Fogadási ünnepség a madridi Királyi Palotában és udvariassági látogatás Őfelségeiknél, a spanyol királyi párnál
Ma délelőtt 11.45-kor a Szentatya, XIV. Leó pápa megérkezett a madridi Királyi Palotába, hogy udvariassági látogatást tegyen Őfelségeiknél, a spanyol királyi párnál.
Érkezésekor a pápát VI. Fülöp király és Letizia királyné fogadta, majd együtt a díszemelvényre léptek a katonai tiszteletadás fogadására.
A himnuszok elhangzása, a csapatzászló előtti tisztelgés, a díszőrség megtekintése és a delegációk kölcsönös bemutatása után a pápa és a spanyol királyi pár a Díszlépcsőn keresztül lépett be a palotába az udvariassági látogatásra.
A pápa és a király a Tükörterembe vonultak a magánbeszélgetésre, amelyre a Teniers-teremben készült hivatalos fotó elkészítését, majd a Hivatalos Fogadóteremben lezajlott ajándékcserét követően került sor.
A megbeszélés végeztével XIV. Leó és VI. Fülöp az Oszlopterembe mentek az állami hatóságokkal, a civil társadalommal és a diplomáciai testület tagjaival való találkozóra.
Találkozó az állami hatóságokkal, a civil társadalommal és a diplomáciai testülettel
12 óra 50 perckor a madridi Királyi Palota Oszloptermében került sor az állami hatóságokkal, a civil társadalommal és a diplomáciai testület tagjaival való találkozóra.
VI. Fülöp spanyol király beszéde után a Szentatya, XIV. Leó pápa mondta el beszédét.
A találkozó végeztével, miután elbúcsúzott a jelenlévőktől, a Szentatya gépkocsival az Apostoli Nunciatúrára utazott.
Az alábbiakban közreadjuk a Szentatya beszédét, amelyet a találkozó alkalmával a jelenlévőkhöz intézett:
Felség!
Királyi Fenségek!
Tisztelt Közjogi Méltóságok és a Diplomáciai Testület Tagjai!
Hölgyeim és Uraim!
Hálát adok az Úrnak, és köszönetemet fejezem ki a meghívásért, hogy megtehetem ezt az apostoli utazást Spanyolországba: ez egy több állomásból álló út, amelynek mindegyik állomása feltárja majd e nagy ország sokrétű gazdagságának egy-egy arculatát; egy olyan országét, amely már közel kétezer éve befogadta az evangélium igéjét. A hagyomány az Ibériai-félsziget első evangelizációját mindig is Idősebb Jakab apostol igehirdetéséhez kötötte. Ez a kötelék jelentős teológiai fontossággal bír, mert kifejezi a helyi Egyház azon tudatát, hogy folytonosságot hordoz a pünkösdkor született apostoli küldetéssel. A keresztény hit és e föld közötti ősi kapcsolat – bár egyfelől nem meríti ki az Önök népének összetett identitását – másfelől mélyen formálta annak kultúráját, s a remény és az iránymutatás forrását jelenti azon kihívások közepette, amelyekkel ma együtt, mint emberi család, szembe kell néznünk. Gondolok itt a népi vallásosság kifejeződéseire, amelyek minden városban és faluban az egyházi év ritmusában és a mindennapi élet valóságában az üdvösség misztériumának valóságos drámai megjelenítései. A művészeti és zenei örökséggel, a számos vallásos társulattal és jótékonysági szervezettel együtt ezek tanúskodnak Jézus Krisztus és az Önök népének gyümölcsöző találkozásáról. Ez egy szenvedélyes, életigenlő nép, amely ezt büszkén meg is mutatja!
Azért jöttem Önök közé, hogy megerősítsem, bátorítsam és inspiráljam a hívők megújult hűségét az evangélium iránt, valamint a nemzet különböző szellemi áramlatai közötti mélyebb megbékélést és együttműködést. Hiszen éppen az ország történelme sugallja, hogy nem a konfrontáció, hanem a találkozás kultúrája teremt stabilitást és jólétet. Közelebbről vizsgálva a béke üzenete, amely napjainkban – sajnos – egyesek számára naivnak, másoknak provokatívnak tűnik, azoknál talál fogadtatásra, akik nem zárkóznak be kész ideológiák mögé, hanem megnyílnak az igazság előtt. Ahogy Ferenc pápa tanította nekünk, valójában létezik „Kétpólusú feszültség van az eszme és a valóság között is. A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, annak elkerülésére, hogy végül az eszme el ne szakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni.” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 231). Valóban – vonta le a következtetést –, „a valóság több az eszménél” (uo.). Az igazság mindig nagyobb nálunk, ezért ámulatba ejt és vonz bennünket a megtisztulás és a megbékélés útjain, amelyeken a másokkal – és a nagybetűs Másikkal – való párbeszéd alapvető fontosságúvá válik.
Ezzel kapcsolatban szeretnék utalni ezen ország két olyan szellemi nagyságára, akik öt évszázada táplálják az Egyház életét és sokak lelki keresését, még annak látható határain túl is. Keresztes Szent Jánosról és Avilai Szent Terézről van szó, akik az isteni Misztérium iránti szenvedélyükben váltak barátokká. Az övék egy „nyitott szemű misztika”, vagyis nem idegen a történelemtől, hanem éppen ellenkezőleg: a kérdések gyökeréhez, a valóság szívéhez vezet. Különösen a változások értelmezésében és a korunkat oly sötétté tevő feszültségek elviselésében siet segítségünkre az éjszaka témája, amely oly kedves Keresztes Szent Jánosnak, akinek éppen a jubileumi évét ünnepeljük. Fény iránti szomjúságában – paradox módon – megtanulta értékelni a sötétséget – az „ó, boldog éjt!” [1] –, mint azt az időszakot, amikor a lélek megszabadul attól, amit tudni és birtokolni vélt. Ma is az az ismeretlen az, ami leginkább megrémít bennünket, ami sokakban az értelem sötétségét és az indulatok viharát váltja ki; amellyel szemben eluralkodhat az az érzés, hogy elveszítettük az irányt, és nincsenek többé térképeink. Éppen ezért a közéletben is szükség van olyan férfiakra és nőkre, akik a sötétben megsejtik a fényt, a végben egy lehetséges kezdetet; szinte az igazság betörését, mint egy még vakító fényt, amely – ha bízunk benne és békére lelünk – gyengéden magához vezet minket: „Éj, te vezettél engem, éj, hajnal pírjánál szerelmesebb te, éj, ki egybeölelted a Kedvest kedvesével, kedvesét Kedvesévé lényegítve!” [2] Korunk, amelynek felszínét szörnyű egyensúlytalanságok és konfliktusok dúlják, a mélyben a békére, az emberi személy és sérthetetlen méltóságának új megismerésére, a szeretet civilizációjára hív (vö. Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 186).
Szent Teréz ugyanezt az utat a belső várkastély képével írja le. Ahogy lakásról lakásra haladunk a legbelsőbb hely felé – vagyis mindannyian a saját szívünk, az igazság szentélye felé –, a tér kiszélesedik, az elme megnyílik, az ellentmondások elsimulnak, a feszültségek feloldódnak, a többiek helyet kapnak, s az univerzum otthonná válik. Amikor visszatérünk önmagunkba, nem a bensőbe való elmenekülés valósul meg, hanem egy radikális megnyílás a totus Alius et semper Novus – a teljesen Más és mindig Új – felé. Az emberi személynek ez a dimenziója az oka annak, hogy a vallás- és lelkiismereti szabadságot oltalmazni kell.
Napjainkban úgy tűnik, ahelyett, hogy csökkenne, egyre nő a kísértés, hogy a megosztottság tüzét szítva tegyenek szert népszerűségre; az emberi méltóság pedig minduntalan sérülést szenved. Ezért van szükségünk kultúrára, elmélyültségre, szabad és minőségi oktatásra, valamint transzcendenciára. Ám éppen ezekből a sötét éjszakákból merítettek erőt az igazsághoz hű férfiak és nők, hogy lakásról lakásra haladjanak előre egészen addig a pontig, ahol a lelkiismeretben az igazságosság és a béke csókot vált egymással. Az ő szabadságukból tanuljuk meg, hogyan legyünk mi magunk is szabadok.
A Katolikus Egyház az emberi szív ezen szomjúságának szolgálatában áll. Nem kényszerítő jelleggel, hanem a vértanúk és szentek sokasága által megtámogatott evangéliumi tanúságtétellel; s ma is készen áll arra, hogy a megbékélést és békét kereső népük jövőjének szolgálatába álljon.
Az igazság szeretete nevében mindenkit arra hívok, hogy hagyjon fel a társadalmi valóságot és annak történelmét megosztó, polarizáló narratívákkal, s a terméketlen leegyszerűsítésektől térjen át a komplexitás gyümölcsöző értékelésére. Ebben látom Európa sajátos hivatását, amelynek Spanyolország az egyik eredeti és alapvető főszereplője. Ez az az ajándék, amelyet az Öreg Kontinens adhat a világnak, ha fiatal akar maradni – hiszen az a fiatal, aki érzi, hogy van jövője és küldetése, amelyek még ma is megszólítanak bennünket. Értékelni az összetettséget és tanulmányozni azt, megtanulni, hogy ne tagadjuk meg, hanem megéljük mint áldást; elkerülni azokat a kizárólagos identitásra építő megközelítéseket, amelyek ugyan mindent tisztának és egyértelműnek mutatnak, de a világot rémképekkel és ellenségekkel népesítik be: ez a feladata annak, akinek nagy történelem áll a háta mögött. Az új technológiák olyan mesterséges környezetté váltak, amelyben alapvető egzisztenciális döntéseink állnak próba előtt: ezen belül az előítéletek felerősödnek, a kritikus gondolkodás elhalványul, a gátlástalan érdekek pedig a halál kultúrájának késztetéseit vetik el. Másfelől viszont a jó képes ellenállni és továbbadni önmagát.
Különösen a gazdasági, politikai és intézményi felelősséget viselők részéről van szükség minőségi ugrásra, irányváltásra az iskolákra, egyetemekre és a kutatásra, valamint a helyi közösségekre és a civil társadalomra – mint a társadalmi részvétel és a kulturális közvetítés műhelyeire – irányuló beruházások terén. A biztonság, amelyről túl gyakran ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy a fegyverekből és a falakból származik, sokkal inkább abban érlelődik meg, hogy megtanulunk a másikkal közös úton járni, együtt, vállvetve növekedni. Erről tanúskodik az Önök saját történelme is. Az iszlám jelenléte az Ibériai-félszigeten például hosszú korszakokon átívelő politikai, kulturális és vallási valóságot jelentett. Ebben az időszakban nem csupán konfrontáció létezett, hanem törekedtek arra is, hogy teret teremtsenek a kapcsolódásnak, a beszélgetésnek és a keresztények, muszlimok, valamint zsidók közötti, az igazság értelméről szóló párbeszédnek. X. Bölcs Alfonz fordítóiskolájában a három valláshoz tartozó szakértők együttműködtek a gazdag arab, görög és héber örökség lefordításában, hozzájárulva többek között olyan filozófusok műveinek elterjedéséhez, mint Averroës (1126–1198) és Maimonidész (1138–1204). Különösen olyan városok, mint Córdoba és Toledo váltak a nyelvek, vallások és tudományágak közötti közvetítés színtereivé. De ez az az igazság, amelyet az európai városok, azok történelmi rétegei és az a szolidaritási szövet beszél el, amely az évszázadok során összefonta a különbségeket, az elkerülhetetlen konfliktusokat új kiindulópontokká alakítva át.
Ahogyan e föld egy másik nemes fia tanította nekünk, a megpróbáltatások és a kudarcok közepette lehetőség nyílik mindent újraértékelni: Loyolai Szent Ignác rendelkezett ezzel a bátorsággal, amikor hitelt adott szíve vigasztalanságainak és vigasztalásainak, a megkülönböztetés és a belső képzelőerő azon gyakorlása révén, amellyel a fegyverekkel szemben a békét, a hatalmasok helyett pedig a szenteket választotta. Megértette, hogy az a jó, amely vonzotta, nem utópia volt, s így a válsága kegyelemmé változott. Ugyanez történhet azokkal az „új dolgokkal” is, amelyek ma aggodalommal töltenek el bennünket, s amelyekkel kapcsolatban a nézőpontjaink jelenleg megosztottak: „Kerüljük a megalázó vagy ellentéteket szító szavakat. Válasszuk a megvilágosító egyértelműséget és az utakat megnyitó őszinteséget. Ne áldjuk meg a naiv lelkesedést, ne tápláljuk a terméketlen félelmeket. Inkább mutassunk rá a megkülönböztetés kritériumaira – az emberi személy méltóságára, a javak egyetemes rendeltetésére, a szegények érdekében, közös otthonunk gondozására, a békére –, és ültessük át ezeket a gyakorlatba: felelős tervezés, az emberi és társadalmi hatások vizsgálata, a legkiszolgáltatottabbak bevonása, a digitális műveltség, valamint az igazságosságra és a békére irányuló kutatás és ipar” (Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 14).
Felség, Királyi Fenségek, Hölgyeim és Uraim! Elismerésemet fejezem ki országuknak a nemzetközi jog és a multilateralizmus iránti hűségéért, amely a béke és a népek közötti szolidaritás iránti aktív elkötelezettségben nyilvánul meg. Ugyanakkor arra biztatom Önöket, hogy belső szinten is ápolják a párbeszédet és a társadalmi barátságot; a jövő alakításakor vegyék figyelembe a szegények és a fiatalok szempontjait; hozzák pozitív összhangba az autonómiatörekvéseket az egység igényével, és mozdítsák elő az európai egység folyamatát – nem más hatalmakkal szemben, hanem mint ajándékot az egész emberi család számára.
Isten áldja Spanyolországot!
[1] Keresztes Szent János, A sötét éjszaka, A lélek éneke, 3: Művei, Róma 1979, 347. [2] Uo., 5.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
