Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palotában a Szentatya, XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta az Evangelizációs Dikasztérium – Evangelizációs Alapkérdések Részlege plenáris ülésének résztvevőit.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a pápa a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Eminenciás és Excellenciás Urak,
kedves testvéreim!

Örömmel találkozom veletek az Evangelizációs Dikasztérium – Evangelizációs Alapkérdések Részlege plenáris ülésének lezárásakor. Ez az alkalom lehetőséget ad számomra, hogy megosszam veletek néhány gondolatomat az Egyház életéről, különösen az előttünk álló évekre vonatkozóan.

Mindenekelőtt azonban szeretném kifejezni legélénkebb köszönetemet azért a hatalmas munkáért, amelyet a Dikasztérium a tavalyi szentév során végzett. A kegyelem idejét éltük meg, amelynek során zarándokok milliói érkeztek Rómába. Mennyi is volt a végső szám? Azt mondják, 30 millió… [közlik az adatot] Több mint 33 millió! Ez az esemény óriási szervezőmunkát igényelt, ami megmutatkozott a különböző területeken tapasztalható szívélyes fogadtatásban, és mindenekelőtt a lelki dimenzióra fordított figyelemben, az Úr által a hívőkre árasztott ajándékok bőségében.

Az a tény, hogy a négy pápai bazilika Szent Kapuja volt a fő célpont, nem akadályozta meg, hogy a szentévet a helyi egyházakban is intenzíven megéljék. Szerte a világon a remény vált a keresztény élet főszereplőjévé. Arra a hangsúlyra, amelyet a „legkisebb nővérre” helyeztünk – aki szinte észrevétlenül vonja maga után a két legnagyobbat, a hitet és a szeretetet –, továbbra is szükség van, hogy intenzíven és meggyőződéssel hirdessük és megéljük. A világnak minden eddiginél nagyobb szüksége van a reményre. Békében és abban a bizonyosságban kíván élni, hogy az Isten fiaihoz méltó város felépítéséért tett erőfeszítés nemcsak lehetséges, hanem valóságos is, mivel olyan remény hatja át, amely valódi, és nem illuzórikus célokat mutat fel. Ne szakítsuk meg tehát ezt az igehirdetést, amelyet az Úr Jézus azon ígérete hordoz, hogy mindig velünk marad; ez a tanúságtételünkben válik láthatóvá, amelyet arra hivatva kell felmutatnunk, hogy szavához hűséges tanítványai legyünk (vö. Mt 28,18–20).

Az evangelizációnak továbbra is az egyetemes Egyház és a helyi közösségek minden tevékenységének alapvető mozgatórugójává kell válnia; a hitet is csak így fedezhetjük fel újra és újra a maga szépségében, és így fejezheti ki leginkább a saját hitelességét. Az Evangélium hirdetése, amely reményt áraszt, nem utópisztikus elképzelés: olyan tanúságtétel, amely vonz, amennyiben nyilvánvalóvá teszi a szeretetre és az igazságra szóló meghívást.

Nem becsülhetjük le azt a tényt, hogy – különösen a nyugati országokban – a hit válsága más társadalmi-kulturális tényezőkkel együtt széles körű vallási közönynek adott teret. Sokak számára a hit már nem tűnik relevánsnak a saját életük szempontjából. A mögöttes veszély – amelynek súlyosságát nem mindig érzékelik – az, hogy elfogy a levegő mindattól, ami a leginkább sajátosan emberi, vagyis az értelemkereséstől. A nagy egzisztenciális kérdések megválaszolatlanul maradnak, miközben eluralkodik egy olyan technológiai kultúra, amelynek állítólag minden igényre választ kellene adnia.

A Krisztussal való találkozás ebben a kontextusban is képes visszaadni az emberek életének a jelentés és az értékek teljességét, az Egyház pedig újra felfedezi a feltámadott Úrtól kapott megbízatás örök aktualitását. Ebben a küldetésben senki sem léphet az Egyház helyébe, ez a misszió pedig éppoly sürgető, mint amennyire szükséges ahhoz, hogy megbízható alapokat biztosítson az emberiség jövőjének, hogy az a béke, az igazságosság, a szabadság és a testvériség jövője legyen.

Amint az a múlt januári konzisztóriumon is megmutatkozott, Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása továbbra is „döntő viszonyítási pontot jelent: nem egyszerűen új tartalmakat vezet be, hanem mindent újra a kérügma köré szervez, mint ami a keresztény és egyházi identitás szíve” (Levél a bíborosokhoz, 2026. április 12.). Ezért titeket is arra hívlak, hogy munkátok minden szintjén vegyétek újra kézbe az Evangelii gaudiumot, egy olyan „krisztusközpontú és kérügmatikus misszió előmozdítása érdekében, amely a Krisztussal való, életet átalakítani képes találkozásból fakad” (uo.).

Nagy figyelmet érdemel a spiritualitás iránti erőteljes igény, amely – különösen a fiatalokban – utat tör magának, és amely nyilvánvaló módon kifejeződésre jutott az Ifjúsági Szentév alkalmával is. Az új generáció nem táplál előítéleteket az Evangéliummal szemben; ellenkezőleg, sokan, amikor újra felfedezik azt, vágynak arra, hogy közelebbről megismerjék, mert megérzik, hogy abban rejlik a valódi boldogság titka. Biztos vagyok benne, hogy Dikasztériumotok különösen figyel erre az igényre, amelyet kortársaink egyre nagyobb nyomatékkal fogalmaznak meg, és amely hiteles és következetes választ követel. Az evangelizáció nem a struktúrák hatékonyságára vagy a társadalmi tekintélyre támaszkodik, és nem is arra a tetszésnyilvánításra, amelyet egy-egy pillanatban kaphat. Ami viszont elengedhetetlen marad, az a Szentlélek vezetésébe vetett bizalom, az Általa mutatott utak követése, hogy sokakat Krisztushoz vezessünk: az Ő üdvözítő szavához és az életet megújító szeretetéhez.

Az evangelizációnak napjainkban, különösen is mérkőznie kell a hit nemzedékről nemzedékre történő átadásának megváltozott feltételeivel és dinamikájával. A világ egyes régióiban ez a hagyományozás szinte teljesen megszakadt, ami megköveteli a képességet az új kihívások felvállalására. E helyzet okai ismertek és sokfélék; amit azonban eredményez, az a fiatal generációk körében egyfajta spirituális „szegénység”, a motivációk és eszközök hiánya ahhoz, hogy teljes szabadságban érlelhessék meg azt a hitbeli elkötelezettséget, amely értelmet ad az életnek. Hála Istennek, világszerte számos és sokféle kezdeményezés létezik, amelyek révén a keresztény közösségek, társulatok, mozgalmak és egyházi csoportok találkoznak a fiatalokkal, meghallgatják őket és párbeszédet folytatnak velük. A hipermediális és fogyasztói társadalmakban eluralkodó kulturális légkör csökkenti a türelmes tanulás és a személyes igazságkeresés fáradságos útjának kitartó, kritikus szemléletű bejárására való képességet. Fennáll a kockázata, hogy minden üzenetet csupán egynek fognak fel a sok vélemény közül.

A hit hagyományozása ebben a kontextusban szükségszerűen olyan személyekkel és közösségekkel való találkozáson keresztül valósul meg, akik kisugározzák a keresztény hit örömét és az evangéliumi életmód következetességét. A kereszténységet bizonyosan nem a tartalmak felhígításával és a követelmények enyhítésével lehet vonzóvá tenni, hanem azzal, ha alázattal és bátorsággal teszünk tanúságot „az útról, az igazságról és az életről”, amely oly sok embert megtérített és megszentelt. Ahogy XVI. Benedek fogalmazott: „Amire a történelemnek ebben a pillanatában szükségünk van, azok olyan emberek, akik egy megvilágosodott és megélt hit által hitelessé teszik Istent ebben a világban. […] Olyan emberekre van szükségünk, akik tekintetüket egyenesen Istenre szegezik, és onnan tanulják meg az igazi emberséget. Olyan emberekre van szükségünk, akiknek az értelmét Isten fénye világosítja meg, s akiknek Isten megnyitja a szívét, hogy értelmük mások értelméhez szólhasson, és szívük megnyithassa mások szívét. Isten csak olyan embereken keresztül tud visszatérni az emberek közé, akiket Ő maga megérintett” (Benedek Európája a kultúrák válságában, Siena 2005, 63–64.). Az élet szentsége ezáltal mindennél meggyőzőbb formája marad a keresztény hit szépségének, amely meghaladja a korokat, és felkínálja magát minden kultúrának.

Szeretnék néhány szót szólni a katekézisről is, amely meghatározó módon jellemzi az Egyház életét annak nevelő és hithagyományozó tevékenységében. Különös figyelmet kell szentelnünk a katekumeneknek, akik egyre jelentősebb számban kérik a keresztséget. A közösség örömteli szolgálata a katekumenek befogadása és kísérése terén nem érhet véget a szentség kiszolgáltatásával. Ugyanolyan felelősséget követel a következő feladat is, nevezetesen egy olyan környezet felkínálása, amelyben igazolást nyernek azok a várakozások, amelyek elvezették őket a Krisztus és az Egyház melletti elköteleződésre. A keresztségben meghozott hitbeli döntés életben tartásának kötelezettsége – különösen a plébániai közösségek számára – megkívánja, hogy mindig a keresztény élet magas mércéjére törekedjenek (vö. Szent II. János Pál, Novo millennio ineunte apostoli levél, 31.), hogy biztosítsák az új megkereszteltek számára a következetes növekedés terét, amely a szeretetben és a kölcsönös szolgálatban megélt személyközi kapcsolatok gyümölcse.

Hasonló gondoskodást kell tanúsítani azon fiúk és lányok iránt is, akik a bérmálás szentségében részesülnek. Örömmel támogatom azt a sokféle kezdeményezést, amelyek kísérik őket a hit útjának folytatásában, emberi és keresztény növekedésük érdekében. Ezek a programok akkor válnak igazán hatékonnyá, ha mindegyikükre személyes figyelem irányul, amely az Úr egyedülálló és személyes szeretetének tükröződése.

Legkedvesebb Testvéreim! Köszönöm az én péteri szolgálatom és az egész Egyház javára végzett tevékenységeteket, és miközben Szűz Máriára, az Evangélium tökéletes tanítványára és misszionáriusára bízzalak benneteket, áldásommal kísérlek titeket. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media