Találkozó a spanyol parlament tagjaival a Palacio de las Cortes épületében

Ma reggel 9 óra 30 perckor, miután magánjellegű szentmisét mutatott be, a Szentatya, XIV. Leó pápa zárt körű megbeszélést folytatott Pedro Sánchez Pérez-Castejón spanyol miniszterelnökkel.

Ezt követően 10 óra 15 perckor a pápa elhagyta az Apostoli Nunciatúrát, és gépkocsival a Palacio de las Cortes épületébe utazott, hogy találkozzon a spanyol parlament tagjaival.

Érkezésekor, 10 óra 30 perckor XIV. Leó pápát a főbejáratnál Francina Armengol, a Képviselőház elnöke, Pedro Rollán Ojeda, a szenátus elnöke, valamint további hat magas rangú tisztviselő fogadta.

Spanyolország és a Vatikánvárosi Állam himnuszainak elhangzása után a Képviselőház és a szenátus elnökei a Salón de Pasos Perdidos csarnokba kísérték a Szentatyát.

A hivatalos fotózást követően a pápa aláírta a díszvendégkönyvet, majd sor került egy Hóráskönyv másolatának átadására.

Ezt követően a Salón de Plenos ülésteremben, a Képviselőház elnökének üdvözlő szavai után Őszentsége XIV. Leó pápa elmondta beszédét.

Annak végeztével a Szentatya gépkocsival a Spanyol Püspöki Konferencia székhelyére utazott.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó alkalmával a jelenlévőköz intézett:

Miniszterelnök Úr!
A Képviselőház Elnöke!
A Szenátus Elnöke!
Az Alkotmánybíróság Elnöke!
A Legfelsőbb Bíróság és a Bírói Hatalom Általános Tanácsának Elnöke!
A Képviselőház és a Szenátus Tagjai!
Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm Elnök Asszonynak a kedves szavait, valamint azt a meghívást, amelyet az Apostoli Szék kapott az ezen országba tett utazásom alkalmából, és azt a szívélyességet, amellyel fogadtak engem a Képviselőház e történelmi palotájában, amely a Spanyol Királyság intézményi, jogi és demokratikus életének kiemelkedő központja. Róma püspökeként és a katolikus Egyház pásztoraként állok Önök előtt, tudatában annak, hogy a Péter apostol utódára bízott küldetés – mint a püspökök és a hívek egységének elve és alapja (vö. Lumen gentium, 23) – a Szentszéket sajátos módon állítja párbeszédbe a népekkel és az államokkal.

Az Önök körében való jelenlétem a kölcsönös együttműködés keretében a Spanyolországhoz való közelségem kifejezése, s egyben az emberi személy szolgálatában felajánlott szó. Az Egyház „az emberiséggel együtt halad”, osztozik annak reményeiben és sebeiben, meghallgatja minden korszak kérdéseit, és engedi, hogy „mindaz, ami a mai férfiak és nők létezését érinti”, megszólítsa őt. Ezért amikor a közélet felé fordul, ezt az intézmények saját küldetésének, valamint azoknak a törvényhozói megbízatást kapott személyeknek a törvényes felelősségének teljes tiszteletben tartásával teszi. Elismeri „a földi valóságok autonómiáját” és „az egyházi közösség és a politikai közösség közötti megkülönböztetést”; s éppen ebből a tudatosságból kiindulva kínál fel olyan megfontolásokat, amelyek a közjó szolgálatának vágyából fakadnak, és arra emlékeztetnek, mi teszi az együttélést igazán emberivé (vö. Magnifica humanitas, 18–19).

E parlamenti ülésteremben nyer jogi formát a társadalmi együttélés. Itt meghallgatják és rendbe foglalják a különbségeket, s amennyiben lehetséges, közös döntéssé alakítják azokat. Éppen ezért – a nézetek jogos sokféleségén túl – minden jogalkotási tevékenység végül egy döntő kérdéssel szembesül: az emberi személyről alkotott milyen felfogás ihleti a törvényeket, és milyen társadalmat építenek ezek a törvények.

E kérdéssel szembesülve Spanyolország különösen gazdag történelmi emlékezet birtokosa. Földrajzi és politikai identitása olyan történelemmel fonódott össze, amelyben a hit és az ész, a művészet és a jog, a hagyomány és a gondolkodás gyümölcsöző módon tudott találkozni. Katedrálisaiban és egyetemein, halhatatlan irodalmában, jogi intézményeiben és népének legbelső lelkében ma is él az az örökség, amely alakot adott a szabadság megélésének, az igazságosság gyakorlásának és a közösségi élet rendbe foglalásának sajátos módjához.

A Don Quijote egyetemes érvényű lapjaitól, ahol Cervantes kijelentette, hogy „a szabadság […] az egyik legbecsesebb ajándék, mellyel az Ég az embereket megáldotta” (Don Quijote de la Mancha, II, 58), egészen Avilai Szent Teréz lelki mélységéig, és a nagy spanyol jogi hagyománytól Unamuno metafizikai nyugtalanságáig, aki emlékeztetett arra, hogy az ember „nem nyugszik bele, hogy teljesen meghaljon” (A tragikus életérzés, I), Spanyolország képes volt az emberre úgy tekinteni, mint a társadalmi, gazdasági vagy politikai rend egyszerű eleménél sokkal többre: az igazságra nyitott, szabadsággal felruházott teremtményként ismerte el őt, akit az örökkévalóság iránti olyan szomjúság hajt, amelyet egyetlen földi valóság sem képes oltani; egyszóval olyan valakiként, akinek méltósága minden hasznosságot megelőz, és akinek szolgálatának a törvényhozói tevékenység is alá van rendelve.

Ezért amikor ma az emberi személyről beszélünk, emlékezetünk természetesen Salamancára és az ott megérett gondolatra vezet bennünket. Izabella királynő és Ferdinánd király szimbolikus jelenléte ebben a teremben arra a pillanatra utal, amikor Spanyolország egyetemes horderejű történelmi felelősséggel szembesült; alig néhány évvel később Salamancának rendkívüli éleslátással kellett vállalnia azt az erkölcsi és jogi reflexiót, amelyet az a helyzet megkövetelt. Az ottani egyetemi katedrákon ötszáz évvel ezelőtt, amikor új világok tárultak fel és hatalmas lehetőségek nyíltak a népek közötti kapcsolatokban, néhány mester megértette, hogy az észre nem lehet úgy hivatkozni, hogy legitimitással ruházza fel azt, amit a nyers erő vagy az önérdek csupán célszerűnek mutatott. Így vezették be a történelmi tisztánlátásba a minden egyes ember visszavezethetetlen értékére, valamint a hatalom erkölcsi határaira vonatkozó kérdést. El kell ismernünk, hogy a társadalom és maga az Egyház sem volt mindig felnőve azokhoz az intuíciókhoz, amelyek visszhangra találtak saját keresztény hagyományukban.

Ez a kérdés azonban olyan szellemi és erkölcsi horizontot nyitott meg, amely messze túlmutatott saját történelmi kontextusán. A totus orbis – azaz a bármely részleges hatalomnál tágasabb emberi közösség – intuíciója lehetővé tette a népek közötti jogi és erkölcsi kötelékek létezésének affirmálását. Spanyolországból kiindulva a salamancai iskola – s különösen Francisco de Vitoria domonkos testvér, más domonkosokkal és jezsuitákkal együtt – reflexiója hozzájárult egy olyan jogi és erkölcsi öntudat formálásához, amely képes emlékeztetni arra, hogy a tekintély mindig felelősséggel jár, és hogy minden emberi lényt jogok és kötelességek alanyaként kell elismerni. Ez a törekvés ma is visszhangzik: hogy a méltóság, az igazságosság és a közjó legyen a társadalmi kapcsolatok mércéje, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten.

Ez Spanyolország egyik legnagyobb öröksége: hogy összefonta a történelmi cselekvést az erkölcsi ész tisztánlátásával. Ez a hozzájárulás, amely a Tormes partjain született, túllépett az előadótermeken és a könyvtárakon, és beépült egy tágabb nemzetközi közösség által is osztott egyetemes öntudatba, amely továbbra is azt a kérdést teszi fel, miként lehet a békét a személy elismerésére alapozva építeni, s nem a nyers erő kényszerével. Ez az örökség ebben a Cortesben is él, valahányszor a törvényhozó felteszi magának a kérdést, hogyan biztosítható, hogy a lehetséges igazságos, a törvényes valóban emberi legyen, s hogy a többség akarata megőrizze mindazt, ami mindenkié, és tiszteletben tartsa azt, amit egyetlen többség sem sérthet meg jogszerűen.

Salamanca kérdésfelvetése ma is kíséri a közéletben munkálkodók helytállását. Napjainkban az előttünk feltáruló új világokat már nem térképeken rajzolják fel: a technológiában, a gazdaságban, a biomedicinában és a digitális univerzumban bontakoznak ki, ahol az emberi hatalom a személyes és a társadalmi élet mind kényesebb területeit éri el.

A haladás csodálatos lehetőségeket kínál, és ezt ma különösen jól láthatjuk a mesterséges intelligencia és az új technológiák fejlődésében. Ahogyan a közelmúltban megjelent enciklikámban is emlékeztettem rá, a technológia önmagában nem semleges, mert annak az arcát ölti magára, aki megalkotja, finanszírozza, szabályozza és használja (vö. Magnifica humanitas, 9); ezért korunk átalakulásaival szembesülve megkülönböztetésünknek arra kell összpontosítania, hogy az emberi személy milyen helyet foglal el döntéseinkben, és miként rajzolódik ki ma, új módon a munka méltósága, a szolidaritás, a szociálpolitika és a közjó.

Ez a megkülönböztetés egy alapvető kiindulópontból fakad: minden igazán igazságos társadalom az emberi személy sérthetetlen méltóságának elismerésén alapul. Ez a méltóság megelőzi az állam minden jogadományozását, és nem rendelhető alá a változó társadalmi konszenzusoknak vagy a pillanatnyi többség ingadozásainak (vö. XVI. Benedek, Beszéd a német Szövetségi Parlamentben, 2011. szeptember 22.). Ez minden emberi lényt pusztán a létezése tényénél fogva megillet, és ezért ennek kell vezérelnie minden pozitív jogrendet. A keresztény hit a kinyilatkoztatásból kiindulva hirdeti ezt; az emberi értelem pedig az ember igazságába írt követelményként ismerheti fel (vö. uo.). Amikor ez a meggyőződés elevenen él, a jog mindenki védelmezőjévé válik, és biztosítékot nyújt a részérdekek és egyéni programok diktátumával szemben.

Ennek alapján adatik meg nekem ma, hogy nyugodt és határozott szót intézzek azokhoz, akiknek súlyos felelősségük van a társadalmi együttélés jogi rendbe foglalásában. Ezt az együttélést ugyanis komolyan veszélyeztetheti a selejtezés kultúrája, amint azt Ferenc pápa is többször megállapította (vö. Beszéd a Pápai Életvédő Akadémia plenáris ülésén, 2021. szeptember 27.). Ebben az értelemben, ha az életet már nem ismerik el alapvető értéknek, milyen jövője lehet a mi társadalmainknak? Teljesen igazságosnak nevezhető-e egy olyan közösség, amely árnyékban hagyja a még meg nem született gyermeket, az időset, a beteget, a csendben szenvedőt vagy azt, aki teljes mértékben mások gondoskodására szorul? Az emberi élet védelme nem részérdek, és nem is felekezeti kérdés: ez a civilizáció közös célja. Minden emberi életet el kell ismerni és meg kell óvni a fogantatástól egészen a természetes alkonyáig, létezésének minden körülménye között. Amikor ez a bizonyosság elhomályosul, a legsebezhetőbbek válnak az első áldozatokká, és a törvény elveszíti legmélyebb értelmét: minden egyes személy szolgálatát és védelmét. Ezért egy nemzet erkölcsi nagysága elsősorban abban mutatkozik meg, hogy képes-e kísérni, oltalmazni és szeretni a nagyobb törékenységgel megjelölt életeket.

A közjó bizonyos értelemben „az emberi méltóság társadalmi formája” (vö. Magnifica humanitas, 59). Ez nem a részérdekek puszta összege, hanem „azon társadalmi életfeltételek összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket teljesebben és gyorsabban elérhessék” (vö. Gaudium et spes, 26). Amikor a közjó megszűnik közös horizont lenni, fennáll a veszélye, hogy a közéleti cselekvés olyan részérdekekre aprózódik szét, amelyek képtelenek megóvni azt, ami mindenkié.

Ebben az összefüggésben kap különleges fontosságot a család, mint az első emberi valóság és a közösség természetes alapja. A családi körben összefonódnak a nemzedékek, és olyan élő emlékezet hagyományozódik tovább, amely belső folytonosságot biztosít a társadalom számára. Ahol a családot támogatják, ott a nemzetek szellemi-lelki és társadalmi stabilitása is megerősödik. A család mindig az emberség első iskolája marad, ahol minden más helynél előbb sajátítjuk el az együttélés elemi nyelvtanát: az élet befogadását, a másikról való gondoskodást, a megbocsátást, a szolgálatot és a valahová tartozást.

Ebben a feladatban az oktatási intézmények is döntő szerepet játszanak. Ezekben az új nemzedékek megtanulhatják az igazság keresését és szeretetét, valamint azt, hogy kérdéseket fogalmazzanak meg az élet értelmére és minden ember méltóságára vonatkozóan. Ezért sok szülő, aki arra vágyik, hogy gyermekei megtanuljanak másokkal kapcsolatot teremteni, kritikus szellemben gondolkodni és szilárd értékeket elsajátítani, nagy reményeket fűz ezekhez az intézményekhez, mint a nevelésben nyújtott értékes szövetségesekhez. Ennek az együttműködésnek mindig tiszteletben kell tartania a szülők „elsődleges és elidegeníthetetlen jogát” arra, hogy „megválasszák a gyermekeiknek nyújtandó oktatás és nevelés formáját, összhangban saját erkölcsi, kulturális és vallási meggyőződésükkel” (vö. Magnifica humanitas, 143; Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, 18. cikk (4) bekezdés).

Az emberi méltóság érvényesítése nem maradhat elvont fogalom, amikor oly sokan kényszerülnek mindent elhagyni, hogy békét, biztonságot és jövőt keressenek. A migráció tragikus drámája ma is megszólítja a nemzetek lelkiismeretét és a nemzetközi rend etikai alapjait. Számtalan férfi, nő és gyermek kénytelen – gyakran drámai körülmények miatt – elhagyni saját közösségét, és hátrahagyni szeretteit, élettörténetét és kötelékeit. Ez a valóság túlmutat minden pusztán demográfiai vagy gazdasági értelmezésen: kiemelkedően erkölcsi és jogi kérdés. Ahol egy személyt nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi származása, illetve vagyoni vagy társadalmi helyzete miatt hátrányos megkülönböztetés ér, ott súlyosan megsértik az emberi lények egyenlő méltóságának egyetemes elvét.

A migránsok és menekültek helyzete olyan választ igényel, amely a személyt helyezi a középpontba, kezeli azokat az okokat, amelyek távozásra kényszerítik őket, és túllép a folyamatok egyszerű menedzselésén. Ebből fakad a társadalmi igazságosság kettős igénye: egyfelől biztonságos és legális útvonalak, tiszteletteljes befogadás és valódi integrációs lehetőségek biztosítása; másfelől pedig a szülőföldön maradás jogának előmozdítása, munkálkodva azon, hogy senkinek ne kelljen elhagynia otthonát a béke, a biztonság vagy a méltó életkörülmények hiánya, a gazdasági egyenlőtlenségek és az éghajlati válság hatásai miatt (vö. Magnifica humanitas, 81).

Az elmúlt években az egyre veszélyesebbé váló útvonalak rávilágítottak ennek a gyakran elrejtett vagy figyelmen kívül hagyott valóságnak a rendkívül magas emberi árára. Sok ember továbbra is az emberkereskedők és az embercsempészek áldozatává válik, akik gátlástalanul kihasználják kétségbeesésüket. Meg kell erősíteni a megelőzést, az életmentést és az áldozatok támogatását, különösen a regionális és multilaterális együttműködés keretében.

Egyetlen nemzet sem képes egyedül megbirkózni egy ilyen nagyságrendű kihívással. Ezért elengedhetetlen egy összehangolt, szolidáris és hatékony válasz, amely képes biztosítani a védelmet, a befogadást és a valódi integrációs lehetőségeket az elvándorlók számára. Amikor az intézményi válasz emberközelivé, méltányossá és koordinálttá válik, a határok már nem az elhagyatottság helyszínei lesznek, hanem az emberi méltóság felelős oltalmazásának tereivé válhatnak.

Tisztelt Képviselők!

A világ mélyreható szellemi és kulturális válságon megy keresztül, amely az erőszak, a polarizáció és a kölcsönös bizalmatlanság számos formájában nyilvánul meg. Ebben a kontextusban a béke politikai törekvésként, sőt, valódi erkölcsi követelményként jelenik meg. Ehhez olyan közbeszédre van szükség, amely tiszteletben tartja az eltérő véleményeket, a találkozás kultúráját szolgáló intézményekre, az igazságot és a megbékélést kereső történelmi emlékezetre, valamint olyan társadalmi életre, amely képes fenntartani a társadalmi barátságot és a kölcsönös tiszteletet a nézeteltérések ellenére is.

Nemzetközi szinten a béke diplomáciai bátorságot, erkölcsi felelősséget és olyan jövőképet igényel, amely minden nép identitásának tiszteletben tartásán, valamint az államok azon kötelezettségén alapul, hogy vitáikat a nemzetközi jog által kínált békés úton rendezzék. Végső soron minden háború a tárgyalási képesség, valamint az emberiség azon közös lelkiismeretének fájdalmas veresége, amely elismeri a nemzetek közötti igazságosság kötelékeit. A fegyverek kikényszeríthetik az ideiglenes csendet, de soha nem lesznek képesek valódi és tartós békét építeni.

Éppen ezért aggasztó, hogy a világ számos részén, sőt Európában is, az újrafelfegyverkezés tűnik fel ismét szinte elkerülhetetlen válaszként a nemzetközi színtér törékenysége láttán. Az igazi biztonság ezzel szemben az igazságosságból, a türelmes párbeszédből, a nemzetközi jog tiszteletben tartásából, valamint egy olyan politikából fakad, amely képes a népek életét előtérbe helyezni a háborúból profitáló érdekekkel szemben. Az új technológiák és a mesterséges intelligencia katonai téren történő fejlesztése szintén szigorú etikai felügyeletet igényel, hogy az élet és halál feletti döntéseket soha ne hárítsák át automatizmusokra, és azok ne kerülhessenek ki az emberi személy erkölcsi felelőssége alól (vö. Beszéd a „La Sapienza” Egyetemen, 2026. május 14.).

A nemzetközi közösség arra hivatott, hogy újra felfedezze a párbeszéd elengedhetetlen értékét; azt a türelmes utat, amely az olyan igazságos és tartós megállapodások felé vezet, amelyek a szerződések tiszteletben tartásán, a diplomáciai tevékenység átláthatóságán és azon az őszinte szándékon alapulnak, hogy a békét előtérbe helyezzék az erőszakhoz való folyamodással szemben. Ebből fakad a bizalom és a remény.

Ahogyan az Európai Unió mottója, az In varietate concordia is emlékeztet rá, az igazi egység nem tesz egyformává, hanem egységbe kovácsol a sokféleségben, a kultúrákat, a különböző látásmódokat és hagyományokat a kölcsönös gazdagodás alkalmává téve.

Hasonlóképpen, magukon a társadalmakon belül is sürgősen elő kell mozdítani a kölcsönösség kultúráját. A politikai pluralizmus nem korcsosulhat az ellenfél állandó hiteltelenítésévé. Egy érett együttélésben még a konfliktus is a béke felé vezető állomássá válhat, ha a különbségeket az egymásra való odafigyelés tompítja, és azok mindenki szükségleteinek, törekvéseinek és képességeinek elismerése felé irányulnak.

A béke azonban nem csupán politikai vagy intézményi valóság. A lelkiismeretben is megszületik, ott, ahol a harag, a közöny és a gyűlölet helyet ad a megbékélésnek. Ezért a nyelvhasználat által is gyökeret ver és oltalmat nyer. A szavak utakat nyithatnak vagy zárhatnak; megvilágíthatják a valóságot, vagy eltorzíthatják azt olyannyira, hogy a találkozás lehetetlenné váljon. A közéleti felelősséget viselőknek ezért különleges kötelességük, hogy őrizzék a szót, és ezáltal „lefegyverezzék a nyelvezetet” (Üzenet a 2026-os nagyböjtre, 2026. február 13.). A határozottság nem igényel megvetést; az eltérő vélemény nem jár megaláztatással.

Ebből a másik iránti tiszteletből fakad az a kötelesség is, hogy óvjuk azt a teret, ahol a másik ember meggyőződései, lelkiismerete és Istennel való kapcsolata megérik. Ha figyelmet fordítunk erre a belső világra, jobban megérthetjük azt a kérdést, amely minden valóban demokratikus társadalom számára döntő jelentőségű: a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságot, azt az alapvető jogot, amely az emberek legbelsőbb szféráját oltalmazza. A kortárs állam alapját képező szabadság, ha valódi, elismeri az emberi lét vallási dimenzióját, tiszteletben tartja és jogilag oltalmazza azt; egyúttal megakadályozza, hogy bárki is kénytelen legyen lemondani a társadalmi szerepvállalásról a saját hite miatt.

Anélkül, hogy összekevernénk a jogi és az erkölcsi síkot, érdemes emlékeznünk arra is, hogy a szabadság magának a szabadságnak a teljes megértését igényli. Szabadnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy kényszer nélkül élünk, vagy hogy sok választási lehetőség áll előttünk; azt jelenti, hogy képesek vagyunk felismerni a jót, és felelősségteljesen elköteleződni mellette. Ezért minden valóban szabad társadalom megköveteli a közhatalom igazságos korlátait is, hogy az egyének, a közösségek és a társulások szabadsága ne szenvedjen indokolatlan csorbát (vö. Dignitatis humanae, 1). Ebből a szempontból a földi rend jogos autonómiáját soha nem szabad a vallási jelenség iránti ellenségességként értelmezni. A hit nem tart igényt arra, hogy kiváltságok vagy kényszer útján erőltesse magát másokra; ugyanakkor nem is ítélhető hallgatásra, mintha irreleváns volna a közélet szempontjából.

Ebben az összefüggésben a gyónás szentségi pecsétje különleges jelentőséggel bír a katolikus egyház számára. Ez a vallásszabadság tágabb kontextusába illeszkedik, amely garantálja a hívő közösségek számára a saját életükre, szervezetükre és belső fegyelmükre vonatkozó autonóm teret (vö. Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia, Helsinki Záróokmány, 1975. augusztus 1., VII. alapelv). Annak jogi oltalma – hasonlóan ahhoz, ahogyan ez bizonyos hivatások esetében is történik – a belső szabadság szent terének megóvását jelenti, ahol a hívő külső kényszertől való félelem nélkül tárhatja fel lelkét Isten előtt, amint azt a nemzetközi normák is elismerik (vö. Nemzetközi Büntetőbíróság, Eljárási és Bizonyítási Szabályzat, 73. szabály (3) bekezdés).

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy egy pillanatra elidőzzek azoknál az ábrázolásoknál, amelyek ezt a termet díszítik. Ebben a plenáris ülésteremben a természetes fény a termet koronázó üvegtetőn keresztül áramlik be. A felülről érkező fény arra emlékeztethet bennünket, hogy a politikának is el kell ismernie egy olyan mércét, amely megelőzi és felülmúlja azt.

Még azok a festmények is, amelyek a főfal felső részén az evangélium és a Dekalógus befogadását idézik fel, valami alapvetőre emlékeztetnek. Anélkül, hogy összekevernék a politikai és a vallási rendet, ezek a jelek arra hívnak fel, hogy ismerjük el: a modern szabadságot a lelkiismeret hosszú formálódása is előkészítette, amelyet mélyen meghatározott a keresztény hagyomány. Ebben a belső iskolában a népek megtanulták, hogy a jognak a jót kell szolgálnia, hogy az igazságosság határt szab a nyers erőnek, hogy a hatalomnak legitimitásra van szüksége, hogy a szegények teljes jogú tagjai a közösségnek, hogy az idegent méltóságának megfelelően be kell fogadni, és hogy az emberi életet soha nem lehet árucikként kezelni.

Egy törvény nem attól válik igazán nagyszerűvé, hogy formálisan elfogadták; akkor válik azzá, ha a formai érvényesség mellett képes szembenézni az emberi személy méltóságával, és szégyen nélkül kiállja ezt a próbát.

Arra hívom tehát Önöket, hogy emeljék fel a tekintetüket: ne azért, hogy elforduljanak a valóságtól, hanem hogy emlékezzenek arra, hogy a közhatalom minden döntése hús-vér embereket érint, különösen azokat, akiknek a legkevesebb erejük van ahhoz, hogy hallassák a hangjukat. Hiszen a távlatos gondolkodás éppen abban áll, hogy mélyebben tekintünk arra, mi forog kockán minden közügyi döntésnél. Ezért a technikai válaszok és a jogszabályi reformok mellett erkölcsi megújulásra is szükség van.

Spanyolország sokat nyújthat ezen az úton. Olyan nyelvvel büszkélkedhet, amely kontinenseket köt össze; kulturális, jogi és szellemi hagyománya pedig képes volt párbeszédbe hozni a hitet és az észt, a jogot és a lelkiismeretet, az egységet és a sokszínűséget. Ez a történelmi tapasztalat emlékeztet az egyetértés értékére, valamint a békés és igazságos együttélés kiépítésére irányuló türelmes erőfeszítésekre is.

Adja Isten, hogy ez a nemes nemzet soha ne veszítse el saját gyökereinek emlékét, sem pedig a jövőbe tekintés bátorságát. Maradjon Spanyolország továbbra is a találkozás, a kultúra, a szolidaritás és a remény földje! Közéletében pedig mindig ötvözze a meggyőződések szilárdságát a párbeszéd nemességével és a szolgálat nagyszerűségével!

Isten adjon békét a föld minden nemzetének, egyetértést a családoknak és a lelkiismeret békéjét mindenkinek! A Spanyol Királyságra pedig, amelyet Szent Jakab apostoli öröksége és az Oszlopos Szűzanya anyai jelenléte oltalmaz, szálljanak a jólét, az igazságosság és a tartós béke napjai! Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media