Ma reggel a Új Szinódusi Aulában a Szentatya, XIV. Leó pápa lezárta az Olasz Püspöki Konferencia (CEI) 2026. május 25. és 28. között a Vatikánban zajló 82. közgyűlésének munkálatait.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a pápa a találkozó során az olasz főpásztorokhoz intézett:

Legkedvesebb Testvéreim a püspöki szolgálatban, jó napot kívánok!

Köszönöm, Eminenciád, a hozzám intézett szavaidat. Szeretettel köszöntöm mindazokat, akiket tisztségre választottak a Püspöki Konferenciában, különösen az alelnököt, valamint mindannyiatokat. Általatok szeretném kifejezni szeretetemet minden olaszországi részegyháznak, a papoknak, a diakónusoknak, a megszentelt életű személyeknek, a családoknak, a katekétáknak, a nevelőknek, a fiataloknak, az időseknek, a szegényeknek, a betegeknek, mindazoknak, akik a mindennapi élet egyszerűségében élik meg a hitet, és azoknak is, akik – talán anélkül, hogy tudnának róla – Isten utáni szomjúságot hordoznak a szívükben.

Ezt a kegyelmet különböző módokon van lehetőségünk megtapasztalni, még a miénkhez hasonló, összetettséggel teli időkben is. Közvetlenül átéltem ezt a közelmúltbeli pompeji, nápolyi és acerrai látogatásaim során. Számos jel beszél fáradtságról, széttagoltságról és magányról. Közösségeinkben néha mi magunk is érezhetjük a hit átadásának nehézségét, az új nemzedékek bevonásának problémáját. De az Evangélium felráz bennünket. Jézus a tömegre tekintve nem egy megoldandó problémát lát, hanem aratnivalót, Isten szántóföldjét: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” (Lk 10,2). Isten, a fáradhatatlan magvető, mindennap kimegy a világba, és nagylelkűen hinti a szívekbe a végtelen, a teljes élet és a megszabadító üdvösség iránti vágyat. Igen, hála Istennek, az aratnivaló sok. Első feladatunk éppen ez: magunkévá tenni az Úr tekintetét. Ne csak a megkeményedett talaj miatt panaszkodjunk, és ne egyszerűen a statisztikai adatoknál ragadjunk le, hanem tudjuk meglátni a Feltámadott szemével azt az aratást, amelyet maga Isten készít elő számunkra.

Legkedvesebb Testvéreim! A Szentlélek adjon nekünk olyan szíveket, amelyek Krisztus lendületétől lángolnak, és támasszon számos szent munkást, hogy velünk együtt dolgozzanak.

Ezzel a tekintettel tehát az Evangélium a prioritás: ezt mondja nekünk Assisi Szent Ferenc is, nyolcszáz évvel a mennyei dicsőségbe való átmenetele után; erre emlékeztet bennünket Szent VI. Pál Evangelii nuntiandi, valamint Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása. Mert az Evangéliumból születik a hit, mint élő találkozás a meghalt és feltámadt Krisztussal, aki jelen van az Ő Egyházában. Ma, abban a kontextusban, amelyben tevékenykedni vagyunk hivatottak – miközben más életfelfogásokkal és eddig ismeretlen antropológiai kihívásokkal szembesülünk –, az Evangélium visszahelyezése a középpontba az az ajándék, amely lelkesedést ad püspöki életünknek, és az a sürgető feladat, amely ösztönöz bennünket.

Arra vagyunk tehát hivatva, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Isten melyik arcát engedjük átragyogni az igehirdetésben, a katekézisben, a liturgiában, a szeretet-tevékenységben és közösségeink életében? Hogyan mozdítjuk elő a Krisztussal való találkozást, és mit jelent ma számunkra és részegyházaink számára, hogy másokat bevezetünk a keresztény életbe? Ezek olyan kérdések, amelyeket főpásztorokként mindig fel kell tennünk magunknak, anélkül, hogy valaha is magától értetődőnek tekintenénk őket.

Íme tehát a keresztény beavatás iránti megújult figyelem, amelyet nem lehet pusztán a szentségekre való felkészülésként felfogni. Ez az a „méh”, amelyben a közösség a hitre szüli a hívőt, és bevezeti őt a húsvéti életbe, az Úrral való közösségbe, az egyházi testvériségbe. Arról van szó, hogy újra felfedezzük a keresztséget mint élő és egzisztenciális valóságot; hiszen „nem lehetséges teljes mértékben megérteni a keresztséget, csak a keresztény beavatás keretében, vagyis azon az úton, amelyen keresztül az Úr – az Egyház szolgálata és a Lélek ajándéka által – bevezet minket a húsvéti hitbe, és beilleszt a szentháromságos és egyházi közösségbe” (A Püspöki Szinódus XVI. rendes általános közgyűlésének záródokumentuma, 24. pont). Nagyon fontos hangsúly ez a Püspöki Szinódus legutóbbi közgyűlése részéről, mert a keresztséggel megnyíló utat egy olyan Egyház belsejébe helyezi, amely hisz, ünnepel, kísér és életet ad. Egy olyan Egyház belsejébe, amely miközben ámulattal örvendezik a fiatal és felnőtt katekumenek láttán, képes támogatni az ő kitartásukat a kezdeti lendület után is.

A hit ott adódik tovább és ott növekszik, ahol élő és befogadó közösségek vannak, amelyek képesek imádkozni és figyelni; olyan közösségek, amelyekben Isten Igéje nem szorul a peremre, hanem megvilágítja a döntéseket; ahol az Eucharisztia valóban forrás és csúcspont; ahol a szegények nem egy szolgáltatás külső címzettjei, hanem testvérek, akikben az Úr beszél hozzánk; ahol a fiatalok olyan arcok, hangok és történetek, akikkel párbeszédet kell folytatni; ahol a családokat nem hagyják magukra, és a sebeket nem elrejtik, hanem alázattal az Úr elé viszik; ahol a hit tevékeny elkötelezettséggé válik a társadalomban, a politikában és a kultúrában.

Éppen ezért mi, püspökök, mély odafigyelésre vagyunk hivatva: figyelnünk kell Isten Igéjére, figyelnünk kell Isten népére, és ebből fakadóan fel kell ismernünk az idők jeleit, meghallva azt is, ami megkérdőjelezi lelkipásztori szokásainkat. Ahol az odafigyelés valóságos, ott a közösség nem zárkózik be önmagába, hanem a megkülönböztetés és a misszió helyévé válik, és e célból képes megújulni.

Ez az értelme annak a Szinodális Útnak, amelyet végigjártatok, és amelynek – amint azt kiemeltétek – mostantól állandó stílussá kell válnia. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztetett bennünket arra, hogy Istennek úgy tetszett, hogy az embereket ne külön-külön, minden egymás közötti kapcsolat nélkül szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, amely Őt az igazságban megismeri és szentségben szolgálja (vö. Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 9. pont). A szinodális Egyház az, amelyben mindenki – a saját hivatása szerint – felajánlhatja a Lélektől kapott ajándékot a közös épülésre. A részvétel tehát nem kegy vagy engedmény: a közösség és a küldetés követelménye, és ezért módszerré, felelősséggé és értékeléssé kell válnia a különböző karizmák és szolgálatok bevonásával, a püspök sajátos feladatának tiszteletben tartása mellett. Az olaszországi részegyházak Szinodális Útjának összefoglaló dokumentuma emlékeztet a részvételi szervek jelentőségére, mint olyan terekre, amelyekben a közösségek megkülönböztetése testet ölthet. Nem elég azonban, hogy ezek az eszközök léteznek, meg kell vizsgálni, hogy valóban működnek-e.

Ebben a folyamatban a CEI különböző intézményeinek és hivatalainak továbbra is végezniük kell az olaszországi részegyházak közötti közösséget, az összehangolást, a megkülönböztetést és a támogatást szolgáló feladatukat. Éppen e szerep miatt a Püspöki Konferencia szervezetét a misszió követelményeinek és a megváltozott történelmi körülményeknek a fényében kell alakítani. Nem arról van szó, hogy külső szervezeti sémákat utánozzunk, sem arról, hogy mindent az adminisztratív hatékonyságra szűkítsünk le, hanem arról, hogy megkérdezzük: milyen arculat segíti ma a főpásztorokat és a helyi egyházakat az Evangélium hatékonyabb hirdetésében, az együtt haladásban, valamint a tényleges, rendezett és gyümölcsöző részvétel megvalósításában. Amikor a Lélekben éljük meg, ez a felülvizsgálat nem gyengíti a közösséget, hanem megtisztítja azt.

Kedves Testvéreim! Az Úr nem azt kéri tőlünk, hogy az Egyház gyümölcsözőségét a számok, a láthatóság vagy a befolyás kritériumai alapján mérjük. „Amikor Isten szemével tekintünk a valóságra, felfedezzük, hogy Ő a kicsinység útját választotta, hogy leszálljon közénk. […] Ez a kicsinység logikája az Egyház igazi ereje. Ez ugyanis nem az erőforrásaiban és struktúráiban rejlik, és missziójának gyümölcsei sem a számbeli többségből, a gazdasági hatalomból vagy a társadalmi jelentőségből származnak. Az Egyház – éppen ellenkezőleg – a Bárány fényéből él, és köréje gyűlve a Szentlélek ereje indítja útnak a világ útjain” (Beszéd az imatalálkozón, Isztambul, 2025. november 28.).

Legyen bátorságunk a lényeghez! Legyen bátorságunk olyan közösségekké válni, amelyek kevésbé azzal vannak elfoglalva, hogy mindent változatlanul megőrizzenek, és szabadabbak Krisztus hirdetésére. Legyen bátorságunk olyan katekézishez, amely a bevezetés (iniziazione) útja és folyamatos formáció a keresztény életre. Legyen bátorságunk befogadó és missziós plébániákhoz, ahol a családok otthonra találnak, és megújulnak az Evangélium éltető nedvéből. Legyen bátorságunk élő részvételi szervekhez. Legyen bátorságunk meghallgatni a fiatalokat anélkül, hogy megszelídítenénk a kérdéseiket. Legyen bátorságunk hagyni, hogy a szegények evangelizáljanak bennünket. Legyen bátorságunk egy olyan országos struktúrához, amely egyre inkább az olaszországi részegyházak missziós közösségét szolgálja. Egy népet a hitben élő anyák és apák szülnek újjá, olyan közösségek, amelyek – még a szavak előtt, elsősorban az életükkel – képesek kimondani: „Megtaláltuk a Messiást” (Jn 1,41). Olaszországnak szüksége van erre a tanúságtételre.

Utatokat Szűz Mária, az Egyház Anyja oltalmába ajánlom. Ő fogadta be az ajándékot, Ő őrizte az Igét, Ő járt a tanítványokkal, s Ő várta a Lelket az Utolsó Vacsora termében. Segítsen benneteket abban, hogy „gyökeret verjetek és épüljetek Őbenne, s megerősödjetek a hitben” (Kol 2,7); hogy megőrizzétek a lényeget, hogy életet adjatok a hitben, hogy Isten népével együtt haladjatok, s hogy felismerjétek az Úr hangját, aki ma is hív, vigasztal és küldetésbe indít.

Áldásommal kísérlek benneteket. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media