Helyi idő szerint 11.50-kor (római idő szerint 12.50-kor) a Szentatya, XIV. Leó pápa az Arguineguín-i kikötőben találkozott a migránsokat befogadó szervezetekkel.

Megérkezésekor XIV. Leó pápát fogadta Őexcellenciája Mons. José Mazuelos Pérez, a Kanári-szigetek püspöke; Pedro Sánchez Pérez-Castejón, Spanyolország miniszterelnöke; José Gilberto Moreno García, a Puertos Canarios (a Kanári-szigetek kormánya) vezérigazgatója; Onalia Bueno García, Mogán polgármestere; don Antonio Juan López González, a Déli Vikariátus püspöki helynöke; don José Ramón González Santana, a társadalmi lelkipásztorkodásért és az emberi fejlődésért felelős helynök; don Gonzalo Marrero Rodríguez, a Kanári-szigeteki Egyházmegyei Karitász igazgatója; valamint don Víctor Domínguez González, a migránspasztoráció egyházmegyei felelőse.

Egy ének és a Kanári-szigetek püspökének köszöntő szavai után egy tengeri mentő, Tito Villarmea; a Karitász egy önkéntese, María Reyes Alemán Cruz; az emberkereskedelem egy áldozata; valamint egy latin-amerikai vállalkozónő, María Fernanda López Meza tettek tanúságot.

Majd egy ajándék átadását követően a Szentatya elmondta beszédét.

A találkozó végén, mielőtt a Kármel-hegyi Boldogasszony-kegyhelyhez vonult volna, hogy megáldja a migránsok egyik hajójának fájából készült keresztet, a Szentatya virágkoszorút helyezett el a tengeri migráció áldozatainak emlékére.

Miután köszöntött néhány önkéntest és migránst, a Szentatya gépkocsival, majd a pápamobilon a Szent Anna-székesegyházba utazott a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szeminaristákkal és lelkipásztori munkatársakkal való találkozóra.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Szentatya a migránsokat befogadó szervezetekkel való találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Szeretett testvéreim!

Az Evangélium egyik legnagyobb kihívást jelentő szakaszát hallottunk az imént. Tudjuk, hogy ugyanez a fejezet olyan figyelmeztetést is tartalmaz, amelyet egyetlen hívő sem vehet félvállról (vö. Mt 25,41–45). Ma, a tengerparton, az Ige valósággá válik: ide oly sok sebzett élet érkezik, olyan emberek, akiket szinte mindenüktől megfosztottak, de a méltóságuktól soha, de soha! Az Evangélium itt kiragad bennünket a nézők kényelmes pozíciójából, és szembeállít az érkező testvérrel. Arra kérdez rá, vajon fel tudtuk-e ismerni Krisztust azokban, akik a sivatag, az éjszaka és a tenger után, a félelem, az éhség és az erőszak jegyeit magukon viselve szállnak partra.

Amint láthatják, a kezemen viselem a gyűrűt, amelyet „Halászgyűrűnek” neveznek. Már maga a név is a Galileai-tengerhez vezet bennünket, ahol Krisztus meghívta Pétert, és így szólt hozzá: „Ezentúl már emberek halásza leszel” (Lk 5,10). Az Egyház mindig is küldetése képeként értelmezte ezt a verset. De itt, és az olyan helyeken, mint El Hierro, ez a megbízatás szó szerinti és fájdalmas értelmet nyer. Ez a kiterjedését tekintve kicsi, de emberségében hatalmas sziget látta érkezni emberek ezreit, akiket kiszakítottak saját földjükről, és egy-egy törékeny lélekvesztőre bíztak. Vannak köztük olyanok, akiket a tengeren mentettek meg, és olyanok is, akiknek élettelen testét a vizekből emelték ki. Ezért Péter utódja nem maradhat közömbös e partok iránt. Az Egyház nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a vizeket, sem semmilyen olyan helyet, ahol az éhség, a szomjúság, az erőszak, a félelem vagy a száműzetés továbbra is sebzi az emberi méltóságot. Jézus tanítványai nem tekinthetik idegennek azok jajkiáltását, akik az éjszakából kiáltanak fel.

A bibliai nyelvben a tenger a fenyegetés, a sötétség és a káosz képe lehet. Ott jelenik meg a Leviatán, a mindent felfaló erő alakja, és Raháb, a név, amely az Isten és az élet ellen lázadó hatalmak gőgjét idézi fel (vö. Zsolt 74,13–14; 89,10–11; Iz 27,1; 51,9; Jób 26,12). Ma is vannak szörnyek, amelyek ezekben a tengerekben kószálnak: a kétségbeeséssel seftelő maffiák, a nőket és gyermekeket rabszolgasorba taszító emberkereskedők, valamint sokak közönye, amely engedi, hogy a szegényeket elnyelje a kizsákmányolás vagy a feledés homálya.

Ám a hit nem bénul meg a tenger hatalma előtt. Olyan Istenben hiszünk, aki leigázza a káoszt, határt szab a gonosznak, és utat nyit ott, ahol a halál látszik felülkerekedni. Így tapasztalta ezt meg Izrael népe is, amikor átkelt a Vörös-tengeren, hogy elhagyva a rabszolgaságot, a szabadság felé vonuljon (vö. Kiv 14,21–31). És így szemléljük Őt Krisztusban is, aki a vizeken jár, és a viharral szemben parancsoló szót mond: „Csendesedj el, némulj el!” (Mk 4,39; vö. Mt 14,25–27). Ez a hang továbbra is zúg azon erők ellen, amelyek felfalják, rabszolgasorba taszítják és kiselejtezik oly sok testvérünket. Ott, ahol Krisztus elnémulni parancsol a tengernek, az Egyház nem maradhat néma azok előtt, akiket kiszolgáltattak a vizeknek.

Köszönöm a tanúságtételeket; köszönöm, hogy emlékeztettek bennünket arra, mit jelent életeket menteni. Köszönöm neked, María, hogy emlékeztettél minket arra, mit tesz a Karitász, a plébániák és oly sok ember nap mint nap. Szavaid megmutatják, hol kezdődik a tekintet megtérése: amikor a migráns már nem „egy a sok közül”, nem egy kategória vagy egy statisztikai adat többé. Csak ekkor értjük meg, hogy az a kislány a mi leányunk is lehetne, azok az arcok a saját családunk tagjai – és ekkor a lelkiismeretnek már nincs többé kifogása. Az irgalmasság apró gesztusokkal kezdődik: olykor néhány szem keksszel és egy kevés tejjel; máskor öt kenyérrel és két hallal (vö. Mt 14,17–21). Nem arról van szó, hogy mindent meg kell oldanunk, hanem arról, hogy mindent Isten kezébe helyezzünk, és jelen legyünk ott, ahol az emberi lény szenved, ahol az erőforrások nem elegendők, és nincs közös nyelv, de ahol a gesztusok még képesek beszélni. Szívből köszönöm mindazoknak, akik kiveszik a részüket a mentésből, a befogadásból és a kísérésből, tanúsítva, hogy a tettekben megnyilvánuló irgalmasság képes életeket menteni és sokak sorsát megváltoztatni.

Kedves Blessing! Bár ma nem vagy itt, a hangod jelen van. Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet. A neved „áldást” jelent, és arra emlékeztet bennünket, hogy minden emberi élet Isten áldása. Senki sem vásárolhatja meg, nem adhatja el, nem használhatja ki és nem selejtezheti ki azt, mert minden emberben a Teremtő képmása és hasonlatossága ragyog (vö. Ter 1,27). Elmesélted nekünk, hogy nem azért hagytad el a hazádat, mert így akartad, hanem mert nem volt más választásod. Szavaidban oly sok olyan ember drámáját halljuk, akik távozni kényszerültek, mert a szegénység, a háború, a fenyegetettség vagy a kizsákmányolás minden más utat elzárt előlük.

Szeretném, ha ez az üzenet eljutna hozzád, és az emberkereskedelem, valamint a kizsákmányolás oly sok női áldozatához: ha mások árat is szabtak a testedre, Isten soha nem szűnt meg téged felbecsülhetetlen értékű személyként szemlélni. Ha be akartak zárni a fájdalom múltjába, Isten továbbra is a jövő ígéretét mondja ki rád. Ha tárgyként bántak is veled, az Egyház ma ezt akarja mondani neked: leány vagy, nővér vagy, áldás vagy! Életed nem azoké, akik bántottak; tested nem azoké, akik kihasználtak; napjaid nem azoké, akik a félelemhez akarták láncolni őket! Életed Istené, és olyan méltóságot őriz, amelyet senki sem ragadhat el tőled. Mi pedig veled akarunk járni ezen az úton, amíg ez az igazság újra fel nem hangzik benned, erősebben, mint a fájdalom.

Kedves Migráns Testvéreim! Mielőtt bármi mást mondanék nektek, szeretnék meghajolni a méltóságotok előtt. Nem számok vagytok ti, és nem is akták! Olyan emberek vagytok, akik családot és otthont hagytak maguk mögött, s akiknek olyan álmaik vannak, amelyeket senkinek sincs joga lenézni. De azt is el akarom mondani nektek, hogy az életeteket meg kell védeni. Ne adjátok át az életeteket azoknak, akik üzérkednek vele! Ne higgyetek azoknak, akik olcsó paradicsomot ígérnek a testetekért, a pénzetekért, a hallgatásotokért vagy a szabadságotokért cserébe! Azok a hamis ígéretek csupán „szirének énekei”, a halál gyárai.

A ti drámátoknak lelkiismeret-vizsgálattá kell válnia: a származási országok számára, amelyeknek meg kell teremteniük a béke, az igazságosság és a fejlődés feltételeit; a tranzitországok számára, amelyek hivatása, hogy oltalmazzák a gyengéket, és ne engedjék át őket a bűnszövetkezetek hálózatainak; Európa számára, amely nem hirdetheti az emberi méltóságot, miközben belenyugszik abba, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán sírkövek nélküli temetőkké váljanak; s végül a nemzetközi közösség számára, amelynek feladata a hatékony és kitartó együttműködés.

Az Egyháznak is engednie kell, hogy megszólítsák e kérdések. A migránsok befogadása nem lehet másodlagos dolog, s nem bízható csupán néhány önkéntesre. Az oltár előtt térdelünk le, hogy imádjuk az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, akitől a tevékeny szeretet megéléséhez kapunk erőt és indíttatást: éppen ezért nem mehetünk el részvétlenül a cayucák és paterák mellett, hiszen minden szolgálat az imádságból fakad, és minden elköteleződés oda tér vissza (vö. Lk 10,31-32).

Szeretném, ha innen, erről a szigetről azok hangja, akik ma megszólaltak, eljutna mindazokhoz, akiknek a kezében döntő felelősség nyugszik: a polgári hatóságokhoz, a parlamentekhez, a kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez; de ugyanígy a keresztény közösségekhez, a többi vallási hagyományhoz és minden jóakaratú emberhez is. Nem elég csupán kezelni az érkezéseket, statisztikákat rendezgetni, megerősíteni a határokat, vagy utólag siratni a halottakat, amikor a tragédia már megtörtént. Egyetlen érkező hajó sem csupán migránsokat hoz; magával hoz egy kérdést is: milyen világot építettünk, ha oly sok testvérünknek a halált kell kockáztatnia azért, hogy meglelje az életet?

Az emberi méltóság legális és biztonságos útvonalakat, mentést és segítségnyújtást, az embercsempészek elleni valódi együttműködést, az áldozatok hatékony védelmét, a befogadás és az integráció komoly folyamatait, valamint olyan politikákat követel meg, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki méltósággal élhessen a saját szülőföldjén. Ha létezik a menedékkeresés joga, amikor az élet veszélyben van, ugyanúgy létezik a migrációtól való mentesség joga is: a jog a saját otthonban maradáshoz, éhezés, háború, üldöztetés és erőszak nélkül; anélkül, hogy a szülőföld lakhatatlanná válna, anélkül, hogy a korrupció ellopná a szegények kenyerét, s anélkül, hogy a fegyverek elpusztítanák a gyermekek jövőjét. Nem szokhatunk hozzá ahhoz, hogy a halottakat számláljuk. Az emberi méltóságnak nincs útlevele, és nem veszít az értékéből, amikor átlép egy határt.

Az az Isten, aki „életünk alkonyán a szeretet alapján fog minket megítélni” (vö. Keresztes Szent János: Mondások a fényről és a szeretetről, 57), adja meg nekünk, hogy ma felismerjük Őt a szegényekben és az idegenekben, és szabadítson meg attól, hogy mások fájdalmára úgy tekintsünk, mintha az nem hozzánk tartozna. A Kármel-hegyi Szűzanya kísérje azokat, akik megérkeztek, vigasztalja azokat, akik elveszítették szeretteiket, támogassa azokat, akik befogadják őket, és ébressze fel mindannyiunkban az irgalmasság bátorságát.

És ne vádolhasson minket a történelem azzal, hogy a szenvedők fájdalmát partjaink megszokott látképévé változtattuk. Mert ma, itt, a tengerparton minden megérkező élet azt kérdezi tőlünk: mi maradt meg az emberségünkből? Előbb vagy utóbb kiderül, hogy meg tudtuk-e őrizni ezt az emberséget, vagy hagytuk, hogy a közöny beszéljen helyettünk. Köszönöm szépen.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media