Ma reggel a Szentatya, XIV. Leó pápa elhagyta a Vatikánt, és gépkocsival a Világélelmezési Program (WFP) római székhelyére utazott, ahol találkozott az ENSZ-szervezet Igazgatótanácsa éves ülésszakának résztvevőivel, valamint a munkatársakkal és családtagjaikkal.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozón elmondott, valamint azokat a rögtönzött szavakat, amelyeket a pápa intézett a jelenlévőkhöz a látogatás során:

A Szentatya beszéde

Tisztelt Közjogi Méltóságok!
Excellenciák!
Hölgyeim és Uraim!

Szeretnék köszönetet mondani Őexcellenciájának, Cindy McCain asszonynak a kedves meghívásért, hogy felszólalhatok az ENSZ Világélelmezési Programja Végrehajtó Tanácsának ezen az éves ülésszakán. Külön köszöntöm Carl Skau urat, az ideiglenes ügyvezető igazgatót, valamint Őexcellenciáját, Carla Barroso Carneiro asszonyt, e fontos gyűlés elnökét. Üdvözlöm a tagállamok képviselőit, a találkozó jeles vendégeit, valamint e kormányközi intézmény munkatársait, akik elkötelezetten mentik az életeket vészhelyzetekben, és nyújtanak élelmiszersegélyt konfliktusok, valamint természeti katasztrófák közepette. Az Önök intézményének elkötelezettsége mély összhangban van a Katolikus Egyház azon küldetésével, hogy oltalmazza az emberi méltóságot és előmozdítsa a testvériséget, amely a felebaráti szeretetre hívó evangéliumi parancsban gyökerezik (vö. Mk 12,31). Osztozunk abban a sürgető feladatban, hogy küzdjünk az éhezés és az alultápláltság ellen, egyúttal felszámolva azokat a strukturális okokat is, amelyek fenntartják ezeket. Ahhoz, hogy ezt a feladatot hatékonyan láthassuk el, meg kell vizsgálnunk az előttünk álló kihívásokat, azok gyökereit és a tartós megoldásokhoz vezető utakat.

Napjainkra a válságok az elszigetelt eseményekből állandósult valósággá alakultak át, amelyeket elhúzódó konfliktusok, krónikus élelmiszer-bizonytalanság, gazdasági ingadozások és a növekvő éghajlati sebezhetőség jellemeznek. Ez felvet egy alapvető kérdést: a globális rend milyen berendezkedése képes ilyen körülményeket előidézni, újratermelni, sőt, esetenként normalizálni? A kérdés már nem csupán arra korlátozódik, hogyan avatkozzunk be, hanem kiterjed annak megértésére is: miért termeli ki a rendszer folyamatosan ugyanazokat a problémákat, amelyeket aztán korrigálni kénytelen?

A nemzetközi rend egyre inkább széttöredezetté vált, ami részben a multilaterális rendszer válságának tudható be. Ahogyan azt nemrég a Magnifica humanitas kezdetű enciklikámban megjegyeztem: „azok az intézmények, amelyek a népek közös sorsának eszméjét és a globális közjót hivatottak oltalmazni, meggyengülni látszanak” (201. sz.). A valódi együttműködést fenntartani képes, közös etikai horizont hiányában a nemzetközi rendszer a multilateralizmustól elmozdulva „egy rendezetlen és konfliktusos multipolaritás felé tolódott el, ahol a bizalmatlanság uralkodik” (Uo.). Ennek következtében az államok erőforrásaikat egyre inkább a nemzetbiztonságra, a gazdasági növekedésre és a belső stabilitásra fordítják, figyelmen kívül hagyva az e kérdések és a multilaterális együttműködés közötti szoros összefüggést.

Ez a tendencia figyelemre méltó paradoxonra mutat rá: a példátlan globális termelési kapacitás mellett egyre kiterjedtebbek a végletesen sebezhető övezetek. Ugyanazok az erők, amelyek a gazdasági növekedést ösztönzik, gyakran mélyítik a kirekesztést és a peremre szorulást. Bár elvben széles körben elismert, hogy az emberi szenvedés enyhítése alapvető fontosságú, a humanitárius kérdéseket mégis azzal a kockázattal fenyegetik, hogy egyre inkább háttérbe szorulnak a nemzetközi prioritások között.

Pontosan ebben a szakadékban – az elvi elismerés és a gyakorlati priorizálás között – vagyunk tanúi a szolidaritás fokozatos bürokratizálódásának, az emberi élet csendes árucikké tétele mellett. Egyfelől a humanitárius tevékenységet egyre inkább olyan bürokratikus eljárások terhelik, amelyek késleltethetik a segítségnyújtást a rászorulóknak. Másfelől az alapvető javakhoz – köztük az élelemhez – való hozzáférést túl gyakran befolyásolják gazdasági vagy stratégiai megfontolások. Ennek következtében azok, akik nem termelnek számszerűsíthető értéket, azt kockáztatják, hogy láthatatlanná válnak.

Ez a kettős dinamika súlyos etikai kihívást teremt: az emberi személy már nem áll szisztematikusan a nemzetközi tevékenység középpontjában. Ebben a kontextusban fontos elismernünk, hogy „míg a segélyeket és a fejlesztési terveket bonyolult és érthetetlen politikai döntések, elfogult ideológiai látásmódok vagy áthághatatlan vámfalak akadályozzák, a fegyvereket nem” (Ferenc pápa, Beszéd a Világélelmezési Program Végrehajtó Tanácsának éves ülésszakán, 2016. június 13.). Valóban: a konfliktusokat sokkal könnyebben „táplálják”, mint ahogyan az embereket élelmezik. Ez a valóság nem csupán működésbeli hiányosságokat tükröz, hanem a politikai és erkölcsi prioritások alapvető felborulását is.

A következmények messze túlmutatnak a közvetlenül érintetteken. Az éhezés nem csupán humanitárius aggodalomra ad okot, hanem kikezdi a társadalmi kohéziót, növeli a konfliktusok kockázatát, és gerjeszti a kényszermigrációt. Ezen túlmenően aláássa az államok és a társadalmak azon képességét, hogy ellenálló intézményeket építsenek, hatékony oktatást biztosítsanak, és előmozdítsák a fenntartható gazdasági fejlődést. Ezáltal a sebezhetőség olyan ördögi köreit tartja fenn, amelyek végső soron a tágabb nemzetközi közösség egészére kihatnak.

Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a humanitárius tevékenység nem idegen a nemzetközi rendtől. Inkább a globális közösség azon felelősségét tükrözi, hogy erősítse a szolidaritást, fellépjen a kirekesztés ellen, és elismerje minden emberi személy Isten által adott, vele született méltóságát. A válságkezelésen túlmenően tehát a nemzetközi intézmények a közös felelősség elvét testesítik meg, és megerősítik, hogy a nemzetközi közösséget a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők iránti aggodalom köti össze. Ebben az értelemben a Világélelmezési Program több mint politikai, gazdasági vagy technikai szereplő: a nemzetközi szolidaritás kézzelfogható kifejeződése. Valójában ott, ahol a nemzeti intézmények visszahúzódnak, és a közösségi hálók szétesnek, a Program jelenléte hozzájárul ahhoz, hogy a humanitárius válságok ne torkolljanak visszafordíthatatlan összeomlásba.

Éppen ezért elengedhetetlen a multilaterális együttműködés iránti megújult elkötelezettség. Egy egyre inkább széttöredezett és multipoláris világban egyetlen állam sem képes egymagában szembenézni a globális kihívásokkal. A tartós béke, valamint a fenntartható és integrális emberi fejlődés csak mindenki részvételével lehetséges, amelyet a hiteles nemzetközi párbeszéd és a közjóra irányuló együttműködés mozdít elő. Ez a megközelítés szilárd politikai akaratot követel, amely képes felülemelkedni a rövid távú érdekeken, és befektetni a globális közjavakba. „Ezt a célt csak a hatékony politikák konvergenciája, valamint az intézkedések összehangolt és szinergikus végrehajtása révén lehet elérni. Az együtt haladásra, a testvéri egyetértésre való buzdításnak kell a vezérlő elvvé válnia” (Látogatás a FAO római központjában, 2025. október 16., 6. sz.).

E szellemben felhívást intézek a világ kormányaihoz és népeihez, hogy újítsák meg és erősítsék meg elkötelezettségüket, növeljék az éhezés és annak gyökerei elleni küzdelemre szánt erőforrásokat, és hárítsák el azokat az akadályokat, amelyek gátolják, hogy a segélyek eljussanak a rászorulókhoz. Ezzel egyidejűleg e támogatásnak az Egyházzal és a civil társadalommal való elköteleződést is meg kell szilárdítania. Mindezen szereplők képességeinek együttes megerősítése meg fogja sokszorozni közös hatékonyságunkat az éhezés elleni küzdelemben.

E felhívás hatékony végrehajtása megköveteli a felesleges bürokrácia leépítését, hogy az átláthatóság és az elszámoltathatóság az emberek szolgálatában álljon, ahelyett, hogy hátráltatná a segítségnyújtást. Azokban a helyzetekben, amikor a kormányok nem rendelkeznek tényleges területi ellenőrzéssel, vagy ahol a humanitárius hozzáférés korlátozott, a megbízható helyi partnerek nélkülözhetetlenné válnak. A Katolikus Egyház – a plébániák, egyházmegyék, a Caritas-szervezetek és más felekezeti kezdeményezések révén – gyakran eléri a kiszolgáltatott lakosságot azokon a területeken is, amelyek a nemzetközi szereplők számára hozzáférhetetlenek. Ezért arra buzdítom a Világélelmezési Programot és partnereit, hogy továbbra is támogassák ezeket az erőfeszítéseket.

Ugyanilyen fontos, hogy ellenálljunk az alapvető emberi szükségletek árucikké tételének. A víz, az élelem és az egészségügyi ellátás nem rendelhető alá piaci szempontoknak vagy geopolitikai érdekeknek. A megfelelő élelemhez való hozzáférés alapvető emberi jog, amely minden személy méltóságában gyökerezik. E szükséglet kielégítése nem csupán a szenvedés enyhítését szolgálja, hanem a geopolitikai instabilitás gyökereinek kezelését is. Valójában az élelmiszer-biztonság a globális és integrális biztonság elengedhetetlen eleme.

E tekintetben dicséretes, hogy a vészhelyzeti beavatkozások mellett a Világélelmezési Program a közvetlen segélynyújtáson túlra is kiterjeszti tevékenységét, és hosszú távú kezdeményezéseknek is szenteli magát, mint például a gyermekek iskolai étkeztetését biztosító programok. Ezek a beruházások erősítik az oktatást, az emberi fejlődést és a társadalmi ellenálló képességet, tükrözve az emberi fejlődés azon integrális szemléletét, amely előmozdítja a teljes emberi személy méltóságát, lehetőségeit és jólétét.

Excellenciák, kedves Barátaim! Nem csupán egy szervezet hatékonysága forog kockán, hanem magának a nemzetközi együttműködésnek a hitelessége is. Az Önök szervezete bizonyítja, hogy lehetséges a megújult út; ez azonban megköveteli az elszántságot, hogy leegyszerűsítsük azt, ami túl bonyolulttá vált, elsőbbséget adjunk a lényegesnek, és biztosítsuk, hogy egyetlen ember se felejtődjön el. Valójában ez az elkötelezettség annak elismerésében gyökerezik, hogy minden Emberi Személy olyan vele született és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkezik, amely sértetlen marad a körülményektől, az állapottól vagy a társadalmi státusztól függetlenül. Isten feltétel nélküli és határtalan szeretetében gyökerezve ez a méltóság végtelenként írható le, mivel semmi sem csökkentheti, semmisítheti meg vagy tagadhatja meg az értékét (vö. Magnifica humanitas enciklika, 53. sz.). Éppen az ezen igazság iránti hűségünkkel mérhető politikáink embersége, és ezáltal a nemzetközi közösség jövője is.

E gondolatokkal kérem Istent, hogy bőségesen áldja meg az Önök erőfeszítéseit, hogy mindenki megkaphassa mindennapi kenyerét, és méltóságban élhessen. Biztosítom Önöket imáimról: Önökért, szeretteikért és azokért, akiket szolgálnak.

Köszönöm!

Videokapcsolat a Világélelmezési Program (WFP) határ menti válságövezeteiben dolgozó képviselőivel

Jó reggelt, jó napot,
és valószínűleg jó estét kívánok Önöknek, a világ minden táján!

Örömmel vagyunk ma itt, hogy megosszuk ezt a rövid pillanatot a Világélelmezési Programban részt vevő különböző tagállamok képviselőivel, de Önökkel is, mindannyiukkal, akik oly sok olyan embert képviselnek, akik a terepen az éhezés elleni küzdelem nehéz feladatát végzik. Nem tudom, helyénvaló-e megkérnem Önök közül kettőt vagy hármat, hogy mondjanak néhány szót arról, hol vannak, és melyek a legnehezebb kihívások, amelyekkel szembe kell nézniük, mert így én magam is meghallgathatom egy részét annak a valóságnak, amit az éhség elleni küzdelem jelent. Tudom, hogy Önök közül sokan szó szerint az életüket kockáztatják azért, hogy ott legyenek, ahol tevékenykednek, és szeretnék mindenkit biztosítani a világközösség, és különösen a Katolikus Egyház imáiról és támogatásáról, amely gyakran tárgyalópartnerként működik közre és segít azokban a programokban, amelyeket Önök felügyelnek és amelyekben dolgoznak. A segítségnyújtás a legrászorultabbaknak természetesen gyakran hatalmas kihívás. De talán az, ha személyesen hallunk néhány tapasztalatot, mindannyiunknak – akik ma reggel itt vagyunk Rómában – segíthet közelebbről, egy kicsit jobban megérteni az Önök előtt álló kihívások jellegét.

[A harmadik bejelentkezés után]

Az egyik dolog, amit az emberek gyakran nem értenek meg, az a ciklikus ismétlődés, amely a világ számos részét egyre nagyobb nehézségekbe sodorja: az éhezés gyakran konfliktusokhoz vezet, a konfliktusok pedig még nagyobb éhezést okoznak. Így tehát folyton csak egy helyben toporgunk, amint azt biztosan Önök közül is néhányan – ha nem mindannyian – tapasztalhatták a munkájuk során. Gyakran a migráció terén az egész világot sújtó válság is a szélsőséges éhezés és a konfliktusok következménye, amelyek arra kényszerítik az embereket, hogy elhagyják otthonaikat – és ezt nem azért teszik, mert így akarják. Azért teszik, mert a túlélés érdekében kénytelenek rá. Így Önök közül minden egyes embernek, Önöknek mindannyiuknak az együttes munkája a Világélelmezési Programban – amelyet mi természetesen igyekszünk támogatni és előmozdítani – rendkívül fontos. Hiszen együtt nem csupán azonnali segítséget nyújtunk – ami nyilvánvalóan elengedhetetlen –, azaz élelmet viszünk az éhezőknek, hanem arra is hivatottak vagyunk, hogy feltárjuk az éhezés gyökereit azokon a különböző területeken, ahol Önök dolgoznak, hogy ott avatkozzunk be, és próbáljunk megoldást találni ezekre a problémákra. A mai világ élhetne éhezés nélkül. Az erőforrásoknak rendelkezésre kellene állniuk. Az élelemtermelés képessége megvan, mégis az erőforrásokat gyakran háborúk és konfliktusok szítására, valamint – úgymond – más, kevésbé fontos végcélokra fordítják, így az éhezés nem szűnik meg, sőt a világ egyes részein még növekszik is. Önök ott vannak a terepen, az első vonalban, és Önöknek köszönhető, hogy a Világélelmezési Program munkája megvalósulhat. Ezért szeretnék köszönetet mondani Önöknek, mindenkinek egyenként és mindazoknak, akiket képviselnek. És szeretném Önöket megerősíteni a munkájukban, mert rendkívül fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik segítik a Világélelmezési Programot e támogatás eljuttatásában a rengeteg rászorulóhoz. Köszönöm tehát mindazt, amit tesznek. Isten áldja meg Önöket mindannyiukat, és haladjanak csak előre: Önök és a kollégáik. Kérem, adják át üzenetemet azoknak, akikkel együtt dolgoznak, és Isten áldja meg Önöket mindig ebben a nagyon-nagyon fontos munkában! Köszönöm.

Rögtönzött köszöntés a munkatársakhoz a Béke kertjében

Igazán megtisztelő számomra, hogy itt lehetek Önök előtt, és hogy Önök között a Világélelmezési Program oly sok munkatársa van jelen, akik életüket egy különleges, világméretű küldetésnek szentelik, és – ahogyan McCain asszony az imént elmondta – olyan frontvonalbeli helyszíneken is dolgoznak, amelyekről egyesek még soha nem is hallottak; olyan övezetekben, ahol szó szerint nap mint nap kockára kell tenniük az életüket azért, hogy biztosítsák az élelem eljutását a legrászorulóbbakhoz. Ez valóban hatalmas küldetés, mert ez a módja annak, hogy elismerjük az emberi méltóságot – ugyanazt az Isten által adott méltóságot –, amelyre e föld színén minden egyes ember méltó. Köszönöm tehát az Önök szolgálatát!

Miközben kifelé jöttem, a kerten átsétálva láttam a Világélelmezési Program különböző értékeit és céljait bemutató táblákat. Mindössze két szót szeretnék kiemelni, miközben megosztom Önökkel ezeket a rövid pillanatokat.

Ezek egyike a „közösség” szó. Ez a szó személyesen is nagyon közel áll a szívemhez, és egyre fontosabbnak tartok, hiszen egy olyan polarizált, megosztott, valamint számos konfliktus és háború sújtotta világban élünk, ahol az emberi kapcsolatok szétzilálása sokféle okból kifolyólag zajlik – beleértve a technológiát is. Ahelyett, hogy segítene nekünk egy élhetőbb, jobb világot teremteni, a technológiát gyakran a háború, a pusztítás és a halál eszközeként használják. Ezért az Önök által végzett munka – és talán magánál a munkánál is inkább az a szellem, amelyben osztoznak, miközben mindannyian együtt dolgoznak egy közösség építésén és a rászoruló közösségek felkarolásán – valóban különleges ajándék. Szeretném Önöket mindannyiukat arra bátorítani, hogy gondolkodjanak el a családként való működésben betöltött szerepükön – McCain asszony is használta ezt a szót, a családra utalva, amelyet Önök képviselnek –, és azon, hogy világszerte közösséget építsenek, hogy Önök és az Önök szolgálata valóban az emberek találkozásának, egységének és olyan közös munkájának az útja legyen, amely az éhezést kiváltó problémák megoldására és egy igazságosabb világ megteremtésére törekszik.

A másik szó pedig – az utolsó, amelyet kifelé jövet láttam – a „remény”. Önök rendkívül valóságos módon a világ reménységét képviselik. Úgy gondolom, ebben a küldetésben mindannyian osztozunk, és mindannyian saját küldetésünk részeként tekintünk rá: akár a Katolikus Egyházról, a közöttünk lévő hívőkről van szó, akár azokról, akik azért dolgoznak együtt, mert hisznek minden ember méltóságában. Azt mondjuk, olyan világot akarunk építeni, amelyben van remény a jövőre nézve. Oly gyakran olvasunk olyan fiatalokról, akik elveszítették a reményt; olyan fiatalokról, akik – életük nehézségei miatt – nem feltétlenül a világ legszegényebb részein élnek, hanem ott, ahol szem elől tévesztették a jövőképet és saját létezésük értelmét. Elveszítették a képességüket arra, hogy a jövőbe tekintsenek, és azt mondják: „Ezt érdemes megtenni. Ezért érdemes odaadnom az életemet. Ezért érdemes találkozni és keresni a továbblépés útját.” Önök a reményt képviselik. Az Önök által végzett munka pedig, különösen a legrászorulóbbak felkarolása révén, kétségtelenül a remény jele, annak a reménységnek a konkrét kifejeződése, amelyet mindannyian keresünk.

Ezért köszönetet mondok Önöknek mindezért, és szeretném biztosítani Önöket imáimról: az Önök munkájáért, az Önök küldetéséért és mindenkiért, aki a Világélelmezési Programban dolgozik. Kívánom, hogy mindannyian erőt kapjanak és oltalomban részesüljenek e küldetés végzése során, mert a világ élelmezése olyan feladat, amelynek felvállalása mindannyiunk vágya: élelem a világ számára abban az értelemben, hogy minden egyes nap legyen mit enni, de olyan élelem is, amely reményt ad egy jobb világ, egy békés világ építéséhez – egy olyan világéhoz, amelyben mindannyian valóban egységben élünk. Isten áldja meg Önöket mindannyiukat, és köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media