Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palota Kelemen-termében XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Pápai Teológiai Akadémia által szervezett szimpózium résztvevőit.

Az alábbiakban közöljük a pápa beszédét, amelyet a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek!

Eminenciás uram,
excellenciás uraim,
tisztelt akadémikusok,

örömmel fogadom a Pápai Teológiai Akadémiát a Vatikánban megrendezett nemzetközi szeminárium lezárásaként, amelynek témája  „Teremtés, természet, környezet egy békés világért” volt.

Gondolataitok sürgető és aktuális kérdésekről szóltak, amelyek nekem és elődeimnek  – Szent II. János Pálnak, XVI. Benedeknek és Ferenc pápának – is nagyon fontosak: a környezeti fenntarthatóság és a teremtett világ megóvása ugyanis elengedhetetlen az emberiség túléléséhez, és közvetlen hatással van társadalmaink szerveződésére, valamint a békés és szolidáris emberi együttélés lehetőségére.

Ugyanakkor minden erőfeszítés, amely világunk környezeti és társadalmi viszonyainak javítására irányul, mindenki közreműködését igényli: mindannyian a magunk részéről olyan szolidaritásban és együttműködésben kell résztvennünk, amely túllép a regionális, nemzeti, kulturális és akár vallási korlátokon. A szemináriumotok interkulturális és vallásközi jellege reményt ad további, egyre intenzívebb eszmecserékre, hatékony és gyümölcsöző kezdeményezésekre. Ez összhangban áll a Pápai Teológiai Akadémia megújult profiljával, amelyet Ferenc pápa indított el, és amely új formát adott a Szentszék több évszázados intézményének.

Az Ad theologiam promovendam apostoli levél – amely alig két éve kísérte az új alapszabályok és programirányelvek kihirdetését – iránytűként szolgál, és különösen a teológiai munka missziós és párbeszédre irányuló lendülétére szeretnék kitérni.

A teológia az egyház missziós és evanglizációs tevékenységének lényegi dimenziója: gyökerei az evangéliumban  vannak, végső célja pedig az Istennel való közösség, amely a keresztény igehirdetés célja. Mivel minden időben minden emberhez szól, az evanglizációs munka állandó kihívást elé állítja a kulturális kontextusokat, és olyan „kifelé irányuló” teológiát igényel, amely a tudományos szigort a történelem iránti szenvedéllyel ötvözi; olyan teológiát, amely megtestesül, átitatva korunk férfiainak és nőinek bánatával, örömeivel, várakozásaival és reményeivel.

E különböző szempontok szintézisét egy szapienciális teológia kínálhatja, az ókor nagy atyáinak és mestereinek példája nyomán, akik a Lélekre hagyatkozva tudták egyesíteni a hitet és az értelmet, a reflexiót, az imát és a gyakorlatot. Jelentős e tekintetben Szent Ágoston örök példája, akinek teológiája soha nem volt pusztán elvont kutatás, hanem mindig az Isten-tapasztalat és a vele való élő kapcsolat gyümölcse. Ez a tapasztalat már keresztsége előtt elkezdődött, amikor érezte, hogy szíve mélyén kimondhatatlan fény vezeti (vö. Vallomások, VII, 10), majd egész életén át folytatódott egy olyan, megtestesült teológiai reflexióban, amely képes volt válaszolni kora lelki, tanbeli, lelkipásztori és társadalmi kihívásaira.

Ha Ágoston egzisztenciális és affektív lenyomattal kezdte ezt az utat, a bensőből kiindulva és felismerve a „bennünk lakozó Igazságot”, Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi ész eszközeivel rendszerezte azt, szilárd hidat építve a keresztény hit és a tudomány között, a teológiát sapida scientia-ként, azaz bölcsességként értelmezve. Ez emlékeztet bennünket egy közelebbi nagy gondolkodóra, Boldog Antonio Rosminire, aki „a teológiát az intellektuális szeretet magasztos kifejeződésének tekintette, miközben arra buzdított, hogy minden tudomány kritikai értelmét a Bölcsesség Ideája felé irányítsuk.” [1]

A teológia tehát olyan bölcsesség, amely tágabb egzisztenciális horizontokat nyit, párbeszédet folytat a tudományokkal, a filozófiával, a művészettel és az egész emberi tapasztalattal. A teológus az a személy, aki saját teológiai munkájában a hit „tudását” és „ízét” kívánja mindenkinek közvetíteni, hogy az megvilágítsa az életet, felemelje a gyengéket és kirekesztetteket, megérintse és meggyógyítsa a szegények szenvedő testét, segítsen testvéries és szolidáris világot építeni, és elvezessen az Istennel való találkozáshoz.

A hit tudásának jelentős tanúsága az ember szolgálatában – személyes, társadalmi és politikai dimenzióiban – az Egyház társadalmi tanítása, amely ma arra is hivatott, hogy bölcs válaszokat adjon a digitális kihívásokra. A teológia közvetlenül megszólított, mert a mesterséges intelligencia összetett világában nem elegendő a pusztán etikai megközelítés: szükséges egy olyan antropológiai látásmód, amely megalapozza az etikus cselekvést, és ezzel újra fel kell  tenni az örök kérdést: ki az ember, mi az ő végtelen méltósága, amely minden digitális androidnál több?

Ezért arra hívlak benneteket, hogy olyan teológiát műveljetek, amely a Krisztussal való személyes és átalakító találkozásora épül, és amely képes megtestesülni a mai emberiség konkrét történéseiben. Bátorítalak benneteket, hogy ne csak a filozófiával, hanem a fizikával, a biológiával, a közgazdaságtannal, a jogtudománnyal, az irodalommal és a zenével is folytassatok párbeszédet, hogy gazdagodjatok és gazdagítsatok, hogy az evangélium jó kovászát elvigyétek a különböző kultúrákba, a más vallások híveivel és a nem hívőkkel való találkozásokba. Ehhez az ad extra párbeszédhez – mint tudjátok – szükséges az ad intra párbeszéd, vagyis a teológusok közötti párbeszéd, mert Isten arcát csak együtt haladva lehet keresni. Remélem tehát, hogy az Akadémia a teológusok találkozásának és barátságának helyévé válik, a közösség és a megosztás terévé, ahol együtt járhatunk Krisztus felé.

E kívánsággal szeretném bátorítani és megáldani az Akadémia mindhárom „arcát”, amelyet az új Alapszabály vázol fel: az akadémiai-tudományos arcot, ahol az intellektuális szigor, a kutatás és a hit kritikai tanulmányozása folyik; a szapienciális arcot, amely a szemlélődés és a megkülönböztetés ideje, és amely sok hétköznapi embert von be a „teológiai cönákulumok” révén, ahol a teológia imádsággá, meghallgatássá és megosztássá válik, segít legyőzni a hamis istenképeket és táplálja a lelki életet; végül a szolidáris arcot, amely a szeretet konkrét gesztusait kívánja inspirálni és ébren tartani. Isten igazi megismerése ugyanis a szeretettől átalakított életben valósul meg.

Kedveseim, köszönöm elkötelezettségeteket, és kívánom, hogy fejlesszétek és valósítsátok meg ezt a szapienciális teológiát az Egyház és a világ szolgálatában. Áldásom kísérjen és támogasson benneteket.

Köszönöm!

—

[1] Ad theologiam promovendam apostoli levél (2023. november 1.), 7

forrás: Bollettino
kép: @VATICAN MEDIA (Vatican News)