Találkozó a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szeminaristákkal és lelkipásztori munkatársakkal a Szent Anna-székesegyházban
Helyi idő szerint 12 óra 40 perckor (római idő szerint 13 óra 40 perckor) a Szentatya, XIV. Leó pápa gépkocsival, majd a pápamobillal a Szent Anna-székesegyházba utazott a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szeminaristákkal és lelkipásztori munkatársakkal való találkozóra.
Az autóváltás pillanatában a pápa átvette a város aranykulcsát Las Palmas de Gran Canaria polgármesterétől, Carolina Darias asszonytól.
Megérkezésekor, 15 óra 5 perckor (római idő szerint 14 óra 50 perckor) a pápát a Kanári-szigetek püspöke, Excellenciás és Főtisztelendő José Mazuelos Pérez úr, a székesegyház káptalanjának dékánja – aki átnyújtotta neki a feszületet és a szenteltvizet a meghintéshez –, valamint két gyermek fogadta, akik virágcsokorral ajándékozták meg.
A Kanári-szigetek püspökének köszöntő szavai és az evangélium felolvasása után egy lelkipásztor, Santiago Cerrato Cáceres, valamint a lelkipásztori intézet főtitkára, Enélida Hernández Monzón tanúságtétele következett, amelyeket zenei betét kötött össze.
Ezt követően a Szentatya megtartotta beszédét.
A találkozó végén, az áldást, az ajándékok átadását és a záróéneket követően a Szentatya, XIV. Leó pápa gyalogosan a Las Palmas de Gran Canaria-i püspöki palotába ment magánebédre.
Az alábbiakban közöljük a beszéd szövegét, amelyet a Szentatya a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szeminaristákkal és lelkipásztori munkatársakkal való találkozón mondott el:
Kedves Püspök Testvéreim!
Kedves Papok és Diakónusok!
Szerzetesek és Szerzetesnők!
Szeminaristák!
Mindannyian Testvérek a Krisztus Jézusban!
Nagy öröm számomra, hogy megoszthatom veletek a találkozás e pillanatait. Köszönöm a szívélyes fogadtatást, barátságos jelenléteteket és tanúságtételeiteket, amelyek egy élő Egyház tükörképei; olyan Egyházé, amelynek szívében visszhangra találnak „a mai emberek örömei és reményei, szomorúságai és szorongásai, főleg a szegényekéi és mindazokéi, akik szenvednek” (Gaudium et spes, 1).
Atyaként és a hitben testvérként érkezem ezekre a szigetekre: „Veletek keresztény, értetek pedig püspök vagyok” (vö. Első „Urbi et Orbi” áldás, 2025. május 8.). Mindannyian különböző ajándékokat és szolgálatokat kaptunk Krisztus testének építésére, amint azt az Efezusi levél olvasmányában hallottuk. Ez az Úr hívása, amely ma újra visszhangzik szívünkben, s amely megerősíti hivatásunkat és küldetésünket: hogy együtt építsük az Egyházat Krisztusra, a „szegletkőre” alapozva (vö. 1Pt 2,6–8); hogy gyarapodjunk a jóban, összehangoljuk különbségeinket, és egységben munkálkodjunk mindenki javára (vö. Magnifica humanitas, 11–14).
Szeretném, ha együtt elmélkednénk keresztény életünk két olyan alapállásáról, amelyet szem előtt kell tartanunk ahhoz, hogy „bölcs építőmesterek” legyünk a szeretet civilizációjának építésében (vö. uo., 236).
Nektek, tősgyökeres vagy választott kanári-szigetieknek, Isten ezen Atlanti-óceán övezte földeken zarándokoló népének megadatott az a kiváltság, hogy nap mint nap élvezhetitek a tenger fenséges jelenlétét. Úgy tartják, hogy egy szigetlakó szemében ez a kép – amely a haza és az otthon ízét hordozza – örökre a pupillákba vésődik, s hogy oly nagyon hiányzik, ha az ember messze jár, bent a szárazföld belsejében. Ez az érzés a végtelenség, a nyílt égbolt és a tenger iránti egészséges vágyakozásnak felel meg, amelyek korlátok és határok nélkül nyúlnak el a horizonton; s egy olyan érzékeny szívnek, amely kész könnyekkel búcsúztatni a távozót, és tárt karokkal fogadni az érkezőt. Ebben az értelemben a tenger olykor a távolság és az elválás, a kihívás és a megteendő út szinonimája is lehet.
Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston így tanít: „Olyan ez, mintha valaki messziről látná a hazáját, és tenger választaná el tőle: látja, hová kell eljutnia, de nincs eszköze az odajutáshoz. Így vagyunk ezzel mi is, akik el akarunk jutni ahhoz a maradandósághoz, ahol az van, ami van […], ám utunkat állja e jelen való világ tengere. […] Hogy legyen eszközünk az útra, eljött onnan az, akihez el akartunk jutni. És mit tett? Készített nekünk egy fát, amellyel átkelhetünk a tengeren. Senki sem képes ugyanis átkelni e jelen való világ tengerén, ha nem hordozza őt Krisztus keresztje” (Kommentár Szent János evangéliumához, 2,2). Ez az első alapállás, amely vezérel minket, hogy az élet vizein hajózzunk, és elérjük a célt, a mennyei hazát: Krisztus keresztjének átkarolása.
Kedves testvéreim! A szentek megtapasztalták az Isten iránti vágyakozást, és amikor az élet viharaival kellett szembenézniük, be tudták fogadni Jézust a bárkáikba, bíztak Benne, átkarolták a keresztet, és így lecsillapították a bizonytalanság és a félelem hullámait (vö. Mt 8,23–27). Erre példa ezen az áldott földön, sokak közül is, Tiszteletreméltó Antonio Vicente González egyházmegyés pap, akit úgy is ismernek, mint „a kanári jó pásztort”. Az isteni kegyelem által megújított élete arra ösztönöz bennünket, hogy hordozzuk Krisztus keresztjét és kövessük Őt (vö. Mt 16,24), hűségesen tanúságot téve az Evangéliumról a történelem ezen új – viharoktól és ellentmondásoktól sem mentes – korszakában, hogy így eljussunk az ígért célhoz (vö. Jn 12,32).
Az első „irányelv” tehát Krisztus keresztjének átkarolása; ti pedig nap mint nap ezt teszitek ciréneiként, mialatt elkíséritek az élet drámái által keresztre feszített számtalan testvérünket, segítve őket terheik hordozásában. Köszönöm nektek a szeretetnek és az irgalmasságnak ezt a nagylelkű szolgálatát.
Szeretnék továbbá kiemelni egy másik alapállást is: az eucharisztikus lelkiség ápolását. Ez ahhoz az ősi hagyományhoz kapcsolódik, amelyet ebben a gyönyörű székesegyházban őriznek: Urunk mennybemenetelének ünnepén a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt hulló virágszirom-esőre, amely azoknak a lelki és mennyei javaknak a jele, amelyeket az Úr a mennybe emelkedésekor áraszt ki ránk. Ennek az áhítatos gesztusnak, amelyet oly sok nemzedék gyakorolt az idők folyamán, mély jelentése van: utunk célja a találkozás Krisztussal, a keresztény élet középpontjával, aki előtt imádattal térdet hajtunk, aki köré egyetlen testet alkotva összegyűlünk, és akivel együtt „élő, szent és Istennek tetsző áldozatként” (Róm 12,1) ajánljuk fel önmagunkat.
A zsinat így tanítja: a hívek „az eucharisztikus áldozatban – mely az egész keresztény élet forrása és csúcspontja – részesedve felajánlják Istennek az isteni Áldozatot és önmagukat is vele együtt; s így […] mindnyájan láthatóan megnyilvánítják Isten népének egységét” (Lumen gentium, 11). Ezért az eucharisztikus lelkiség ápolása azt jelenti, hogy elmélyítjük „az egyházi egység szeretetben megélt lelkiségét” (Magnifica humanitas, 234). Tegyük életünket válaszként Jézus vágyára: „Hogy mindnyájan egyek legyenek […] hogy a világ higgyen” (Jn 17,21).
Ezen egység-lelkiség megnyilvánulásának konkrét módja a keresztény szolidaritás, hiszen „a Krisztussal való egyesülés egyben egyesülés mindazokkal, akiknek Ő önmagát adja” (XVI. Benedek: Deus caritas est, 14). Ezért bátorítalak benneteket, hogy továbbra is sugározzátok mindenkire azt a szeretetet, amelyet ti magatok is kaptatok az Úrtól (vö. 1Jn 4,19); azt a szeretetet, amely táplálékká válik a befogadásban, a meghallgatásban, a közelségben és a leginkább rászorulók gondozásában: „Mert éheztem, és adtatok nekem enni; szomjaztam, és adtatok nekem inni; jövevény voltam, és befogadtatok; mezítelen voltam, és felöltöztettetek; beteg voltam, és meglátogattatok; börtönben voltam, és eljöttetek hozzám” (Mt 25,35–36).
Kedves, zarándokúton lévő Kanári-szigeteki Egyház! Követve azon számtalan előttetek járt férfi és nő szentségének nyomdokait, akik életüket Krisztus keresztáldozatával közösségben ajánlották fel, arra bátorítalak benneteket: szilárdan Őbenne gyökerezve haladjatok előre, hogy továbbra is bátran hajózzatok a történelem ezen új korszakában. Amikor nehézségekkel szembesültök, emeljétek fel tekinteteteket, és kérjétek a Szentlélektől a kegyelmet, hogy egységben éljetek a hitben, a reményben és a szeretetben; azokban az erényekben, amelyek „olyanok, mint három csillag, melyek lelki életünk égboltján ragyognak, hogy Isten felé vezessenek bennünket” (Szent II. János Pál: Katekézis, 2000. november 22.).
A Boldogságos Szűz Mária, a Tenger Csillaga vezessen bennünket utunkon, segítsen, hogy „az evezők közé csapjunk” (vö. Lk 5,1–11), s így eljussunk a Fiával, Jézus Krisztussal való végleges találkozás biztonságos kikötőjébe. Köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
