Ma reggel a VI. Pál-terem kistermében a Szentatya, XIV. Leó pápa audiencián fogadta az írók egy csoportját, a Vatikáni Könyvkiadó alapításának századik évfordulója alkalmából.

Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Jó reggelt mindenkinek, és Isten hozta Önöket!

Örömmel köszöntöm Önöket, a világ oly sok részéről érkezett írókat, akik a Szentszék 1926-ban alapított kiadója, a Vatikáni Könyvkiadó alapításának századik évfordulója alkalmából gyűltek össze Rómában.

Ez az alkalom kedvező lehetőséget kínál arra, hogy elgondolkodjunk a könyv és az írás fontosságáról, amely az emberi önkifejezés olyan formája, amelynek Önök – stílusaik és kifejezésmódjuk sokféleségével – mesterei és példaképei.

Az írás – ahogyan Önök teszik – az igazság és a kinyilatkoztatás cselekedete. Az írás elmondja, kik vagyunk, miben hiszünk, miben reménykedünk, milyen világ felé törekszünk, és milyen jövőről álmodunk. Ebben az igazságra való törekvésben érezzük, hogy az igazság diszkrét: az Istennel folytatott belső párbeszédben, valamint a felebarátunkkal való nyitott és tiszteletteljes párbeszédben kínálja fel önmagát számunkra. „Az igazság nem megvédendő terület, hanem megosztandó jó” (Magnifica humanitas, 25). Soha nem vagyunk az igazság urai, sokkal inkább ő az, aki „meghódít” bennünket. Ezért kívánom Önöknek, hogy képesek legyenek felkelteni a vonzalmat az igazság iránt, mert Önök maguk is annak vonzásában élnek.

Az írás ráadásul az emberség cselekedete is. „Ember vagyok, s nem idegen tőlem semmi, ami emberi” – érvelt Terentius (Az önkínzó, I, 1, 25). Az irodalomban az emberi tapasztalatok teljes palettája kibontakozik, olyannyira, hogy Ferenc pápa is nyomatékosította annak formáló értékét: „Amikor irodalmi szöveget olvasunk, abba a helyzetbe kerülünk, hogy »mások szemével láthatunk« (C. S. Lewis), és olyan tág jövőképet nyerünk, amely kiterjeszti emberségünket. Így aktiválódik bennünk a képzelet empatikus ereje, amely alapvető hordozója annak a képességnek, hogy azonosuljunk a másik ember nézőpontjával, helyzetével és érzéseivel – e nélkül pedig nem létezik szolidaritás, osztozás, együttérzés és irgalom” (Levél az irodalom szerepéről a képzésben, 34).

Amikor Önök történeteket írnak és megalkotják a szereplőiket, beleélik magukat a helyzetükbe, megragadják nézőpontjaikat, érzelmeiket, belső megéléseiket, viszonyulásaikat… Ebben rejlik az emberségnek az a nagyszerű iskolája, amelyet Önök az olvasókkal megtapasztaltatnak, hiszen aki olvas, bizonyos értelemben sok más életet is megél a sajátján kívül. Ez pedig segít nekünk felfedezni a látásmódok sokféleségét, segít abban, hogy ne tekintsük a sajátunkat abszolútnak, és hogy – mint egy mozaikot – összerakjuk annak az igazságnak a körvonalait, amely mindig meghalad bennünket.

Végül az írásnak köze van Istenhez. Merészségnek tűnhet ezt állítani, de számos teológus elmélkedett és írt az írás formája és a bibliai Isten kinyilatkoztatása közötti összhangról. Magának a kinyilatkoztatásnak a szerkezete jogosít fel bennünket erre: „A keresztények számára – írta Radcliffe bíboros – semmi, ami emberi, nem idegen Krisztustól. Minden olyan kísérlet, amellyel életünk alapvető kérdéseire keresünk választ – miként szeressünk, hogyan legyünk igazságosak, hogyan legyünk szabadok, miként nézzünk szembe a szenvedéssel és a halállal –, segít megértenünk Krisztust, őt, aki a legemberibb mindannyiunk közül” (T. Radcliffe, Accendere l’immaginazione [Lángra lobbantani a képzeletet], Verona, 2021, 29. o.).

Amikor emberségünk legmélyére hatolunk, nem vagyunk távol Istentől: éppen ott, a nagyon is emberi történetek közepette nyilatkoztatja ki önmagát Isten. A Biblia Istene a rabszolgaságból való megszabadulásban, egy már reménytelennek hitt gyermek születésében, valamint az irgalmas és hűséges szeretetben nyilvánul meg. Tényeken és találkozásokon, arcokon és történeteken keresztül szól hozzánk. „Isten azon keresztül munkálkodik az életünkben, amit teszünk és amik vagyunk, valamint a sok ember révén, akivel találkozunk” (Liberi sotto la grazia [Szabadon a kegyelem alatt], Città del Vaticano, 2026, 83. o.).

Ezért megismétlem Önöknek, íróknak, amit Szent VI. Pál mondott minden művésznek: Szükségünk van Önökre, a képzelőerejükre, a narratív fantáziájukra és a gondolkodásuk élénkségére. Szükségünk van rájuk ahhoz, hogy a szabadság és a hitelesség tereit teremtsük meg, amelyeken belül az isteni kegyelem megszólaltathatja a vigasztalás és a béke ígéretét. Köszönöm Önöknek mindannyiszor, amikor a megbékélés, a találkozás és a barátság magvait hintették el.

Ezért bátorítom Önöket a munkájukban, és örömmel kérem Önökre és szeretteikre az Úr áldását. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media