Találkozó az egyházmegyei karitászszervezetek és szociális intézmények képviselőivel a Szent Ágoston-templomban
15.30-kor a Szentatya autóval a barcelonai Raval negyedben található Szent Ágoston-templomba ment.
Megérkezésekor a Szentatyát a barcelonai metropolita érsek, Juan José Omella Omella bíboros, valamint a plébános, P. Faustin John Mlelva fogadta, aki átnyújtotta neki a feszületet és a szenteltvizet a meghintéshez.
A bíboros érsek üdvözlő szavait, valamint az egyházmegyei karitász képviselőjének, továbbá a függőségek és a nőkereskedelem témájában elhangzott egy-egy tanúságtételt követően egy ének csendült fel.
Ezt követően, egy videós tanúságtétel és a felé intézett néhány kérdés felolvasása után a Szentatya elmondta beszédét.
A találkozó végén, az áldást és a záróéneket követően a Szentatya személyesen köszöntötte a karitászszervezetek több tagját.
A találkozó végén XIV. Leó pápa gépkocsival a barcelonai érseki palotába ment.
Az alábbiakban közzétesszük azt a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa intézett a jelenlévőkhöz az egyházmegyei karitászszervezetek és szociális intézmények képviselőivel a Szent Ágoston-templomban tartott találkozó során:
Kedves Testvéreim, jó napot kívánok!
Köszönöm a bíboros érseknek a szívélyes fogadtatást és a hozzám intézett szavait, valamint a társadalmi lelkipásztorkodás felelősének és mindazoknak, akik megosztották velünk tanúságtételüket az egyházmegyei karitászszervezetek és szociális intézmények valóságáról. Szeretném megköszönni Renzónak a levelét és a kérdéseit: megpróbálok válaszolni néhányra közülük.
Az egyikre valójában már válaszoltam is: sohasem akartam pápa lenni, sem fiatalként, sem idősebb koromban; de amikor az Úr hív, „igennel” kell válaszolnunk.
Mielőtt válaszolnék a kérdésekre, csak annyit szeretnék mondani nektek: hálásan köszönöm a fogadtatást! Itt valóban otthon érzem magam. És köszönöm mindazt, amit képviseltek. Az ok – gondolhatnátok – nyilvánvaló és kézenfekvő: Szent Ágoston; de elmesélem nektek, hogy amikor legeslegelőször jártam ebben a templomban – akkor még nem ez az érsek állt az oldalamon –, az 1984-ben volt. Szárazföldön utaztam Rómából Leónba, és amikor megérkeztem, azt mondtam: „Tudjátok mit? Barcelonában van egy Szent Ágoston-templom, menjünk és látogassuk meg!” Zárva volt. Ma viszont nyitva áll, és milyen csodálatos egy olyan templomra találni, ahol ágostonos közösség működik, és ahol oly sok ember él, dicsőíti Istent, s talál közösségre, befogadásra és otthonra ebben a templomban és a társadalmi lelkipásztorkodás keretei között. Hálás köszönet mindannyiótoknak, valóban.
A focira vonatkozó kérdést illetően: mindenki tudja, hogy mostanában teniszezem. Régebben futballoztam, de amerikai futballt, ami azért egy kicsit keményebb sport! De amikor Trujillóban voltam, még a kispapokkal is fociztam – ha érdekel titeket, hátvéd voltam, nem valami nagy gólvágó. Amikor pedig legelőször jártam Rómában, ott éltem át az első „Mundial” élményemet 1982-ben, amelyet épp itt, Spanyolországban rendeztek. Később Peruban, a szemináriumban nagyon követtem a helyi csapatokat, de magam is játszottam a növendékekkel; egy kis sport mindenkinek jót tesz, törekednünk kell arra, hogy megőrizzük – úgyszólván – a jó egészséget: testben, szellemben és lélekben egyaránt. Szóval ez valóban része volt az életemnek. Emellett a labdarúgás egy nagyon fontos dologra is emlékeztet bennünket: arra, hogy az élet nem magányos verseny, hanem olyan játék, amelyet csapatban játszanak, és meg kell tanulnunk együtt futni. Ebben az értelemben az, aki képes ugyan csillaggá válni, de soha nem passzolja le a labdát, nem engedi a többieket játékba lendülni, és a végén valószínűleg veszíteni fog. Így hát önmagunkra gondolva, és arra, hogyan épüljünk be egy csapatba, szeretném kifejezni elismerésemet és gratulációmat mindazért, amit itt tesztek.
A második kérdésre valójában már válaszoltam, de inkább követem egy kicsit a leírt szöveget, mert különben elkalandozunk, és még fél kilenckor is itt fogunk ülni!
Azt kérdezed tőlem, hogy gyermekkoromban pápának készültem-e. Nos, Renzo, azt hiszem, nem. Úgy vélem, soha nem is gondoltam erre. Azt viszont elmondhatom neked: már kisfiúként éreztem a vágyat, hogy életemet Istennek szenteljem. Akkor még nem tudtam teljesen, miként, és azt sem, hová vezet majd az Úr. Az idő múlásával ismertem fel, hogy Jézus arra hív, kövessem Őt a papságban, és hogy ez az út az ágostonos renden át vezet. De ez nem csak rám érvényes. Minden gyermek Isten egy-egy álma. Te is az vagy, Renzo. Isten mindannyiunk boldogságát akarja, és azt kívánja, hogy kiskorunktól fogva mindvégig őrizzük meg olyan gyermeki szívünket (vö. Mt 18,3), amely képes a bizalomra és teli van jósággal. Az Úr azt akarja, hogy a barátai legyünk, és ne távolodjunk el Tőle. Éppen ezért, ahelyett, hogy azt kérdezgetnénk, vajon pap, orvos, tanár, családapa vagy valami más lesz-e belőlünk, alapvető fontosságú feltennünk a kérdést: akarunk-e Jézus barátai lenni? Mert a Jézussal való barátság adja meg az örömet, ez tesz szabaddá bennünket, és segít lépésről lépésre felismerni azt a hivatást és utat, amelyet Isten mindannyiunk számára elgondolt.
Nem könnyű, Renzo, választ találni arra a kérdésedre, hogy miért van az, hogy egyes emberekkel rossz dolgok történnek, másokkal pedig nem. Jézus életének szemlélése segíthet nekünk ebben. Isten Igéje elmondja nekünk, hogy Urunk „jót tett, bejárta az egész területet, és meggyógyított mindenkit, akiket megnyomorított az ördög” (ApCsel 10,38); és mégis, tudjuk, hogy keresztre feszítették. Az Ő története azonban nem ér véget ott, mert a harmadik napon feltámadt, legyőzte a gonoszt és legyőzte a halált. Jézus Krisztus élete által Isten megmutatja nekünk, hogy még ha létezik is szenvedés, Ő soha, egyetlen gyermekét sem hagyja el, mert olyan örök örömöt készített nekünk, ahol nem lesz többé sem szenvedés, sem fájdalom. Bízzunk hát: Jézus velünk van, segít és kísér bennünket, és erőt ad ahhoz, hogy szembenézzünk a nehéz pillanatokkal, amelyekkel életünk során találkozhatunk.
A nagyszülőket illetően: igen, a nagyszülők rendkívül fontosak a családok életében. Sohasem szabadna magukra maradniuk. Gyakran ők vigyáznak az unokákra, miközben a szülők munkában vannak, és így, szeretettel és odaadással segítik a gyermekeket abban, hogy megismerjék az Isten és a felebarát iránti szeretetet, hogy az mély gyökeret verjen a szívükben, és egy nap derék férfiakká és nőkké váljanak. És miként kellene viszonoznunk ezt a szeretetet? Szeretettel. Jézus éppen ezt kívánja tőlünk: hogy gondoskodjunk nagyszüleinkről, és kísérjük őket időskorukban, pontosan úgy, ahogyan egykor ők gondoztak bennünket. Ne engedjük, hogy a magány és az elhagyatottság természetessé váljon az idősek életében! Ez valami egészen szomorú dolog. Tartsuk nyitva a szívünket mindannyiuk előtt. És még ha nem is a saját nagyszüleinkről van szó, akkor se hagyjuk, hogy egyedül vagy védtelenül érezzék magukat. Mert ha magunknak nem kívánjuk a magányt, akkor másoknak sem szabad megengednünk azt.
Arra a kérdésre, hogy mindig meg kell-e bocsátanunk, Jézus igennel válaszol nekünk. Egy nap Péter odament Hozzá, és ezt mondta Neki: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem testvérem úgy, hogy én megbocsássak neki? Hétszer?” Jézus pedig így felelt neki: „Nem hétszer, mondom neked, hanem hetvenszer hétszer!” (Mt 18,21-22). Ezzel Jézus azt akarta mondani: bocsáss meg mindig. Jól meg kell azonban értenünk, mit is jelent a megbocsátás. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat igazságosnak mondjuk, sem azt, hogy megengedjük valakinek, hogy továbbra is gonoszságot tegyen. Nem jelenti feltétlenül a felejtést sem, mintha mi sem történt volna. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem engedjük a gyűlöletet szívünk urává válni. Jézus azért kér tőlünk megbocsátást, mert ez az egyetlen módja annak, hogy megtapasztaljuk Isten békéjét, és begyógyítsuk lelki sebeinket. Amikor megbocsátunk, Jézus példáját követjük, aki megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették Őt. A megbocsátásra való készségünk a feltétele annak a megbocsátásnak, amelyet mi magunk kapunk Istentől.
Testvéreim!
Az, hogy itt vagyunk a Szent Ágoston-templomban, megnyitja szívünket azon igazság előtt, amelyre Hippo szent püspöke mutat rá: kereszténynek lenni mindenekelőtt ajándék, kegyelem. Krisztusra, az élő kőre alapozva életünket, érzékeljük a Szentlélek működését, azzal a meggyőződéssel, hogy a mennyei Atya megáld minden olyan őszinte erőfeszítést, amelyet a Vele való együttműködésben teszünk embertársaink javára; Őbenne áll fenn a mi reményünk is. Mint Krisztus titokzatos testének tagjai, valóságosan összekapcsolódunk azok sorsával, akiket Isten szeret, és akiket meghív, hogy részesedjenek az Ő életéből.
Arra kaptunk meghívást, hogy szeressük Istent, és az Iránta való szeretetből testvéreinket is, ugyanakkor küldetésünk van arra is, hogy minden emberrel találkozzunk. A keresztény embernek amellett, hogy kedves és szeretetreméltó, együttérzőnek is kell lennie: érdek nélkül kell szeretnie, és a többiek javát kell keresnie, jól tudva, hogy minden szenvedő testvérünkben maga az Úr az, aki kér és kap, akit befogadnak vagy elutasítanak, akit szeretnek vagy megvetnek.
Az evangéliumi szeretet, amely Jézus Krisztusban alapozódik meg és az Ő szeretete táplálja, formát és identitást ad minden keresztény ember személyes és közösségi életének. Ebből következik, hogy minden egyházmegyei egyházi közösség, a szeretet által indíttatva és a Szentlélek által oktatva, meghívást kapott arra, hogy – saját lehetőségeihez és képességeihez mérten – tapintattal, gyengédséggel és állhatatossággal közeledjen a legkisebbek és a legkiszolgáltatottabbak sebeihez és szükségleteihez, enyhítve szenvedéseiket és orvosolva szegénységüket. Ti mindannyian ezt teszitek, követve Urunk, Jézus Krisztus nagylelkűségét, aki érettünk – jóllehet gazdag volt – szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket, s aki arra hív bennünket, hogy felismerjük és felsegítsük Őt a leginkább rászorulókban (vö. Mt 25,40).
Ezért nagy öröm számomra, hogy ma este találkozhatok mindannyiótokkal, akik különböző módon ugyan, de tevékenyen kapcsolódtok a leginkább rászorulók segítéséhez, kíséréséhez és felemeléséhez – különösen a mostani időkben, amikor úgy tűnik, mintha kiveszett volna az emberi személy szent méltóságának tudata.
Szeretném hangsúlyozni, hogy keresztény emberként az a küldetésünk, hogy jelenvalóvá tegyük Isten minden férfi és nő iránti szeretetét a történelem szövetében. A Teremtés könyve így beszéli el nekünk: „Isten megteremtette az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette őt, férfivá és nővé teremtette őket” (Ter 1,27).
Ebben rejlik minden emberi lény elidegeníthetetlen méltósága, amely nem az általa birtokolt képességektől, a felhalmozott vagyontól vagy az általa betöltött szereptől függ, hanem attól az ajándéktól, amely megelőzi és meghaladja őt; amelyet Isten adott neki, mint soha el nem múló szeretetének kifejeződését (vö. Magnifica humanitas, 50).
Az Úr tehát arra hív minket, hogy minden nőt nővérként, minden férfit pedig fivérként fogadjunk be. Mivel ugyanazon Atya gyermekei vagyunk, minden ember lényegileg a kapcsolatra teremtetett; Isten úgy gondolta el és akarta őt, hogy a közösség történetébe lépjen Vele, másokkal és a teremtett világgal (vö. uo.). Ennek az isteni vágynak egy sajátos kifejeződése valósul meg azokban az egyházmegyei karitatív és gondozói intézményekben, amelyeknek ti is részesei vagytok, és amelyeket elkötelezettséggel és odaadással végeztek, annak tudatában, hogy az emberi személy áll az Egyház tevékenységének középpontjában (vö. Gaudium et spes, 24), és hogy a szeretet „a legnagyobb társadalmi parancsolat” (KEK, 1889).
Arra bátorítalak benneteket, hogy főpásztoraitokkal egységben továbbra is élettel töltsétek meg ezeket az apostoli tevékenységeket, tanúságot téve az Evangéliumról és megmutatva a világnak a keresztény élet szépségét, amely már itt és most elővételezi azt az igazságosságot és békét, amely Isten Országában lesz majd tökéletes. Legyetek tehát a keresztény remény hiteles tanúi a testvérek felé végzett készséges szolgálatban; azon testvéreink iránt, akik bizonytalan – a nélkülözés, a törékenység vagy a marginalizáció által megjelölt – élethelyzetben vannak, s akiknek az anyagi segítségen és a lelki támogatáson túl szükségük van Istenre, az Ő barátságára, az Ő áldására, az Ő Igéjére, az Ő szentségeire, valamint a hitben való növekedés és érés útjának felkínálására is (vö. Evangelii gaudium, 200).
A Jó Tanács Anyjának lábához helyezem munkátokat és odaadásotokat, hogy közbenjárása kísérjen benneteket, az Úr pedig tegye bőségesen gyümölcsözővé mindazt a jót, amelyre törekedtek. Isten áldjon meg benneteket! Nagyon köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
