Ma délután a Vatikánban, a Szinódusi Teremben megkezdődött a rendkívüli konzisztórium, amelyen XIV. Leó pápa vezetésével egybegyűlt a Bíborosi Kollégium. A rendkívüli konzisztórium munkája két napra, 2026. január 7-re és 8-ra terjed ki.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya beszédét, amelyet a jelenlévő bíborosokhoz intézett:

Kedves Testvéreim!

Nagy örömmel köszöntelek benneteket, és szívből üdvözöllek mindnyájatokat. Köszönöm jelenléteteket! A Szentlélek, akit segítségül hívtunk, vezessen bennünket e két nap során az elmélkedés és a párbeszéd útján.

Nagyon jelentősnek tartom, hogy közvetlenül az Úr megjelenésének főünnepe után gyűltünk össze konzisztóriumra, és szeretném munkánkat egy olyan gondolattal megnyitni, amely éppen ebből a misztériumból fakad.

A liturgiában Izajás próféta mindig megrendítő felhívása hangzott fel: „Kelj föl, öltözz világosságba, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted. Mert íme, sötétség borítja a földet, és sűrű homály a népeket, de fölötted felragyog az Úr, és dicsősége megjelenik rajtad. Népek járnak majd világosságodban, és királyok felkelésed fényében” (Iz 60,1–3).

Ezek a szavak a II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának kezdetét idézik fel bennünk. Hadd olvassam fel teljes egészében az első bekezdést: „Krisztus a nemzetek világossága; ezért ez a Szentlélekben egybegyűlt szent zsinat, miközben az evangéliumot minden teremtménynek hirdeti (vö. Mk 16,15), azt óhajtja, hogy Krisztus világossága, amely az Egyház arcán ragyog fel, minden embert megvilágosítson. Mivel pedig az Egyház Krisztusban bizonyos értelemben szentség, vagyis az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének jele és eszköze, a korábbi zsinatok témáját folytatva világosabban kívánja feltárni hívei és az egész világ előtt saját természetét és egyetemes küldetését. A világ jelenlegi körülményei még sürgetőbbé teszik az Egyház e kötelességét, hogy minden ember – akiket ma a különféle társadalmi, technikai és kulturális kötelékek szorosabban kapcsolnak össze – eljuthasson a Krisztusban való teljes egységre” (Lumen gentium, 1).

Mondhatjuk, hogy a Szentlélek évszázadok távolságából ugyanazt a látomást ihlette meg a prófétában és a zsinati atyákban: az Úr világosságának látomását, amely beragyogja a szent várost – előbb Jeruzsálemet, majd az Egyházat –, és amelynek visszfényében minden nép képes eligazodni a világ sötétségei között. Amit Izajás „képekben” hirdetett meg, azt a Zsinat a maga teljességében ismeri fel Krisztusban, a nemzetek világosságában.

Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápaságát egészében ebben a zsinati perspektívában értelmezhetjük: abban a szemléletben, amely az Egyház misztériumát teljes egészében Krisztus misztériumába ágyazva szemléli, és így az evangelizáló küldetést az üdvösségtörténet központi eseményéből fakadó, kimeríthetetlen erő kisugárzásaként érti meg.

XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa ezt a látásmódot egyetlen szóban foglalta össze: vonzás. XVI. Benedek pápa a 2007-es aparecidai konferencia megnyitó homíliájában így fogalmazott: „Az Egyház nem térít meg. Inkább vonzás által növekszik: amiként Krisztus szeretetének erejével – amely a keresztáldozatban teljesedik be – mindenkit magához vonz, úgy az Egyház is annyiban teljesíti küldetését, amennyiben Krisztussal egyesülve minden cselekedetét Urának szeretetével való lelki és konkrét összhangban végzi.” Ferenc pápa teljes mértékben osztozott ebben a szemléletben, és számos alkalommal, különböző összefüggésekben megerősítette azt.

Ma örömmel veszem fel ezt a gondolatot, és osztom meg veletek. Arra hívom magamat és benneteket is, hogy figyelmesen szemléljük azt, amit XVI. Benedek pápa annak az „erőnek” nevezett, amely e vonzás dinamikáját irányítja: ez az erő a charis, az agapé, Isten szeretete, amely Jézus Krisztusban testet öltött, és amely a Szentlélekben az Egyháznak ajándékoztatott, megszentelve annak minden cselekedetét. Valójában nem az Egyház az, amely vonz, hanem Krisztus; és ha egy keresztény vagy egy egyházi közösség vonzóvá válik, az azért történik, mert azon a „csatornán” keresztül eljut az éltető nedv, a szeretet ereje, amely a Megváltó Szívéből fakad. Jelzésértékű, hogy Ferenc pápa, aki az Evangelii gaudium kezdetű buzdítással „az evangélium hirdetéséről a mai világban” indította pápaságát, a Dilexit nos kezdetű írással zárta azt, „Krisztus Szívének isteni és emberi szeretetéről”.

Szent Pál írja: „Caritas Christi urget nos” (2Kor 5,14). Az itt használt ige azt fejezi ki, hogy Krisztus szeretete sürget bennünket, mert birtokba vesz, körülölel, magával ragad. Ez az az erő, amely mindenkit Krisztushoz vonz, amint ő maga is megjövendölte: „Én pedig, amikor fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Amennyiben úgy szeretjük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket, az övéi vagyunk, az ő közössége vagyunk, és ő továbbra is vonzani tud rajtunk keresztül. Valójában csak a szeretet hiteles, csak a szeretet méltó a hitre. [1]

Az egység vonz, a megosztottság szétszór. Úgy tűnik, ezt a törvényt a fizika is igazolja, mind a mikro-, mind a makrokozmosz szintjén. Ezért ahhoz, hogy valóban missziós Egyház legyünk, vagyis képesek legyünk tanúságot tenni Krisztus szeretetének vonzó erejéről, mindenekelőtt az ő parancsát kell megélnünk – azt az egyetlen parancsot, amelyet a tanítványok lábának megmosása után adott nekünk: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” És hozzáteszi: „Erről ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok: ha szeretitek egymást” (Jn 13,34–35). Szent Ágoston így kommentálja ezt: „Azért szeretett minket, hogy mi is szeressük egymást. Azáltal, hogy szeretett minket, segítséget adott, hogy kölcsönös szeretettel összeforrjunk egymással, és egy ilyen édes kötelékkel összekapcsolva egyetlen testté váljunk egy ekkora Fő alatt” (Homília Szent János evangéliumáról 65, 2).

Kedves Testvéreim, innen szeretnék kiindulni, ebből az Úrtól kapott szóból, első konzisztóriumunk kezdetén, és mindenekelőtt azon a kollegiális úton, amelyre Isten kegyelméből hivatottak vagyunk. Nagyon sokszínű közösséget alkotunk, amelyet gazdagít a származások, kultúrák, egyházi és társadalmi hagyományok sokfélesége, a különböző képzési és tanulmányi utak, a lelkipásztori tapasztalatok, valamint – természetesen – személyes jellemvonásaink is. Elsősorban arra vagyunk meghívva, hogy megismerjük egymást és párbeszédet folytassunk, hogy együtt tudjunk munkálkodni az Egyház szolgálatában. Remélem, hogy növekedni tudunk a közösségben, és így a kollegialitás hiteles modelljét kínálhatjuk.

Ma bizonyos értelemben folytatjuk azt az emlékezetes találkozót, amelyet sokatokkal együtt közvetlenül a konklávé után élhettünk meg, „a közösség és a testvériség, az elmélkedés és a megosztás pillanataként, amelynek célja az volt, hogy támogassa és tanácsokkal segítse a pápát az egyetemes Egyház kormányzásának súlyos felelősségében” (A rendkívüli konzisztórium összehívásáról szóló levél, 2025. december 12.).

E napok során már lehetőségünk nyílik közösségi elmélkedésre négy témáról: az Evangelii gaudiumról, vagyis az Egyház küldetéséről a mai világban; a Praedicate Evangeliumról, azaz a Szentszék szolgálatáról, különösen a részegyházak javára; a szinódusról és a szinodalitásról, mint az együttműködés eszközéről és stílusáról; valamint a liturgiáról, amely a keresztény élet forrása és csúcsa. Az idő szűkössége és az érdemi elmélyülés elősegítése érdekében ezek közül kettő kerül majd részletesebb tárgyalásra.

Mind a huszonegy csoport hozzá fog járulni ahhoz a döntéshez, amelyet meg fogunk hozni; mivel azonban számomra könnyebb tanácsot kérni azoktól, akik a Kúriában dolgoznak és Rómában élnek, a beszámolókat a helyi egyházakból érkező kilenc csoport fogja előterjeszteni.

Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak benneteket. Amint azt a Püspöki Szinódus 2023-as és 2024-es két közgyűlése során megtanultuk, a szinodális dinamika par excellence az odahallgatás. Minden ilyen alkalom lehetőséget kínál arra, hogy elmélyítsük a szinodalitás iránti közös megbecsülésünket. „Az a világ, amelyben élünk, és amelyet ellentmondásaival együtt is szeretnünk és szolgálnunk kell, megköveteli az Egyháztól, hogy küldetésének minden területén erősítse a szinergiákat. Éppen a szinodalitás útja az az út, amelyet Isten a harmadik évezred Egyházától vár el” (Ferenc pápa, Beszéd a Püspöki Szinódus megalapításának 50. évfordulóján, 2015. október 17.).

Ez a másfél nap, amelyet együtt töltünk, előképe lesz közös jövőbeli utunknak. Nem egy szöveg megalkotására törekszünk, hanem egy olyan beszélgetés előmozdítására, amely segítségemre lesz az egész Egyház küldetésének szolgálatában.

Holnap a kiválasztott két témát fogjuk tárgyalni, a következő vezérkérdés mentén:

A következő egy–két év távlatában milyen figyelmi szempontok és prioritások irányíthatják a Szentatya és a Kúria tevékenységét ebben a kérdésben?

Meghallgatni mindenkinek az értelmét, szívét és lelkét; meghallgatni egymást; csak a lényeget megfogalmazni, nagyon röviden, hogy mindenki szóhoz juthasson – ez lesz az eljárásunk. A bölcs ókori rómaiak mondták: Non multa sed multum! A jövőben is ez a kölcsönös meghallgatásra épülő stílus, a Szentlélek vezetésének keresése és az együtt haladás nagy segítségére lesz annak a péteri szolgálatnak, amelyet rám bíztak. Abból is, ahogyan megtanulunk testvéri lelkülettel és őszinte barátságban együtt dolgozni, valami új kezdődhet, amely a jelent és a jövőt egyaránt érinti.

Kedves Testvéreim, már most hálát adok Istennek jelenlétetekért és hozzájárulásotokért. Segítsen bennünket mindenkor a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja.

[1] Vö. H. U. von Balthasar, Glaubhaft ist nur Liebe, Johannes Verlag, Einsiedeln, 1963.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media