Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta a Latin-amerikai Pápai Bizottság által a latin-amerikai függőségi helyzetekről szervezett találkozó résztvevőit.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Jó reggelt kívánok mindannyiuknak, s köszöntöm Önöket!

Testvéri szeretettel üdvözlöm Önöket. Külön köszönetet mondok a Latin-amerikai és Karibi Püspöki Tanácsnak (CELAM) és az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) e találkozó megszervezéséért, valamint a Latin-amerikai Pápai Bizottságnak és a Pápai Életvédelmi Akadémiának.

Üdvözlöm továbbá az Ázsiából, Afrikából, Európából és Amerikából érkezett testvéreket is, akik a fiatalokat kísérő, megelőző, rehabilitációs és integrációs egyházi központokból jöttek el hozzánk, s akik jelenlétükkel arra emlékeztetnek bennünket, hogy a szenvedés és a remény nem ismer határokat.

A téma, amelyért összegyűltünk, a kábítószer-problémáról és annak a fiataljainkra gyakorolt hatásáról való hitbéli elmélkedés. A függőség olyan összetett jelenség, amely rávilágít egy elszemélytelenedett világ kudarcára. A fiatalok szenvedése átfogó válaszokat követel tőlünk: közösségi megelőzést, tudományos alapokon nyugvó segítséget, emberarcú igazságszolgáltatást és közvetlen lelkipásztori kísérést. Hozzájárulásunknak a gondoskodásra, a jelenlétre és a közösségi szövet újjáépítésére kell irányulnia.

Örömmel látom, hogy ezen a találkozón négy olyan híd kapcsolódik össze, amelyek egyúttal a területen való együttműködés négy különböző útját is jelentik.

Az első híd az Egyház és a nemzetközi szervezetek között van, hiszen senki sem képes egymaga szembenézni a kábítószer-problémával. Ezért külön említést érdemel az Amerikai Államok Szervezete és a Latin-amerikai és Karibi Püspöki Tanács között fennálló együttműködés, amely vallási kötődésű közösségi szervezetek számára koordinál képzéseket, támogató hálózatokat hoz létre, és amelynek köszönhetően a CELAM bemutathatta a Latin-amerikai kézikönyv a függőségek megelőzéséről és a lelkipásztori kísérésről című kiadványt.

A második híd a tudomány és a hit között jön létre. Az Egyház nem azzal az igénnyel szól hozzá a kábítószer-problémához, hogy versenyre keljen az idegtudományokkal, a pszichiátriával vagy a közegészségüggyel, sem azzal, hogy azok helyébe lépjen; hanem az evangéliumból kiindulva, az emberi személy átfogó megértése révén törekszik megvilágítani azt.

A harmadik híd a különböző kontinenseken zarándokló Egyház kebelén belül jön létre. Ezekben a napokban Amerikából, Ázsiából, Afrikából és Európából érkeztek ide képviselők, hogy megosszák egymással szenvedéseiket, reményeiket és lelkipásztori buzgóságukat.

A negyedik híd ökumenikus. A Katolikus Egyház és a többi egyházi közösség a szenvedők iránti tevékeny szeretet gyakorlásában – a hitből kiindulva – olyan beszédes közös nyelvre talál, amellyel kísérheti a fiatalokat és segítheti őket szükségleteikben és álmaikban.

De engedjék meg, hogy egy pillanatra kitérjek egy olyan intézményre, amely munkánk minden területét áthatja: a családra. A család, amelyet a II. Vatikáni Zsinat méltán nevezett „családegyház” (vö. Lumen gentium, 11), az a hely, ahol az életet ápolják, óvják és kibontakoztatják. A kábítószerek elleni megelőzésnek nincs jobb módja, mint egy jó család.

Jelenleg számtalan olyan család fájdalmának vagyunk tanúi, amelyeket tönkretett a kábítószer-fogyasztás, az erőszak, a gyermekek bűnszervezetekbe való beszervezése, a szegénység vagy a lehetőségek hiánya, amelyek az út szélére szorítják őket. Szent II. János Pál pápa arra kért bennünket, tegyük az Egyházat „a közösség házává és iskolájává” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 43.). Ferenc pápa pedig arra emlékeztetett minket, hogy Jézus azt akarja: „érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270.). Ebben fejeződik ki az Önök által hordozott küldetés magva: hogy az Egyház család legyen, amely magához öleli különösen is a szenvedő embereket.

Végül szeretnék megfogalmazni egy kívánságot: hogy az Egyház legyen mindazok családja, akik az út szélén rekedtek. Miként a szamaritánus, aki az elesett ember felebarátjává vált, mi se menjünk el mellettük; építsünk olyan Egyházat, amely megáll, odalép, megrendül, olajat önt a sebekre, táplál és otthonná válik!

Köszönöm a munkájukat!

Isten áldja meg Önöket!

Kérjük az Úr áldását! Isten kegyelme kísérje mindig mindannyiukat, családjaikat és tevékenységüket. Rendkívül fontos munkát végeznek a világ legkülönbözőbb részein.

[Áldás]

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media