„Hálót szőni a kultúra, a művészet, a gazdaság és a sport világával” – Találkozó a madridi Movistar Arenában
Ma délután 17 óra 30 perc körül a Szentatya, XIV. Leó pápa elhagyta az Apostoli Nunciatúrát, és pápamobillal a madridi Movistar Arenába utazott a „Hálót szőni a kultúra, a művészet, a gazdaság és a sport világával” elnevezésű találkozóra, amelyen mintegy 15 ezer ember volt jelen.
Megérkezésekor, 18 óra körül a pápát Madrid metropolita érseke, José Cobo Cano bíboros fogadta, majd mielőtt a színpadra lépett volna, a Szentatya gyalogosan tett egy rövid kört az aréna küzdőterén, hogy köszöntse a híveket.
Az ének elhangzása után a madridi bíboros-érsek üdvözlő szavakat intézett a Szentatyához.
Ezt követően felszólalásokra és tanúságtételekre került sor: beszédet mondott Antonio Banderas; a Complutense Egyetem rektora, José María Coello de Portugal; Antonio Garamendi, a Spanyol Vállalkozói Szervezetek Szövetségének (CEOE) elnöke; Unai Sordo, a Comisiones Obreras szakszervezeti szövetség főtitkára; valamint Ángela López de Miguel, a Spanyol Kis- és Középvállalkozások Szövetségének (CEPYME) elnöke a gazdaság és a munka világa képviseletében, végül pedig a két sportolónő, Carolina Marín és Teresa Perales. A tanúságtételek sorát Sara Baras művészi előadása színesítette.
Ezt követően XIV. Leó pápa elmondta beszédét.
A találkozó egy zenei előadást és a Szentatya áldását követően a záróének elhangzásával ért véget.
A rendezvény végén XIV. Leó pápa a madridi bíboros-érsek kíséretében elhagyta a színpadot, és autóval az érseki rezidenciára utazott, ahol Cobo Cano bíborossal vacsorázott, mielőtt visszatért az Apostoli Nunciatúrába.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Bíboros Úr!
Kedves Barátaim!
Örömmel tölt el, hogy találkozhatom veletek ezen a helyen, amely nemcsak sport-, művészeti és kulturális tevékenységeknek ad otthont, hanem az ember legmélyebb érzelmeinek is: az örömnek és a csodálatnak, a lelkesedésnek és a reménynek, ugyanakkor a szomorúságnak és a frusztrációnak is.
Ebben a csodálatos országban lehetetlen nem megcsodálni a kreativitásnak azt a lenyomatát, amely végigkíséri történelmét és alakítja identitását. Olyan szépség ez, amely kézzelfogható Spanyolország városaiban, utcáin és műemlékeiben, terein és kertjeiben, egyetemein és templomaiban, valamint zenéjében, festészetében, táncában és gasztronómiájában is. Itt érezhető azon generációk lelkülete is, amelyek átalakították a tájat, és sajátos arculatot adtak neki; ez pedig minden vonásában feltárja előttünk az emberi lélekben lakozó értelmet és akaratot.
Miután figyelmesen szemügyre vettük a korábbi generációk által alkotott csodákat, elkerülhetetlenül felmerül egy kérdés, amely személyesen megszólít mindannyiunkat: milyen örökséget hagyunk a jövőre, és ebből következően milyen közösséget építünk?
Nagy érdeklődéssel hallgattam végig a felszólalók minden egyes hozzászólását, és egyetértek veletek. Társadalmunk ugyanis rendkívüli képességekkel rendelkezik a termelés, az innováció és a kommunikáció terén; mégis úgy tűnik, meg kell még tanulnunk megóvni a lelkét annak, amit létrehozunk. Ellenkező esetben azt kockáztatjuk, hogy a kommunikációs eszközök szakértőivé és a termelés hatékony mestereivé válunk ugyan, de bizonytalanok maradunk abban, hogy miért, milyen célból, kivel és kiért termelünk. Ebben az összefüggésben az Egyház – tudatában lévén mind a történelem folyamán elért eredményeinek, mind pedig saját hibáinak – lankadatlanul párbeszédet kíván folytatni a mai világgal.
Az emberiség DNS-ébe mélyen bele van vésve a jó, a szépség és az igazság iránti vágy; és ebből a mélyen emberi törekvésből, valamint századokra visszanyúló tapasztalatunkból kiindulva kínál az Egyház utakat a méltóságteljes élethez és a közjóhoz. Ezzel kapcsolatban Szent VI. Pál pápa az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt kijelentette: függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik a római pápáról, az ő küldetése jól ismert. Mint „az emberség szakértője”, az Egyház semmi iránt sem közömbös, ami igazán emberi (vö. Gaudium et spes, 1). Éppen ezért „a párbeszédre való készség szerves része az ő hivatásának” (Magnifica humanitas, 2). Ma azt látjuk, hogy a döntő kérdés továbbra is ugyanaz: mit jelent valójában embernek lenni?
Az Egyház alázattal, de egyúttal határozottsággal osztja meg azt, amit a hit tapasztalatában felfedezett: nevezetesen, hogy Jézus Krisztus választ ad az emberi életre és annak teljességére vonatkozó nagy kérdésekre, már ebben a világban, egészen annak örökkévaló beteljesedéséig. „Ezért az emberi személy mindig az Egyház első és alapvető útja marad, és minden hiteles, átfogó emberi fejlődés középpontja” (uo., 50). Következésképpen az Egyház nem maradhat közömbös a kultúra iránt sem, hiszen a kultúra által az ember mint ember „többé válik” (vö. Az Egyház Társadalmi Tanításának Kompendiuma, 554).
Éppen azért, mert a „kultúra” kifejezés a „művelés” fogalmát idézi fel – amint azt a két szó közös etimológiai gyökere is sugallja –, meg kell kérdeznünk magunktól: mit vetünk ma, mi virágzik, és mi az, ami csendben elhervad a társadalmunkban; mely értékeket óvunk meg, és melyeket hagyunk veszendőbe menni. Mély és elengedhetetlen kérdések ezek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk ezekre a kérdésekre, olyan társadalmi párbeszédre van szükség, amelyet a hálószövés művészetéhez hasonlíthatunk: ez pedig magában foglalja a találkozást, az odafigyelést, a párbeszédet és a tiszteletet.
Az emberi tevékenység különböző területein figyelmet kell fordítanunk a használt nyelvezetre: az írottra, a szóbelire, és a digitális környezetben a képek nyelvére is, hiszen a kommunikáció soha nem semleges. Minden kifejezés kommunikál, közvetít valamit; sebeket ejthet vagy gyógyíthat, várakozásokat rombolhat szét vagy új távlatokat nyithat, megosztottságot vethet el vagy felébresztheti a reményt annak lehetőségében, hogy együtt építsünk fel valami hamisítatlanul emberit.
A hálózatok szövése tehát az emberi méltóságra összpontosító intézményközi párbeszéd. Ez azt jelenti például, hogy az egyetem ne fordítson hátat a munka világának, és ne mondjon le az igazságról; hogy a vállalkozói tevékenység ne tekintse a munkavállalót csupán egy tényezőnek a saját érdekeik egyenletében; hogy a művészetnek ne az elit kiszolgálása legyen az egyetlen célja; hogy a sport ne szűküljön le puszta látványossággá, és ne alakuljon üzletté; valamint hogy a technológiai fejlődés vegye figyelembe az időseket, a szegényeket és a hangtalanokat.
A párbeszédhez való hozzájárulásunk – a keresztény életlátásból kiindulva – abból a felismerésből fakad, hogy a Teremtő a szeretet szálaival szőtte át az embert; hiszen az ember Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett, Istenre, aki maga a szeretet (vö. 1Jn 4,8). Ebben rejlik az elidegeníthetetlen emberi méltóság alapzata, amelynek maradéktalan tisztelete minden párbeszéd alapfeltétele.
Másodszor, a hálózatok szövése közös alkotást is jelent. „A hit – jelentette ki XVI. Benedek pápa – szeretet, és ezért költészetet és zenét szül. A hit öröm, ezért szépséget teremt” (Katekézis, 2008. május 21.). Mindannyian éltünk már át olyan szépséget, amely annyira magával ragadó volt, hogy belsőleg is megváltoztatott bennünket: egy dalt, egy verset, egy csendes templomot, egy hangot, egy pillantást, vagy akár egy barátainkkal együtt megélt kosárlabda-mérkőzést.
Nem meglepő tehát, hogy az Örömhír hirdetése és a testvériség tudata a Nagyhét folyamán a saeta énekek formájában, a misztikus költészetben és az olyan szerzők irodalmi remekműveiben fejeződik ki, mint Lope de Vega, Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Calderón de la Barca, vagy éppen Aquinói Szent Tamás letisztult prózájában, akitől az Úrnapja ma ünnepelt, gyönyörű himnuszait is örököltük. Mindez világosan megmutatja az anyagi és a szellemi valóság közötti kapcsolatot, amely létezésünket alkotja.
Harmadszor, a hálózatok szövése az önzetlen szolgálatot jelenti. Az elfogulatlan szemlélődés rávilágít arra, hogy a hit által indíttatott férfiak és nők kórházakat és iskolákat építettek, a szolidaritás kezdeményezéseit hívták életre, és olyan nyelvezetet használtak, amely nemesbíti az embert. Éppen ezért joggal és őszintén kérdezhetjük meg: vajon a világ – és különösen Európa – meg tudta volna-e formálni saját identitását a történelmét átható lelki lenyomat nélkül? Ez nem provokáció, hanem meghívás arra, hogy elgondolkodjunk: vajon az örökkévalóság, amely Jézus Krisztus megtestesülése által betört az időbe és a térbe, kiengesztelődhet-e a mindennapok valóságával?
Tényleg el lehet hinni, hogy Európa – amelyet annyira szeretünk – ugyanaz lenne a hit lenyomata nélkül? Miért kellene félnünk attól, hogy az örökkévalóság áthatja a mindennapokat? Elődeim kiáltása még mindig él: Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Jézus Krisztus semmit sem vesz el tőlünk, hanem mindent nekünk ajándékoz.
Hangosan fel akarom tenni magamnak a kérdést: kit zárnak ki erényei és képességei ellenére? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szegények sorsa olyan kiáltás, amely az emberiség történelmében folyamatosan kérdőre vonja életünket, társadalmainkat, politikai és gazdasági rendszereinket, valamint magát az Egyházat is (vö. Dilexi te, 9).
Krisztus ugyanis visszaadja a közjónak az őt megillető helyet, mint egy olyan bölcs döntőbíró, aki lecsendesíti egyesek kapzsiságát, és táplálja mások reményét, miközben mindnyájukat üdvözíteni akarja.
Ez az Egyház, amely az emberség szakértője, még ha néha szembe kell is úsznia az árral, kitart amellett, hogy „a gazdasági és intézményi struktúrák csak annyiban igazságosak, amennyiben a személy átfogó fejlődését szolgálják, és elősegítik mindenki felelősségteljes részvételét” (Magnifica humanitas, 34).
Engedjék meg, hogy végül egy olyan világra irányítsam a figyelmüket, amely – mint tudják – egyáltalán nem idegen tőlem: a sport világára. Gondoljunk csak bele, hányan tanultuk meg az ellenfél iránti tiszteletet inkább a sportpályán, semmint egy beszéd meghallgatása közben! Hány és hány sportoló tanít meg bennünket arra, hogyan veszítsünk gyűlölet nélkül, hogyan győzzünk a másik megalázása nélkül, vagy hogyan álljunk talpra az elesés után.
E tekintetben Szent II. János Pál pápa – sportolóként és pásztorként – így fogalmazott: „Ezekben az időkben, amikor az erőszak és ezáltal a gyűlölet különféle formái sajnos baljós módon széttépik a társadalmi szolidaritás szövetét, ti, sportolók, a magatok részéről hozzájárultok ahhoz, hogy ragyogó tanúságot tegyetek az összetartozásról, a békéről, az egységről, egyszóval a »tudni együtt lenni« képességéről” (Beszéd a 33. Európa-, Afrika- és Mediterrán Vízisí-bajnokság résztvevőihez, 1979. augusztus 31.).
Ezek a szavak ma még aktuálisabbak és időszerűbbek, mint amikor legelőször elhangzottak.
Kedves barátaim, arra hívlak tehát benneteket: legyetek új szálak, hogy olyan új hálózatokat szőjetek, amelyek összehangolják az élet minden területét; hogy egy olyan megújult társadalmat fonjatok össze, amelyben az időt átitatja az örökkévalóság, a kultúra őrzi az emlékezetet és elősegíti a párbeszédet, a nevelés kritikus szellemben ösztönzi az igazság keresését, a művészet ámulatot kelt és nemes érzelmeket szül, a vállalkozás elismeri a személy méltóságát, a munka pedig továbbra is a remény motorja marad.
Váljunk új szálakká, követve Szent Pál tanácsát: „Örüljetek az örvendezőkkel, s sírjatok a sírókkal. Egyetértők legyetek egymás között. Ne legyetek gőgösek, hanem alkalmazkodjatok az egyszerűekhez. Ne tartsátok magatokat bölcsnek. Gonoszért gonosszal senkinek ne fizessetek. Arra legyen gondotok, ami jó minden ember előtt. Amennyire tőletek függ, ha lehetséges, éljetek mindenkivel békességben” (Róm 12,15–18). Mert mindebben az a tét, hogy a jövőben is ragyoghasson a mi nagyszerű emberségünk. Köszönöm!
Az áldás előtt:
Mindannyian ennek az új közösségnek az építői vagyunk!
Az áldás után:
Nagyon köszönöm, szívből gratulálok mindannyiuknak!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
