Ma reggel, miután elhagyta a Vatikáni Apostoli Palotát, XIV. Leó pápa a vatikáni helikopter-leszállópályára ment, ahonnan 7.55-kor indult Assisibe a „GO! Franciscan Youth Meeting 2026” rendezvény alkalmából.

A „Migaghelli” sportpályán történt 8.28-as landolás után a pápát Excellenciás Felice Accrocca assisi érsek-püspök, Stefania Proietti, Umbria tartomány elnöke, dr. Francesco Zito, Perugia prefektusa, dr. Valter Stoppini, Assisi polgármestere, valamint dr. Massimiliano Presciutti, Perugia megye elnöke fogadta.

Ezt követően a Szentatya gépkocsival a Porciunkula-bazilikához hajtatott, ahol köszöntötte az előtte elterülő téren összegyűlt szép számú fiatalt.

A bazilika előtt a pápát a ferences rendek legfőbb elöljárói fogadták:

Massimo Fusarelli OFM; Carlos Alberto Trovarelli OFM Conv.; Roberto Genuin OFM Cap. szerzetesatyák.

Ezt követően XIV. Leó találkozott a fiatalokkal a Santa Maria degli Angeli téren.

A találkozó végén a Szentatya, XIV. Leó a kolostor kerengőjébe ment, ahol köszöntötte az összes jelen lévő ferences szerzetest.

Ezt követően a kolostorban a pápa köszöntötte a jelen lévő püspököket, valamint az Assisi Szent Ferenc halálának nyolcadik centenáriumára létrehozott Nemzeti Bizottság tagjait.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya és a Santa Maria degli Angeli téren tartott találkozón részt vevő fiatalok párbeszédének szövegét:

Karolina (Zágráb) kérdése:

Szentatya!

Karolinának hívnak, Horvátországból, a zágrábi Páduai Szent Antal-plébániáról és bazilikából érkeztem. Ferences plébániákon nőttünk fel a testvérek kíséretében, s Assisi Szent Ferenctől tanultuk meg, hogy az evangéliumot elsősorban az életünkkel hirdetjük: az öröm, az egyszerűség, a testvériség és a minden emberhez való közelség révén. E tapasztalatnak köszönhetően egy olyan élő hitre találtunk rá, amely nem marad a templomok falai közé zárva, hanem szolgálattá, befogadássá és reménnyé válik mások számára. Ma azonban egy gyorsan változó világban élünk, ahol sok fiatal küzd azzal, hogy igazodási pontokat találjon, hiteles kapcsolatokat építsen, s megnyissa szívét Isten előtt. Mi is szeretnénk az evangélium hiteles tanúi lenni ott, ahol élünk, tanulunk és dolgozunk, Krisztus világosságát hordozva Szent Ferenc egyszerű és testvéri lelkületével.

Szentatya, milyen tanácsot adna nekünk, fiataloknak, akik a ferences lelkiségben nőttünk fel, hogy Krisztus hiteles tanítványai maradhassunk, s reményt vigyünk kortársainknak anélkül, hogy elveszítenénk az evangélium örömét, a szív egyszerűségét és az emberekhez való azon közelséget, amely minden keresztény tanúságtételt hitelessé tesz?

A Szentatya válasza

Köszönöm, Karolina, ezt a kérdést! És mindenekelőtt jó reggelt kívánok mindannyiótoknak! Köszöntöm azokat a fiatalokat is, akik már a bazilikában vannak, s akik – úgy hiszem – a kivetítőkön keresztül kísérnek bennünket. Igazán örülök, hogy itt lehetek veletek! Szóval, Karolina, köszönöm e kérdést. Úgy gondolom, sokan, akik hallgatták, érezték, hogy már benne volt a válasz egy része, hiszen tanúságot tettél az egyszerűség, a testvériség és a közelség azon stílusáról, amely meggyőzött téged, s lehetővé tette, hogy felnövekedj a hitben egy olyan közösséghez tartozva, amely nyitott mindenki felé. Mindez Európának egy olyan térségében történt, amely alig harminc évvel ezelőtt tapasztalta meg a háborút, valamint a vallási felekezetiség és a nacionalizmus veszélyes összefonódását. A ferencesek jelenléte valójában évszázadokon át inspirálta a párbeszédet, s segítette a katolikusok, az ortodoxok és a muszlimok békés együttélését. Ma hűségesnek lenni a felebaráti közelség e hagyományához azt jelenti, hogy szembeúszunk az árral: az emlékezet megtisztításán fáradozunk, s a megbékélést ápoljuk.

A keresztényektől mindinkább azt kérik majd, hogy a béke munkálói legyenek az olyan társadalmakban, amelyek kísértésbe esnek, hogy a vallást az identitások szembeállítására eszközül használják fel. Krisztus tanújának lenni tehát továbbra is magával ragadó és embert próbáló feladat, mert a mesterséges határokon túlra tágítja az értelmet és a szívet – vagyis a téves tájékoztatás szülte félelmeken és az előítéletek falain túlra. A hatalom kultúrájának elutasítása és a szeretet civilizációjának építése nem válik azonnal megértetté és elfogadottá. Szent Ferenctől azonban tanuljátok meg az evangéliumi radikalizmust, amely a fundamentalizmus ellentéte: nem vakká és erőszakossá tesz, hanem érzékennyé és figyelmessé, mindig Jézus követésére ösztönöz, s így alázatossá és mindenki iránt befogadóvá formál. Nem könnyű, de nagy örömet ad.

Próbáljátok meg most egy pillanatra elképzelni azt a helyet, ahol vagyunk, de nyolc évszázaddal ezelőtt! Itt, a nyílt mezőn több száz fiatal testvér gyűlt össze Ferenccel egész Európából. Próbáljátok meg látni őket, ahogyan a Források elbeszélik: „csoportról csoportra, itt negyvenen, ott százan, másutt nyolcvanan együtt; mindannyian Istenről beszélgettek, imádkoztak, könnyeiket hullatták és a felebaráti szeretetben gyakorolták magukat; s oly nagy csendben és oly nagy alázatban éltek, hogy egyetlen zajt sem lehetett hallani” (vö. Ferences Források, 1848). Ez a csend a háború ellentéte a maga erőszakosságával, kiáltásaival és kegyetlenségeivel. E szerzetesek gyékényei – akárcsak ma a ti hálózsákjaitok – a békéről beszélnek. Íme az Egyház: testvérek közössége, ahová mindenki meghívást kap. Kedves fiatalok, milyen szép együtt lenni, hogy „Istenről beszélgessünk”, s így az Ő világosságánál magáról az életről, annak szépségében, titkában és komolyságában! Tanúskodjatok erről a lelkületről mindenütt, különösen egy olyan korban, amikor a technológia elszoktat attól, hogy együtt legyünk, hús-vér emberek között!

Szent Ferenc felismerte, hogy a szegénység választása közelebb hozhatja a tőlünk távol lévőket, elősegíti a találkozást, s az ajándékok cseréjére hív. Így felismerte azt is, hogy az evangélium elválaszthatatlan Jézus Krisztus döntéseitől, aki szegénnyé lett értünk, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9): az evangélium az Ő élete, az Ő útja, az Atyába vetett rendíthetetlen bizalma. Ha az Ő nevében gyűlünk össze, Ő ott van közöttünk (vö. Mt 18,20), s a szívünket betöltő öröm szabad és tiszta (vö. Jn 20,20). Ez az öröm – a szavaknál is jobban – örömhírt hordoz, és nem lehet elrejteni. Köszönöm!

Giovanni (Bologna) kérdése:

Szentatya!

Giovanninak hívnak, 27 éves vagyok, s Bolognából érkeztem. Mi, fiatalok egy olyan világban élünk, ahol az ideiglenesség kultúrája uralkodik, s ahol félünk a végleges, életre szóló döntésektől. Ennek ellenére Isten egyedülálló és szeretetteljes módon folyamatosan szól hozzánk, s arra hív bennünket, hogy kövessük Őt az élet és az öröm ígéretével, fokozatosan feltárva előttünk hivatásunkat.

Íme a kérdésem: Hogyan mondhatunk Neki teljes, bátor igent, elkerülve, hogy „aki az eke szarvára teszi a kezét, visszanézzen”, s hogy túlzott súlyt tulajdonítsunk az út fáradságainak és lemondásainak? Mi segítette Önt a saját hivatásának útján?

A Szentatya válasza

Köszönöm, Giovanni, ezt a – mondhatnám – bátor kérdést, amely tele van a nem múló dolgok iránti vággyal. Ma hajlamosak vagyunk negatív értelemben beszélni az ideiglenességről. Egykor azonban éppen az Egyház nevelt kitartóan az ideiglenesség érzékére: elmúlik e világ, szalad az idő, a földi dolgok mulandóak. Egyedül Isten marad meg, Isten az örök. Meg kell hát kérdeznünk magunktól, mi változott, hogy ne tartozzunk azok közé, akik a múltat sírják vissza, s így nem néznek szembe a jelennek, és nem vállalnak felelősséget a jövőért.

Szinte az egész világon eltűnőben van a hagyományos társadalmak stabilitása – az a rend, amelyben egész generációk egyetlen életút során csupán minimális változásokat tapasztalhattak. Ott minden szigorúan szabályozott és előre meghatározott volt. Akkoriban az Egyház tanúságtétele arra hívott, hogy ne törődjünk bele egy előre megírt sorsba, hanem az örökkévalósággal való kapcsolatában mérlegeljünk minden egyes tettet. Ma viszont a szabadság olykor zavaros értelmezése miatt abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy az élet soha nem dől el egyszer s mindenkorra, hiszen a bennünket körülvevő világ gyorsan alakul, s mi magunk is sokat változunk. Ezáltal azonban növekszik a félelem és az eltévedés veszélye is. Ebben a helyzetben a végleges döntés meghozatalához szükséges bátorság talán a legforradalmibb tett.

Az örökre szóló döntés nem zár kalitkába bennünket, hanem egy nagyobb lendületre nyit meg. A szeretet kivonulás: felfedezésre váró út, olyan ösvény, amelyet Isten velünk együtt jár végig – s ez minden hivatás valódi értelme. A Biblia arra hív bennünket, hogy így éljünk: mint akiket felállásra hívtak, hogy végigjárják saját történetüket, miközben ajándékként fogadják az Úrtól az irányt és az értelmet, hogy az Ő terve szerint szeressenek (vö. 1Kor 13 és 1Jn 4). A hit, a bizalom és a megbízhatóság itt tárja fel felbonthatatlan összefonódását. A hitben így leplezzük le azt az illúziót, hogy a problémák megoldódnak a meneküléssel, az árulással, vagy azzal, hogy mindig más meg más utakon teszünk néhány lépést anélkül, hogy valaha is messzire jutnánk. Szaporodhatnak ugyan a tapasztalatok, a kapcsolatok, a fogyasztás, mégis mindig ugyanazon a ponton maradunk. Az emberi ára magas, a belső üresség pedig mély. Nem ritkán jutunk el odáig, hogy eszközként használunk másokat, s minket is eszközként használnak. Az „örökre” tehát olyan kegyelem, amelyre maga Isten segít válaszolni a mi hűségünk által, az élet teljességéért (vö. Jn 10,10).

Ezért már a serdülőkortól kezdve fontos megtanulni önmagunk megismerését, a döntéshozatalt és az elköteleződést – vagyis a hívó Úrra való válaszadást –, s ezt felnőttkorban sem szabad abbahagynunk, sem a már meghozott döntéseinkben, sem a még előttünk állók előtt. Olyan kaland ez, amelyben senkinek sem kell egyedül éreznie magát, s amely – akárcsak a hit – az utolsó pillanatig tart. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy az Úr soha nem hagyott magamra: mindig velem volt, s olyan embereket is ajándékozott mellém, akikkel együtt járhattam az utat. Így a papi hivatásban, az ágostoni közösség tagjaként, misszionáriusként olyan világosságra találtam, amely mindmáig vezetett – egészen addig, amíg igent nem kellett mondanom egy egészen különleges hívásra is: arra, hogy pápa legyek.

Amikor igent mondunk arra az egyedülálló tervre, amelyet Isten mindannyiunk számára kinyilvánít, az az alapvető hívás, amely minden szívbe be van írva, a közösségre szól – s ezt nem csak egyszer halljuk meg, hanem minden egyes nap. A bűn elhomályosítja a tisztánlátást e téren, s bizalmatlanságot, versengést és gyanakvást visz a legalapvetőbb kapcsolatainkba is. Hála Istennek azonban minden hivatás egyben a megváltás és a gyógyulás útja is. Jézus hívása, amely a követésére szólít bennünket, felragyogtatja saját méltóságunkat, s arra indít, hogy tiszteljük a másokét is, miközben bizalmat élünk meg és bizalmat ajándékozunk: ez a dinamizmus annyira felszabadító, hogy megérdemli minden szenvedélyünket. Köszönöm!

Luigi (Paternò, Szicília) kérdése:

Szentatya!

Luigi vagyok, 22 éves, a szicíliai Paternòból, egy kisvárosból érkeztem. A szicíliai Ferences Ifjúság szószólójaként állok itt, amely a ferences karizmát követő fiatalok közössége. Szeretnék feltenni egy kérdést Szent Ferenc egy olyan vonásával kapcsolatban, amely nagyon mélyen megérint. „Ferenc testvér engedelmességet és tiszteletet ígér Honorius úrnak, a pápának s a törvényesen megválasztott utódainak, meg a Római Egyháznak” (RB I). Bár olyan korban élt, amikor az Egyházat belső ellentmondások és nehézségek terhelték, nem az eretnekség útját választotta; nem támadta s nem ítélkezett a korabeli Egyház felett, hanem a pápának való engedelmességet választotta. Az ő döntése szabad és forradalmi volt, a maga ízig-vérig „kisebb testvéri” stílusában, amelynek egyetlen célja az, hogy legyőzze az ítélkezés nyomorúságát azzal a könyörülettel és jóvátétellel, amelyet egyedül a Szeretet adhat.

Ma sok fiatal mondja azt, hogy „hisz Istenben, de az Egyházban nem”, s saját közösségeinkből kiindulva mi magunk is látunk egy ellentmondásokkal és belső válságokkal küzdő Egyházat. Ezért felteszem a kérdést: hogyan tudunk megmaradni ebben a helyreállító Szeretetben? Miért nehéz napjainkban Anyaként tekinteni az Egyházra, aki – még sebei ellenére is – mindig készen áll arra, hogy befogadjon és szeressen bennünket?

A Szentatya válasza

Köszönöm, Luigi. A tiéd időszerű kérdés, amely elvezet bennünket Szent Ferenc tapasztalatának szívéhez. Szembenézni ezzel azt jelenti, hogy osztozunk egy vágyban: az Úr Jézusnak az Egyházra vonatkozó vágyában. Ferenc meghallotta ezt, miközben a Megfeszítettet szemlélte. Nekünk is mindig vissza kell térnünk ehhez a vágyhoz. A történelem során és ma is sokan nem tudták úgy megtapasztalni az Egyházat, ahogyan azt Jézus Krisztus akarja. Ez fájdalmas, sebeket és csalódást hagy maga után, s egyesek számára akár a hit akadályává is válhat.

Az evangéliumban Jézus óv az ilyen jellegű botlástól, vagyis attól a botránytól, amelyet tanítványai okozhatnak másoknak, különösen a kicsinyeknek és a szegényeknek. Jézus vágya – amint ezt a kezdetektől fogva körülötte kialakuló közösségben is látjuk – az, hogy egyetlen néppé gyűjtsön össze bennünket, amelyben felülemelkedünk azon, ami általában megosztja az embereket. Jézus körül testvérekké válnak olyan férfiak és nők, akik egyébként soha nem találkoztak vagy érintkeztek volna egymással. Amikor az Egyháznak ez a csodája – Istennek hála – továbbra is végbemegy, az még ma is meglepő hatást kelt a városainkban, amelyek tele vannak az egymást elválasztó, láthatatlan falakkal. Mennyi megkülönböztetés és egyenlőtlenség szűnhet meg azonnal, mihelyt testvérként ismerjük el egymást!

Ennek a forradalmi egységnek van egy másik szempontja is. Jézus így szól: „Közöttetek azonban nem így van” (Mk 10,43), vagyis nem úgy kell mennie a dolgoknak, mint a föld nagyjai és a világ hatalmasságai között, akik elismerésre törekednek, és uralkodnak másokon. Éppen ellenkezőleg, Jézus azt mondja nekünk: „Aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok, és aki köztetek első akar lenni, az legyen mindenkinek a rabszolgája” (43–44. v.). Jézus Egyházra vonatkozó vágya egyértelmű: az a hivatásunk, hogy az ő testévé váljunk és az ő életét mutassuk fel; hogy kövessük az ő példáját, és egy másfajta erőt gyakoroljunk, amely nem megaláz, hanem felemel.

Isten Igéje, a szentségek és a testvéri szeretet gyakorlása olyan átalakító utak, amelyek révén Krisztus képe formálódik ki bennünk. Ferenc ezeket az utakat járta be: nem uralkodni, hanem szolgálni; nem megragadni, hanem befogadni; nem visszatartani, hanem visszaadni: Isten élete az, ami helyreállítja az Egyházat, s teszi azt szabad néppé, a szabad lélegzés és az üdvösség helyévé. „Ferenc, menj, és újítsd meg házamat, amely – mint látod – romokban hever!” (FF 1038): mindannyiunknak megvan a maga feladata ebben a folyamatosan zajló építkezésben. Különböző felelősségeink és hivatásaink vannak, de együtt haladunk: egymást ösztönözve, segítve és testvéri módon igazítva el. Fontos, hogy megtegyük a magunk részét. Akkor majd olyan gyengédséggel beszélünk az Egyházról, mint ahogyan Anyánkról beszél az ember, mert felismerjük, hogy hozzá tartozunk. Ez lesz az őszinte módja annak, hogy szeressük azokat az embereket és azt a történetet, amelyben Jézus Krisztus eljön hozzánk, és velünk marad. „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig” (Mt 28,20). Alázattal mondhatjuk: ez az az evangélium, amelyet hirdetünk. Ahhoz tehát, hogy osztozzunk az Úr vágyában, nem kell jobbnak mutatkoznunk, mint amilyenek vagyunk. Csupán fel kell ismernünk a feltámadt Jézust, és engednünk kell, hogy cselekedjék az életünkben, mindannyiunk történetében. Köszönöm.

Ezt az első részt azzal zárjuk, hogy Isten kegyelmét, az Úr áldását kérjük külön-külön mindannyiótokra és mindnyájunkra. [áldás]

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media