Ma reggel a VI. Pál-teremben megkezdődött a rendkívüli konzisztórium, amelyen a Bíborosi Kollégium XIV. Leó pápával gyűlt össze. A rendkívüli konzisztórium munkálatai két napon át, 2026. június 26-án és 27-én zajlanak.

Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya beszédét, amelyet a jelen lévő bíborosokhoz intézett:

Kedves Bíboros Testvéreim!

Üdvözlöm Önöket, és szívből köszönöm, hogy ismét elfogadták meghívásomat. Jelenlétük arról a gondoskodásról – az egész Egyház iránti egyetemes felelősségről – tanúskodik, amelyben osztozunk Isten népének szolgálatában és az Úr által ránk bízott küldetésben.

Az idén januári konzisztóriumon egy egyszerű kívánságot fogalmaztam meg: hogy ezek a találkozók segítsenek bennünket abban, hogy egyre inkább megtanuljunk „együtt dolgozni az Egyház szolgálatában”, és folytassuk „azt a párbeszédet, amely segít nekem az egész Egyház küldetésének szolgálatában”. Ezek nem csupán bevezető szavak voltak. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb felelősség, amelyet a Bíborosi Kollégiumra bíztak. Mi magunk is, akárcsak az egész Egyház, úton lévén tanulunk. A közösség soha nem egy egyszer s mindenkorra elért eredmény: mindennapi megtérés marad, amely az imádságban, valamint konkrét magatartásformákban, a bizalmi kapcsolatokban és a kölcsönös meghallgatásra való készségben ölt testet.

Az elmúlt hónapokban többször is volt alkalmam emlékeztetni arra, hogy Krisztus közösségének építőivé kell válnunk; egy olyan közösségévé, amely abban a szinodális Egyházban ölt testet, amelyben mindenki együttműködik ugyanazon küldetésben, ki-ki a saját karizmája és szolgálata szerint.

Ahogyan a Római Kúriának is mondtam, ez a közösség „nem annyira szavakkal és dokumentumokkal, hanem inkább konkrét gesztusokkal és magatartásformákkal épül, amelyeknek meg kell nyilvánulniuk mindennapjainkban, a munkakörnyezetben is” (Beszéd a Római Kúriához karácsonyi jókívánságok alkalmából, 2025. december 22.). Nem részérdekek őrzői vagyunk, hanem „Isten Országának tanítványai és tanúi, akik arra kaptak meghívást, hogy Krisztusban az egyetemes testvériség kovásza legyenek” (Uo.).

Ezért szerettem volna, ha munkánk négy, egymással mélyen összefüggő témára összpontosulna.

Mindenekelőtt arra kaptunk meghívást, hogy szemléljük azt a világot, amelyben az Egyház az evangélium hirdetésére hivatott. Mielőtt feltennénk magunknak a kérdést, hogy mit tegyünk, meg kell állnunk a valóság előtt: a hit szemével kell tekintenünk rá, és engednünk kell, hogy a testvérek meghallgatása kérdéseket ébresszen bennünk. Ahogyan néhány héttel ezelőtt emlékeztettem rá: „Jézus az utcákon jár, átkel a tereken, meglátogatja negyedeinket, ott lakik mindennapi életünk helyszínein, mint a népével együtt járó, közeli Isten, mint a történelem Ura” (Homília a madridi „Plaza de Cibeles” téren, 2026. június 7.). Az Úr ma is előttünk jár a történelemben, az Egyház pedig elsősorban arra hivatott, hogy felismerje az Ő jelenlétét.

Ezt követően együtt fogunk elmélkedni a hatalom kultúrájáról és a szeretet civilizációjáról. Önök közül sokan olyan földekről érkeztek, amelyeket háború, erőszak, valamint társadalmi vagy vallási polarizáció sebez meg. De egyikünk számára sem idegenek a konfliktus, az elnyomás és a megosztottság azon számos formái, amelyek ma áthatják társadalmainkat. Éppen ezért a megkülönböztetés, amelynek elvégzésére hivatottak vagyunk, mindannyiunkat érint, és minden kontextusban megszólítja az Egyház küldetését. A Magnifica humanitas enciklika néhány értékes kulcsot kínál számunkra e kor megértéséhez. Különösen fontos számomra annak meghallgatása, hogy ezek az oldalak miként találnak visszhangra az Önök részegyházaiban, milyen kérdéseket vetnek fel, milyen távlatokat nyitnak meg, és milyen lépéseket javasolnak. Egy enciklika ugyanis akkor folytatja útját, ha azt befogadják, értelmezik és megtestesítik az egyházak konkrét életében.

A harmadik ülésszak tovább mélyíti majd a Magnifica humanitas enciklika témáját, azt a hozzájárulást vizsgálva, amelyet az Egyház nyújthat a közjó építéséhez. Olyan korban élünk, amelyben növekszik a széttagoltság kísértése, és a részérdekek könnyen felülkerekednek. Az Egyház társadalmi tanítása emlékeztet bennünket arra, hogy a közjó nem születik spontán módon, hanem megosztott felelősséget követel. Az Egyház számára ez egy igen konkrét formát ölt: az Ország küldetésének szolgálatában álló szinodális stílust. Emlékeztet erre a Magnifica humanitas enciklika a 86. pontban, hozzátéve, hogy ez figyelmet követel a döntéshozatal és a felelősség gyakorlásának módja iránt, az átláthatóság, az értékelés és a társfelelősség szellemében.

Végül egy ülésszakot a Szinódus megvalósítási folyamatának szentelünk. Ez az utolsó ülésszak nem nyit új témát, hanem egybefogja és kapcsolatba hozza mindazt, amit az előző ülésszakokon megosztottunk. A világ sebei, a közjó építése és az Egyház küldetése előtt a szinodalitás egyfajta cselekvési módot – egy sajátos eljárásmódot – mutat meg: meghallgatni, megkülönböztetni és közösen vállalni a felelősséget azon döntésekért, amelyeket az Úr ránk bíz. A szinodalitás nem elsősorban eljárások összessége; ahogyan többször is alkalmam volt elmondani, a szinodalitás belső hozzáállás, nyitottság, a megértésre való készség. Olykor ezt a tekintély csorbulásaként értelmezték. Valójában azonban segít mélyebben megértenünk magának a tekintélynek a jelentését, amely azért létezik, hogy őrizze a közösséget, elősegítse mindenki részvételét, és irányítsa az Egyház közös útját.

E négy ülésszak a legutóbbi konzisztórium alkalmával megosztott missziós távlatban találja meg egységét, amelyre az idén áprilisi levelemben is utaltam. Nem elsősorban azért vagyunk itt, hogy az Egyház belső életéről elmélkedjünk.

Minden téma, amellyel foglalkozni fogunk – a világra irányuló tekintet, a béke, a közjó, a szinodalitás – egyetlen kérdésben találkozik: hogyan segíthetjük ma részegyházainkat abban, hogy nagyobb hűséggel, szabadsággal és hitelességgel hirdessék az evangéliumot? A küldetés nem az Egyház számos feladatának egyike. Ez a létezésének oka, és éppen ezért válik a megkülönböztetésünket irányító kritériummá is. Amikor Önök megtanulnak egymásra hallgatni, közösen hordozni a felelősséget, és felismerni a Lélek működését a különböző részegyházakban, nem csupán a munkamódszerünket javítjuk: olyan Egyházzá válunk, amely közelebb lép korunk férfiaihoz és nőihez, hogy tanúságot tegyen számukra az evangélium öröméről.

Ezért szeretnék különleges segítséget kérni Önöktől. Az a szolgálat, amelyet az Úr rám bízott, nem hordozható egyedül. Szüksége van az Önök tapasztalatára, lelkipásztori bölcsességére, valamint az Önök gondjaira bízott részegyházak és népek ismeretére. Számítok Önökre, hogy segítsenek nekem megkülönböztetni azt, amit a Lélek mond ma az Egyháznak. Szükségem van az Önök támogatására: erős, kifejezett és nyilvános támogatásra. Szükségem van arra, hogy érezzem az Önök támogatását, mint testvéreimét.

Kérem Önöket, hogy ne csak e munkanapokon kísérjenek el, hanem az egyetemes Egyház közösségének mindennapi szolgálatában is. Segítsenek nekem meghallani mindazt, ami a részegyházakban felszínre kerül; felismerni a remény jeleit, amelyek gyakran a csendben növekednek, de azt is, hogy ne hagyjam figyelmen kívül azokat a nehézségeket, félreértéseket és ellenállásokat, amelyek lassíthatják az utat. Szükségem van az Önök szabadságára, őszinteségére és hűségére. Az őszinte tanács mindig a közösség megnyilvánulása.

Arra kérem Önöket továbbá, hogy ki-ki a saját részegyházában és szolgálatában támogassa az egyházi megkülönböztetés ezen stílusát. Tudom, hogy ez türelmet igényel, és olykor kérdéseket vet fel. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy az Úr a ránk bízott felelősség együttes megélésének evangéliumibb módjára tanít bennünket. Tanúságtételünk hitelessége és küldetésünk gyümölcsözősége ettől is függ.

Ezért arra szeretném bátorítani Önöket, hogy meggyőződéssel vegyenek részt a csoportmunkában. Jól tudom, hogy sokunk számára nem ez a konzisztórium megtartásának szokásos módja. Mindazonáltal ez is része annak az útnak, amelyen az Úr vezet bennünket. Természetesen marad lehetőség a személyes felszólalásokra is, és mint mindig, ki-ki szabadon eljuttathat hozzám bizalmas észrevételeket vagy reflexiókat. Arra kérem Önöket, hogy bizalommal lépjenek be ebbe az egyházi gyakorlatba. Mi magunk is gyakorolva tanuljuk a szinodalitást, együtt tanulunk meg növekedni a közösségben. Már most köszönöm Önöknek készségüket, belső szabadságukat és az Egyház iránti szeretetüket.

Bízzuk e napokat a Szentlélekre, hogy tegyen bennünket fogékonnyá a szavára, és adja meg nekünk a kegyelmet, hogy együtt keressük azt, ami a leginkább szolgálja az evangéliumot és Isten Népének javát.

Köszönöm Önöknek.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media