Találkozó az egyházmegyei közösséggel a „Santiago Bernabéu” stadionban
18.30-kor a Szentatya, XIV. Leó autóval a „Santiago Bernabéu” stadionba érkezett az egyházmegyei közösséggel való találkozóra.
Megérkezésekor a pápa golfkocsin járta körbe a híveket.
A körút végén a Szentatyát Madrid metropolita érseke, őeminenciája José Cobo Cano bíboros fogadta, és az üdvözlés jeleként egy fehér parpusát – a hagyományos madridi kalapot – nyújtott át neki.
Egy ének, a madridi bíboros érsek üdvözlő szavai, a „Madrid valósága” című videó vetítése, három tanúságtétel, a Convivium hivatalos himnuszának meghallgatása, egy rövid közvetítés, valamint további két tanúságtétel után a Szentatya beszédet intézett a jelenlévőkhöz.
A találkozó a Miatyánk elimádkozásával, az alapkövek bemutatásával, a záróáldással és egy végső énekkel zárult.
A találkozó végén XIV. Leó autóval az Apostoli Nunciatúrára hajtatott.
Az alábbiakban közöljük a beszéd szövegét, amelyet a Szentatya az egyházmegyei közösséggel való találkozó alkalmával mondott a „Santiago Bernabéu” stadionban:
Kedves testvéreim, jó estét kívánok!
Úgy képzelem, egy labdarúgónak gólt lőni ebben a stadionban olyan élmény, amely mély nyomot hagy az életében. De [az érsekhez fordulva]: Don José, ma a madridi egyház egy örök szupergólt lőtt!
Ez az este a hit nagy himnusza, és örömmel egyesítem hangomat a tietékkel, hogy dicsérjük Istent, és erősítsük e gyönyörű egyházi család kötelékeit, amely éppen tanulja a polifónia – vagyis az egység a sokféleségben – művészetét. Köszönöm érseketeknek, Don Josénak, hogy bevezette az ének példázatát, amely arra mutat rá, hogy a számok, az adatok és a tények önmagukban nem képesek közösséget teremteni: szívünknek énekelnie kell, vagyis értelmeznünk kell az eseményeket és a helyzeteket, a többiekkel együtt ünnepelve a belőlük fakadó értelmet. Az Egyház számára ez egyedülálló módon a liturgiában valósul meg, amely a minket megváltó történelem nagy Emlékezete.
Az ének olyan szükséglet, amely áthatja az együttélést és megszólítja a kultúrát, arra késztetve, hogy nyitott maradjon és folyamatos fejlődésben létezzen. Ti egy olyan népen belül vagytok egyházmegyei Egyház, amely szereti a zenét, a táncot és az együttlétet, ám ugyanakkor ismeri a konfliktusokat, a belenyugvást, sőt olykor a kétségbeesést is – olyan helyzeteket, amelyeket az Evangélium megnyithat a remény felé. Tegyetek tanúságot az Evangéliumról egy nagy európai ország fővárosában, amely olyan intézmények és szervezetek székhelye, ahol a jelent és a jövőt érintő fontos döntések születnek, de amely egyben látogatók millióinak, valamint új lehetőségeket kereső testvéreknek a célpontja is. Örömötök akkor lesz ragályos, ha a pillanatnyi érzelemből állandó létformává, olyan alapvető belső érzületté válik, amely megújítja az egyéneket, a csoportokat és az egyházmegyei közösséget. Nem véletlen, hogy az apostolok írásaikban oly gyakran buzdítják az egyházakat az örömre, szinte parancsolatként lelkesítve rá. Ez az Evangelii gaudium, egy kórusban zengő válasz Isten Jézus Krisztusban véghezvitt művére: az Ő élete, halála és feltámadása örökre megváltoztatta a történelemről alkotott érzékelését azoknak, akik találkoztak vele és követték Őt, még ha különböző módokon és utakon is. Krisztus szeretete sürget minket ma is (vö. 2Kor 5,14) – a Szent Pál által használt ige azt is jelenti: „magával ragad”, „összetart”, „birtokol minket” –, és ezáltal a felelősségteljes cselekvésre hív meg bennünket.
Igen, kedves testvéreim, ahogyan ma este néhányan közületek is tanúságot tettek róla, a keresztség valóban megváltoztatja az életet. Érzékenységünk, származásunk és prioritásaink Krisztusban találkoznak, és az Ő életéből kapnak életerőt, miként a szőlővesszők a szőlőtőből. Konkrétan ez azt jelenti, hogy bennünk sok minden, ami már korábban is megvolt, átalakul, mivel a szolgálat felé fordul: megszűnik magánajándék lenni, és meghajlik a közjó előtt. Ettől nem kell tartani, mert ez sohasem szül egyformaságot. Ezzel kapcsolatban az Újszövetség – a benne megszólaló hangok különbözőségében – a sokféleségben megvalósuló közösségről tanúskodik, vagyis arról az egyetértésről, amely Bábelben veszett el, ahol a bibliai elbeszélés szerint a kizárólag emberi és totalitárius projektbe kényszerített emberek végül már nem értették meg felebarátjukat.
A Magnifica humanitas enciklikában az egyformaság és a zűrzavar alternatívájaként Nehemiás alakját állítottam elénk, aki az egész közösséget bevonta Jeruzsálem újjáépítésébe. „Ma újjáépíteni azt jelenti, hogy felismerjük: a hangok és látásmódok azon sokféleségében, amely olykor a nyelvek összezavarodására emlékeztet, mindennek ellenére létezik egy ragyogó lehetőség: az, hogy együtt építkezzünk, a sokféleséget erőforrássá alakítva, a meghallgatást és a párbeszédet pedig azzá a közös alappá téve, amelyen az igazságosság és a testvériség növekedhet. És ezen a megosztott munkán belül a keresztények megtalálják a maguk sajátos építési módját: cselekvésüket Istenre irányítani, hogy az Ő világosságánál a pluralizmus ne vesszen el a rendezetlenségben, hanem a szinodalitás gyakorlása révén olyan térré váljon, ahol az emberiség újra rálel szilárd alapjaira és végső céljára” (Magnifica humanitas enciklika, 11).
Különleges kapcsolat áll fenn tehát az Egyház és a város között, amely a jelenleg megélt korszakváltásban még inkább felértékelődik: ez a kapcsolat természetesen hús-vér emberek között, a munkahelyi és a felebaráti kapcsolatokban valósul meg, de ugyanúgy jelen van a különböző közösségekben, egyesületekben és a helyi, kerületi valóságokban is. Egyre inkább kirajzolódik a keresztény küldetés sajátossága a nagyvárosi környezetben, ahol „egy új kultúra lüktet és terveződik meg” (Ferenc, Evangelii gaudium, 73). A tisztánlátás ezen a ponton sokat érett a szinodális úton, amely lehetővé tette, hogy mélyebben megismerjük és meghallgassuk egymást azokban a kontextusokban, amelyekben az egyházmegyei közösség él és formát ölt. A legfontosabb kérdés így szól: vajon az, amik keresztényként vagyunk és amit teszünk, eljut-e „oda, ahol az új elbeszélések és paradigmák születnek”, vagyis „a városok lelkének legmélyebb magváig” (uo.)? A válaszadás bizony nehéz lehet, de lehetséges, ha együtt keressük az igazságot.
Éppen ezért olyan fontos, hogy ne szóródjunk szét, és ne zárkózzunk be ki-ki a maga csoportjába vagy abba a valóságba, amelyben már biztonságban érzi magát, olyan emberek közé, akik mindig ugyanazt a dallamot éneklik. Ahhoz, hogy eljussunk a város szívébe, ápolnunk kell annak tudatát, hogy az igazság szimfonikus és mindig meghalad bennünket; táplálnunk kell a vágyat, hogy rátaláljunk a Feltámadottra, aki mindig előttünk jár, megelőz minket, és talán már jelen van ott is, ahol még nem kerestük Őt. Az Ő keresése és követése ugyanis a feltétele annak, hogy felmutassuk Őt: máskülönben nincs evangelizáció, és ezt ma jobban megérthetjük, mint a múltban. A nagyvárosokban – minden más helynél inkább – olykor úgy tűnik, mintha már nem lennének térképeink a biztonságos tájékozódáshoz. Ezért újra el kell sajátítanunk a figyelem lelki művészetét, amely nélkül még az Evangélium hirdetése is azzal a kockázattal jár, hogy személytelen ismételgetéssé válik, és erejét veszítve teret enged a frusztrációnak és a bizalmatlanságnak.
Szeretteim! Madrid egy nagyváros, amelyben különböző hagyományok és „lelkek” élnek egymás mellett. Isten egyenként ismeri lakóinak szívét. Úgy ismeri őket, ahogyan arra egyedül csak Ő képes és egyedül csak Ő tudhatja: szeretetben, és ezáltal szabadságban. Ő a végtelen irgalmasság, és azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Annyira akarja ezt, hogy testté lett, és magára vállalta a világ minden bűnét, gonoszságát és negativitását. Íme Jézus Krisztus! Íme az Örömhír, a Kegyelem, amelyet kaptunk, és amelyet azzal a küldetéssel kaptunk, hogy megosszuk mindenkivel. Mert mindenki, senkit sem kizárva, az életre és az élet bőségére teremtetett. Az Egyház jelenléte a nagyvárosban az üdvösség e misztériumának példázata. Önkéntelenül is Jónás könyve jut eszünkbe, a Biblia egyik gyöngyszeme, amelyet arra hívlak benneteket, hogy olvassátok el vagy olvassátok újra, személyesen és a közösségben egyaránt. Nem véletlen, hogy az apostolok éppen a városokban eresztettek gyökeret a születő Egyházzal; ott nemcsak elutasításra, hanem befogadásra is találtak, éppen ott, ahol az emberek a legtermészetesebb módon viaskodnak a sokféleséggel és a változással.
Semmi ne zavarjon hát titeket, semmi meg ne fémlemítsen! Együtt, mint egyházmegyei Egyház, olyan evangéliumi tanúságtételt nyújthattok, amely felszabadítja az emberiség legjobb energiáit – egy olyan emberiségét, amelyet bár bombáznak a képek és a szavak, mégis éhezi az igazságosságot és szomjazza az igazságot. Bízzatok abban a mind nyilvánvalóbbá váló tényben, hogy felnőttkorban is vissza lehet térni a hithez, vagy most első ízben megismerni azt. Készüljetek fel arra, hogy az új kezdeteket ne kivételként, hanem a misszió szabályaként fogadjátok! A plébániai és egyházmegyei tanácsokba való energiabefektetésnek nem kisebb a célja, mint ez: megváltoztatni ki-ki belső érzületét annak köszönhetően, hogy mélyebben odafigyelünk arra, amit a Lélek mond az Egyháznak. Vétek ezeket bürokratikus kötelezettségekké silányítani. Ezek a kölcsönös meghallgatás helyei a megkülönböztetés gyakorlására, amely nélkül nemcsak hogy mindenki a maga útját járja, hanem azt is kockáztatjuk, hogy nem értjük meg, hová hív minket az Úr, miben vár ránk, és milyen megtérésekre hív meg bennünket. Amikor ez megvalósul, a kultusz életté válik, az emberek között pedig a testvériség kötelékei és a szolidaritás kezdeményezései szökkennek szárba.
Arra buzdítom a presbitereket, hogy a közösségi megkülönböztetés gyakorlására úgy tekintsenek, mint az egyik legnagyobb lehetőségre, amelyet a szinodalitás kínál az ő szolgálatuk számára. Kedves testvéreim! Anélkül, hogy ez elvonná figyelmeteket a lényegtől, az, hogy rendszeresen megálltok népetekkel, hogy az Evangélium világosságánál értelmezzétek a városrészek életét, a kulturális változásokat, a társadalmi feszültségeket és az egyházi gyakorlatokat, gazdagítani és vigasztalni fogja szolgálatotokat. Segítségére lesz kinek-kinek és minden közösségnek abban is, hogy kilépjen az elszigeteltségből, és átélje a Szentlélek örömét. Valójában a Lélek az, aki hiányzik belőlünk, amikor az egyházi életet olyan rutinná silányítjuk, amelyben mindenki bezárkózik a maga szokásaiba és szerepébe. A Lélek hivatásokat támaszt és rendezi azokat egységbe, olykor bizonyos felbolydulást, vitát és új egyensúlyok keresését váltva ki. Ne ijedjetek meg mindettől: ízleljétetek meg!
A történetek, amelyeket ma este hallottunk, elmondják – sőt mi több, „éneklik” –, mennyi élet van ebben az Egyházban. Valaki így tett tanúságot: „Habozás nélkül mondhatom, hogy mélyen szeretem az Egyházat, Isten családját, ahol mindannyiunknak helye van.” Egy másik így fogalmazott: „Nagy örömöt és felelősséget éreztem, amikor a közösség aktívabb tagjává váltam, és megoszthattam ajándékaimat az Egyház többi tagjával.” És egy újabb hang: „Számunkra a szolgálat nem csupán a segítségnyújtás egy módja, hanem annak a szeretetnek és támogatásnak a viszonzása is, amelyet mi magunk kaptunk.” Íme az Egyház, kedves testvéreim! Íme az Evangélium zenéje, a maga magával ragadó ritmusával! Amikor eljut a szívig, arra késztet – miként a Peruból Madridba érkezett családot is –, hogy elmondhassa: kitárt karokkal fogadták őket. Sokan, hozzájuk hasonlóan, kezdetben félelemmel közelednek, mivel előítéletekről és csalódásokról hallottak. Ám a jóság – még ha csak keveseké is – képes legyőzni sokak félelmét. Legyetek mindenki számára olyanok, mint egy nyitott Biblia: arcotokon és életetekben Isten Igéjével lehessen találkozni! A szeretet ugyanis az a nyelv, amelyen mindenki otthon érzi magát. Mindannyiótoknak nagyon köszönöm!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
