Ma délelőtt a Vatikáni Apostoli Palotában a Szentatya, XIV. Leó pápa audiencián fogadta a „Centesimus Annus Pro Pontifice” Alapítvány tagjait.
Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a pápa a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!
Kedves testvéreim Krisztusban!
Örömmel köszöntöm Önöket ma délelőtt: a Centesimus Annus Pro Pontifice Alapítvány elnökét és tagjait, valamint mindazokat, akik részt vettek a 2026-os közgyűlésen és a nemzetközi konferencián. Jelenlétüket az az állandó elkötelezettség vezérli, amellyel az Egyház szociális tanítását tanulmányozzák és ültetik át a mai társadalom gyakorlatába. Nem titok, hogy ez a téma különösen közel áll a szívemhez, nem beszélve arról, hogy ez az Egyház evilági küldetésének alapvető része. Éves találkozójuk egybeesett a Magnifica humanitas kezdetű enciklika közelmúltbeli megjelenésével, s meggyőződésem, hogy ez a körlevél irányvonalat mutathat mindazon számos téma továbbgondolásához és értékeléséhez, amelyeket a konferencia és az azt megelőző előkészületek során vizsgáltak.
E tekintetben az idei évre választott téma – „A spiritualitást kereső széttöredezett világ: szabadság és pluralizmus az Egyház szociális tanításában” – számos szempontot kínál az elmélkedésre. Elsőként is elismeri azt a fájdalmas helyzetet, amelyben az emberiség jelenleg leledzik, miközben egy háborúk, növekvő polarizáció, valamint kulturális és társadalmi megosztottságok jellemezte korszakot élünk. A törékenység közepette azonban új remény születik. Mert még ha a megosztottság növekedni látszik is, kirajzolódik egy közös nevező, amely vitathatatlanul mindannyiunkat egyesít: a közös emberségünk. Valójában az emberi személy éppen a kedvezőtlen körülmények közepette kap meghívást arra, hogy újra megvizsgálja azokat az alapvető kérdéseket, amelyek oly szelíden indították számtalan nemzedék szívét komolyabb reflexióra: „Hová tartunk? Milyen cél felé kívánunk orientálódni? Melyik irányt válasszuk emberi közösségként és népekként?” (Magnifica humanitas, 6. pont).
Ezek a kérdések egyértelműen kifejezik az emberiség igazságkeresését, és felébresztik a valami több iránti vágyat, az Isten iránti szomjúságot és a maradandó értelem iránti igényt. Emellett tanúskodnak emberségünk alapvető dimenzióiról is: az értelem és a szabadság Isten által adott ajándékairól, amelyek révén eljuthatunk az igazság megismerésére és a jó követésére. Bár a szabadságot gyakran úgy értelmezik, mint a tetszés szerinti cselekvés képességét, elengedhetetlen, hogy visszanyerjük a szabadság hiteles értelmét, amely lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzük annak relációs – kapcsolati – dimenzióját, hiszen éppen itt beszélhetünk a személy kiteljesedéséről mind egyénként, mind társadalomként. Szent II. János Pál emlékeztetett bennünket arra, hogy ez a kiteljesedés akkor valósul meg, amikor a szabadságot „az önátadásban és a másik elfogadásában” (Evangelium vitae, 19. pont) éljük meg, vagyis amikor a szabadságot a szeretetre használjuk. Ezzel szemben „amikor a szabadságot individualista módon abszolutizálják, kiürül eredeti tartalmából, s magával a hivatásával és méltóságával kerül ellentmondásba” (Ugyanott).
Amit itt felfedezünk, az a Szent Ágoston által leírt két „város”, amelyek továbbra is meghatározzák nemcsak az emberi szívet, hanem az általunk létrehozott civilizációkat is. Földi Városunkat, az Ember Városát, amely a gőgre és az önszeretetre épül, az önző individualizmus jellemzi. Isten Városa ellenben, amely az Isten iránti szeretetre épül – egészen az önátadásig és a kapcsolatok ápolásáig –, az, ami valóban lehetővé teszi a szeretet civilizációjának felépítését. Ebből a szempontból felismerhetjük, hogy a kortárs demokráciák válsága és a multilateralizmus gyengülése mögött valójában egy olyan antropológiai válság húzódik meg, amely abból fakad, hogy nagyrészt megfeledkeztünk a Teremtőről. Mindazonáltal ahelyett, hogy átadnánk magunkat a csüggedésnek, arra kaptunk meghívást, hogy megtegyük a magunk részét, emlékezve arra, hogy „a szeretet civilizációja nem egyetlen, látványos gesztusból születik, hanem apró és kitartó hűségek összességéből, amelyek gátat szabnak az elembertelenedésnek” (Magnifica humanitas, 213. pont).
A valódi szeretet civilizációjának előmozdítását és a rajta való munkálkodást szolgálja a párbeszéd is. Olyan párbeszéd ez, amely az igazságon alapul, s amely elismeri és értékeli minden egyes ember közös emberségét. Valójában minden egyén veleszületett méltóságának szem előtt tartása teszi lehetővé, hogy felülkerekedjünk az önzésen és a részérdekeken a közjó javára. Ugyanez a méltóság biztosítja azt a kontextust is, amelyben beszélhetünk egy egészséges pluralizmusról, amely elismeri a különböző háttérrel rendelkező személyek hozzájárulásának gazdagságát, és amely a békés együttéléshez vezet.
Ezekkel a rövid gondolatokkal megköszönöm Önöknek, hogy ma itt vannak, s hálás vagyok mindazon erőfeszítéseikért, amelyeket az Egyház szociális tanításának további előmozdításáért tesznek. Biztosítom Önöket állandó imáimról, s szívből adom áldásomat, amelyet örömmel kiterjesztek családjaikra és minden szerettükre is. Köszönöm.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
