki.” Mamma mia! – gondoltam magamban – micsoda szomorúság! És mennyire szomorú ez a hívei számára is, akiknek ki tudja, miféle dolgokat kell hallgatniuk a szószékről. Nekünk is folyamatosan képeznünk kell magunkat. Az a papcsoport például a havi találkozóikon minden alkalommal sorra vette a tagokat: „Most te jössz, válassz egy cikket vagy egy témát!” Az illető előre elküldte az anyagot a többieknek, mindenki elolvasta, majd az eszmecsere során teológiáról, pasztorációról, új kezdeményezésekről és az Egyház valóságáról beszélgettek. Gyönyörű dolog volt ez, ráadásul a saját kezdeményezésükből fakadt.

És itt egy másik igen fontos szempont: ha csak ülök és azt mondogatom, hogy „senki sem látogat meg” – ami bármelyikőtökkel előfordulhat –, ne féljünk bekopogtatni a másikhoz! Merjünk kezdeményezni, mondjuk azt a társainknak vagy egy baráti körnek: „Miért nem jövünk össze néha, hogy együtt tanuljunk, közösen gondolkodjunk, imádkozzunk egyet, aztán pedig jót ebédeljünk?” Az a plébános, akinek remek szakácsnője van, meghívhatja a többieket egy közös ebédre. Akikről beszéltem, a chicagói papok, ott az egyházmegyei papság körében mindenki golfozik. Így nyáron eljárnak együtt sportolni is. A lényeg, hogy valakinek meg kell tennie az első lépést. Talán nem lehet mindenkit bevonni – e tekintetben realista vagyok –, hiszen Isten mindannyiunkat különbözőnek teremtett, hála Neki! Nincs két egyforma ember, de az egyikkel vagy a másikkal jobban megtalálom a hangot. A harmadik is derék ember, de nincs meg felé az a mély bizalmam – amiről a kérdésben is szó volt –, hiszen nem tárhatjuk fel életünk minden részletét bárkinek, aki épp szembejön. Meg kell találnunk azt a néhány embert, akikkel közös utat járhatunk be, hogy lehetőségünk nyíljon a mélyebb barátságra és testvéri kapcsolatra, ahol megoszthatjuk az életünket, és nem maradunk egyedül. Mint az a fiatal pap, aki azt mondta neked: „Amíg én élek, soha nem leszel egyedül.” Ilyen értelemben kell törekednünk a papi testvériség építésére. Ez nem feltétlenül egy plébános és a káplánjai között valósul meg; talán szerencsésebb egy plébánosokból álló csoport, nem tudom, a valósághoz kell igazodni. De teremtsünk alkalmakat, hogy megtörjük a magányba és az egymástól való elszigetelődésbe vivő tendenciát. Szánjunk rá időt – nyilván nem lehet minden nap –, de bizonyos rendszerességgel gyűljünk össze, és ne a képernyőn keresztül! Annak is megvan a maga értéke, de a személyes jelenlét, a találkozás az igazi, ahol megoszthatjuk az élet örömeit és nehézségeit. Osszuk meg tapasztalatainkat! Bárki kerülhet válságba, akár egészségi állapota, akár egyéb nehézségek miatt; ha ilyenkor egyedül marad, a krízis gyakran messze sodorja őt hivatása lényegétől. De ha van egy bizalmi köröm, amellyel már van közös múltunk, velük együtt tudok továbbhaladni az úton; ha van valaki, akivel megoszthatom a próbatételek pillanatait. Ez tehát egy nagyon konkrét, ma is megvalósítható cél; a papi életnek az a formája, amely előmozdítja a hiteles papi testvériséget.

Negyedik kérdés

Szentatya! Megválasztásának napján döbbentem rá, hogy immár a legidősebb papok közé tartozom. Hiszen még a pápa is egy évvel fiatalabb nálam! Amikor a Helynökségen gyűléseken veszek részt, mindenki fiatalabb nálam: a bíboros, a helynök-helyettes, a püspök és az igazgatók is. Így folyamatosan megélem ezt az életkort, az időskori érettséget. A plébániánkon él egy emeritus püspök, aki idősebb nálam, de van ott három, különböző egyházmegyéből érkezett pap is, akikkel a testvériség szép tapasztalatát éljük meg, folytatva ezt a rendkívül fontos párbeszédet. Ezek a fiatalok igazi gazdagságot jelentenek. Az idős papok generációját képviselem; ma itt az összes előrehaladott korú lelkipásztor hangja szeretnék lenni. Sokan érzik magukat magányosnak az Evangéliumnak és az Egyháznak szentelt teljes élet után: a sok ember között végzett munka után most a nagy magány következik. Sajnos sokakat betegség is sújt, ami miatt már a nyugdíjkorhatár előtt kénytelenek voltak visszavonulni. Kérdésem kettős: mit tanácsol azoknak, akik magányosak és betegek, s akik gyarlóságukat és korlátaikat most az eucharisztikus kenyérrel együtt ajánlják fel a föláldozott Jézusnak? De azt is kérdezem, Szentatya: mi, idős papok, miként segíthetjük a fiatalabbakat közösségeinkben, hogy lelkileg fiatalok maradjanak, lelkesek legyenek az Ige hirdetésében, és szenvedélyesen építsék az Egyházat, Krisztus jegyesét?

XIV. Leó pápa válasza

Egyvalamit mondhatok: még ha nem is tudunk mindent tökéletesen csinálni, bizonyos értelemben fel kell készülnünk az életben arra, hogy amikor eljön az ideje, el tudjuk fogadni a korosodást, az időskort, a betegséget, sőt még a magányt is. Ha azonban valaki egész életét a párbeszéd, a barátság, a közösség és a testvériség szellemében élte le, akkor valóban nagyon konkrét válaszokat találhat például a betegség vagy az egyedüllét tapasztalatára. Vannak emberek – mondjuk ki nyíltan –, akik már fiatalon is bizonyos megkeseredettséggel járják az élet útjait; soha nem tudták megélni a barátság, a testvériség vagy a közösség élményét. Így már fiatal koruktól vagy középkoruktól kezdve ebben a keserűségben élnek: semminek sem tudnak örülni, és mindig ez a kissé negatív szemlélet uralkodik rajtuk.

Ha valaki az egész életét olyan útként éli meg, amely előrevezeti őt – még az évek súlyával, s olykor akár fiatalon, akár idősként a betegségekkel és nehézségekkel együtt is –, akkor Isten kegyelméből képes lesz elfogadni az érkező keresztet és szenvedést. Teszi mindezt ugyanazzal az imádságos és áldozatos lelkülettel, amelyre pappá szentelése napján törekedett, amikor azt mondta az Úrnak: „Igen, Uram, mindenben követni akarlak Téged, és elfogadom mindazt, amit az élet hoz számomra, mint a Te akaratod részét.”

Ehhez egy sajátos lelki életre van szükség, amelyet már a szemináriumtól kezdve folyamatosan ápolni kell. Nem mondhatom egy huszonkét éves fiatalnak: „Készülj fel arra az időre, amikor nyolcvanéves leszel!”, de az egész hivatás egy olyan út, amelyen a hála sajátos lelkületével kell belépnünk az életbe. Erről eddig még nem beszéltem, de kezdjük a hálával azért, hogy meghívást kaptunk a papságra. Oly sokszor elfelejtjük, milyen nagyszerű a hivatásunk, és mennyire fontos az Egyház élete számára. Nem valamiféle klerikalista gőgből – mondván: „Íme, itt vagyok én!” –, hanem azért, mert az Úr arra hívott meg minket, hogy barátai, tanítványai és az Ő egész népének szolgái legyünk. Ez pedig gyönyörű küldetés! Ha tehát papságom első napjától kezdve a hála szellemében élek, az segíteni fog abban, hogy idős koromban, vagy a betegség keresztjét hordozva is azt tudjam mondani: „Köszönöm, Uram, az életet és az ajándékot, amelyet nekem adtál!”

Nagyon jól tudjátok, hogy sok országban – Európában, Olaszországban, Kanadában pedig már legális is – sok szó esik az eutanáziáról. Ez az életvégi döntések kérdése: olyan emberekről van szó, akik már nem látják értelmét az életüknek, akik ott hordozzák a betegség keresztjét, és azt mondják: „Nem akarom ezt tovább cipelni, inkább véget vetek az életemnek.” Ha mi magunk ennyire borúlátóan tekintünk a saját életünkre – pedig gyakran sokkal kevesebb szenvedést hordozunk, mint oly sokan mások –, hogyan is mondhatnánk nekik: „Nem, nem olthatod ki az életedet, el kell fogadnod a sorsodat…”? Hiszen ha mi is így viselkedünk, és mindenben csak a negatívumot látjuk, hiteltelenné válunk. Nekünk kell az első számú tanúinak lennünk annak, hogy az életnek mérhetetlen értéke van. Ehhez pedig elengedhetetlen a hála, amelynek az egész életünket át kell hatnia.

És az alázat is. Az alázat: az a készség, amellyel elismerjük, hogy nem mi vagyunk a fontosak; az Úr az, aki az életet adta nekünk, az Úr az, aki elkísér és karjaiban hordoz minket még gyengeségünk pillanataiban is. Az Úr ott van velünk. Ezzel a lelkülettel élni pedig életet fakaszt és reményt ad.

Ezen túlmenően ott van a közelség. Szeretnék minden jelenlévőt arra kérni, gondolkodjon el: biztosan ismerünk valamilyen idős embert, beteget, papot, laikust vagy szerzetesnőt, aki nagy nehézségek között él. Hívjuk fel őket, látogassuk meg őket! Mi magunk is tegyünk erőfeszítést, hogy segítsünk a szenvedőknek. Régebben szinte intézményszerű volt, hogy a plébános – mondjuk minden csütörtökön – elvitte a szentáldozást és a betegek olaját, és végiglátogatta a plébánia összes betegét. Ma, amikor kevesebb a pap és több az idős, sokszor hallani: „Jól van, küldjük a laikusokat, majd ők elintézik.” Valóban szép szolgálat, amit a laikusok végeznek, amikor például házhoz viszik az Oltáriszentséget. De ez nem jelenti azt, hogy a pap otthon maradhat az internetet böngészni, amíg mások látogatnak. Számunkra is alapvető szolgálat, apostoli küldetés és a lelkipásztorkodás igen fontos formája a szenvedőkkel való közelség megélése.

Az idős papoknak is megvan a maguk szolgálata. Még ha betegágyhoz vannak kötve is, ha valóban a szolgálat és az áldozatvállalás szellemében élték le életüket, pontosan tudják, hogy imádságuk is egyfajta nagy szolgálat, egy hatalmas ajándék lehet. Életüknek még mindig mély értelme van: továbbra is emlékezhetnek és kísérhetnek imáikkal sok embert, élethelyzetet és közösséget, amelyeknek nagy szükségük van az ő közbenjárásukra. Ahhoz azonban, hogy ezt a szellemiséget megélhessük – hiszen ha valaki negyven évig nem imádkozott, s az ágyban fekve azt mondja, nem tudja, mit kezdjen magával, az valóban nehéz helyzet –, lelki életünkben is meg kell élnünk a folyamatos formációt. Ez a felkészülés már akkor elkezdődik, mielőtt – mondjuk úgy – elérnénk az időskort vagy a betegséget.

És itt még egy dolgot hadd fűzzek hozzá mindenki számára, amely többféle formát is ölthet: ne féljünk folytatni a lelki kísérés nemes gyakorlatát! Legyen valaki az életünkben, aki igazán ismer minket. Egy jó barát is sokat jelent, de gyakran egy jó gyóntató – egy pap vagy egy nagy lelki tapasztalattal bíró, bölcs ember – lehet az, aki kísér és segít minket a súlyos nehézségek idején. Mindannyian emberek vagyunk, mindannyian átélünk nehéz pillanatokat és sokféle fájdalmat; ha azonban van egy bizalmasunk, aki valóban közelről, a szívünk és lelkünk mélyéig kísér minket, azt az életünkhöz kapott hatalmas ajándékként és segítségként ismerhetjük fel. Remélem, közületek is sokan megkapták azt a kegyelmi ajándékot – mert ez nem mindenkinek adatik meg –, hogy tudják, miként kísérjenek másokat, amikor azok ilyen nehézségeket élnek át.

Tehát itt nem csupán az időskor egy szakaszáról van szó, hanem egy egész életről, amelyet ezen a közös úton, a Jézussal való járásban kell leélnünk, szüntelenül növekedve a hit, a remény és a hiteles, tevékeny szeretet lelkületében.

Ez volt az utolsó kérdés. Ha további kérdéseket tennének fel, tartok tőle, hogy mára elfogytak a válaszaim! De szeretném még egyszer, és nagyon őszintén megismételni: nagy örömömre szolgált ez a találkozó. Sajnos nem adódik rá lehetőség, hogy gyakrabban megvalósítsuk… Egyházmegyés püspökként minden hónapban találkoztam a papjaimmal – ezt most a püspökök figyelmébe ajánlom. Hallottam ugyanis olyan egyházmegyéről, ahol a püspök csak az első tíz percre érkezett meg a papsággal való találkozóra, majd távozott is… Remélem, itt nem Önökről van szó… de az egy másik országban történt! Meg kell tanulnunk együtt élni, kísérni egymást és együtt haladni: bíborosoknak, érsekeknek, püspököknek, püspöki helynököknek, a plébánosnak a káplánjaival – mindannyiunknak ezt a szellemiséget kell megélnünk. Ez nem csupán egy papírra vetett program, hanem a testvériség hiteles megélése és az az elkötelezettség, hogy közösen teljesítsük küldetésünket: az Egyház szolgálatát. Szívből kívánok mindannyiótoknak áldott nagyböjti utat, amely a megtérés és az öröm ideje mindenki számára. Adja az Úr, hogy a jövőben is legyen alkalmunk ebben a szellemben együtt lenni. Zárjuk az alkalmat az áldással!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media