Ma délelőtt az Új Szinódusi Aulában bemutatták a Szentatya, XIV. Leó pápa „Magnifica Humanitas” kezdetű enciklikáját az emberi személy oltalmazásáról a mesterséges intelligencia korában, amelyet 2026. május 15-én látott el kézjegyével, XIII. Leó pápa „Rerum novarum” kezdetű enciklikája kihirdetésének 135. évfordulója alkalmából.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a bemutató alkalmával intézett a jelenlévőkhöz:

Kedves Testvéreim!

Szeretnék köszönetet mondani mindannyiótoknak, hogy ma itt vagytok, és hogy érdeklődést tanúsítotok e téma iránt.

Szívből köszönöm azoknak, akik megszervezték a mai találkozót, és különösen azoknak, akik a különböző előadások során megosztották velünk szakértelmüket és tapasztalataikat, amelyeket az imént hallhattunk.

Különösképpen szeretnék köszönetet mondani Olah úrnak, amiért elfogadta meghívásunkat. A magam részéről, az Egyház nevében én is elfogadom az ő meghívását arra, hogy együtt haladjunk az úton, hogy együtt figyeljünk és beszéljünk egymással, s így megleljük az emberiség számára kijelölt utat a mesterséges intelligencia mostani korában.

Micsoda nagyszerű jele ez a reménynek, hogy különbözőségeink dacára képesek vagyunk meghallgatni egymást! Ez a gondolatcsere egyértelműen jelzi a jelen pillanat súlyát, valamint azt a meggyőződést, hogy együtt képesek vagyunk megkülönböztetni és megítélni korunk legfontosabb kérdéseit, s ezáltal az emberiség jövőjét.

A történelem kulcspillanataiban az Egyház arra hivatott, hogy az Evangélium és a személy méltóságának fényében megfejtse az „új dolgokat”. Százharmincöt évvel ezelőtt tiszteletreméltó elődöm, XIII. Leó pápa szemügyre vette a munkások helyzetét, a gyökereikből kiszakított családjaikat s a gyors ipari átalakulás által szült új szegénységi formákat. Megértette, hogy az Egyház nem maradhat távolságtartó. Az emberi méltóságot veszélyeztető korszakos fordulópont idején a Rerum novarum enciklika megszólaltatta a maga evangéliumi és társadalmi üzenetét a már folyamatban lévő „új dolgokról”.

Ma egy hasonló méretű átalakulással állunk szemben, amelynek következményei talán még annál is nagyobbak. A mesterséges intelligencia máris életünk számos területét érinti, és döntő befolyást gyakorol azokra a döntésekre, amelyek az emberi együttélést formálják. Emellett drámai módon megváltoztatja a hadviselés módját is.

Miként a korábbi „Leó”, magam is hivatást érzek arra, hogy egy újabb nagy átalakulásra a hit szemével, az ész tisztaságával, a misztérium iránti nyitottsággal s a föld szegényeinek szívemben visszhangzó kiáltásával tekintsek.

A Magnifica humanitas abból a meghallgatásból született, amely egykor XIII. Leót is vezette. Meghallgattam a tudósokat és mérnököket, akik őszinte lelkesedéssel dolgoznak a mérhetetlen szenvedések enyhítésére képes technológiákon; a politikai vezetőket és köztisztviselőket, akik állhatatosan keresték az igazságos és méltányos szabályozást; s a szülőket és pedagógusokat, akik mélyen aggódnak a felnövekvő nemzedékek jövőjéért.

Más, felettébb aggasztó hangok is eljutottak hozzám az egyre autonómabb fegyverrendszerekről, amelyeket gyakorlatilag egyetlen ember és egyetlen kormány sem képes valóban ellenőrzése alatt tartani. Nyugtalanító történeteket hallok olyan algoritmusokról, amelyek előítéletekkel és igazságtalansággal beszennyezett adatok alapján elvághatják az utat az egészségügyi ellátáshoz, a munkához és a biztonsághoz való hozzáférés elől. S meghallottam azoknak a hangtalanoknak a csöndjét is, akiknek nincs szavuk a döntések meghozatalakor – olyan döntéseknél, amelyek azzal a kockázattal járnak, hogy a kirekesztés és a szenvedés új formáit szabadítják a világra.

Ebből a meghallgatásból érlelődött meg az a riasztó meggyőződés, amelyet a Magnifica humanitas így fejez ki: a mesterséges intelligenciát le kell fegyverezni. Tudom, hogy ez erős kifejezés, de szándékosan választottam, mert a jelen pillanatnak olyan szavakra van szüksége, amelyek képesek megragadni a figyelmet, felébreszteni a lelkiismeretet, s kijelölni az emberiség számára a követendő utat.

Az Egyház régóta fáradozik a nukleáris leszerelésért, annak tudatában, hogy minden nagy technológiai hatalom mélyrehatóan befolyásolhatja az emberek életét, s ezért azt megfelelő erkölcsi megkülönböztetésnek és nyilvános ellenőrzésnek kell kísérnie. A nukleáris leszerelés továbbra is a béke és az emberi család méltóságának szolgálata.

Hasonló módon a mesterséges intelligencia is megköveteli most, hogy „lefegyverezzék”, vagyis megszabadítsák azoktól a logikáktól, amelyek az uralom, a kirekesztés és a halál eszközévé változtatják azt. Akárcsak a nukleáris energiának, ennek is mindenki javát és a közjót kell szolgálnia. A technológiát érintő döntéseket soha nem szabad elválasztani a lelkiismerettől és a felelősségtől. „Ne aludjunk hát, mint a többiek, – inti Pál apostol – hanem virrasszunk” (1Tessz 5,6). Ez a virrasztás ma elengedhetetlen. A béke nem csupán a háború hiánya, hanem a cselekvő igazságosság. Ám amikor a technológia elgyöngíti kritikai érzékünket, maga a béke kerül veszélybe.

A lefegyverzés azonban nem elég. Építenünk kell.

Az „építeni” szó a Peruban misszionáriusként eltöltött éveimre emlékeztet. 2017-ben az ország északi részét özönvízszerű esőzések és áradások sújtották: számos család látta, amint a sár elnyeli otthonát és a környező utakat. Ott tanultam meg, hogy az újjáépítés nem egyszerűen a megsemmisült dolgok pótlását jelenti. Hanem a kötelékek meggyógyítását, a bizalom helyreállítását és a jövőbe vetett remény felébresztését. Ráadásul egyedül senki sem képes az újjáépítésre.

A Magnifica humanitas kezdetű enciklikában felidézem a bibliai Nehemiás alakját. Jeruzsálem romba dőlt falai előtt egybegyűjti a csüggedt népet, hogy életet adjon az újjászületésnek. A falak képe itt nem a bezárkózást vagy a megosztottságot igazolja, hanem arra hív meg mindenkit és egyenként is, hogy vegye ki a részét a munkából. Tégla tégla után formálódik egy igazságosabb együttélés, amely képes oltalmazni mindenki méltóságát. Nehemiás erőfeszítése a jelenkornak is üzen. A mesterséges intelligencia a történelem egy olyan építkezési területe lehet a közösség horizontján belül, amelyben a technikai fejlődés megtanulja az emberi életet szolgálni.

„De ki-ki nézze meg, hogyan épít rá!” (1Kor 3,10) – figyelmeztet Szent Pál. Ő nem a munkaütemtől, nem az építkezési területtől tart; sokkal inkább attól óv, hogy szilárd alapok nélkül építkezzünk. Ne féljünk a mesterséges intelligenciától, hanem továbbra is tartsuk ébren az ember kérdését! Nem engedhetjük meg magunknak a hanyagságot a leghatalmasabb technikai eszközeink használatában.

A valódi fejlődés – jelenti ki Szent VI. Pál – mindig „minden emberre és a teljes emberre” vonatkozik. A „minden” azt jelenti, hogy egyetlen személyt sem szabad a digitális átalakulás peremére szorítani. A „teljes” pedig azt jelenti, hogy senkit sem lehet pusztán a termelékenységre, a kognitív teljesítményre vagy egyszerű adatokra redukálni. Minden ember önmagában hordozza a szabadságot, a belső életet, valamint a szeretetre és az imádásra szóló hivatást, amelyet egyetlen gép sem képes helyettesíteni vagy megállítani.

Csak ezzel az integrális szemlélettel lehet a mesterséges intelligenciát a közjó felé irányítani. Csak együtt – azok, akik a rendszereket tervezik, s azok, akik elszenvedik azok hatásait; a gazdagabb és a szegényebb országok; az intézmények és az egyének; a hatalmi központok és a perifériák – leszünk képesek olyan jövőt építeni, amely nem néhány kiváltságosé, hanem a teljes emberi családé.

Ez a szeretet civilizációja, amelyről Szent VI. Pál beszélt, és amelyet Szent II. János Pál oly nagy erővel jelölt meg a közösen keresendő horizontként. Ez nem naiv álom. Ez egy irány. Ez az az út, amelyet Jézus Krisztus nyit meg a történelemben.

Ebből az okból az Egyház alázattal és parréziával – vagyis őszinte nyíltsággal – kíván részt venni a mesterséges intelligenciáról folytatott párbeszédben. Nem rendelkezünk technikai válaszokkal, s nem is törekszünk arra, hogy a hozzáértők helyébe lépjünk. Ám az emberre vonatkozóan olyan bölcsességet hordozunk, amelyre a jelenkornak égető szüksége van: minden egyes személy egyedi és pótolhatatlan, lelkiismerettel felruházott, szabad és értelmes alany, aki képes keresni Istent, szolgálni a felebarátot, és gondoskodni közös otthonunkról.

Ezért felhívással fordulok az Egyház és az emberi család minden tagjához: tanuljunk meg figyelni egymásra, forduljunk bátor szívvel a jelen kihívásai felé, és működjünk együtt egy emberségesebb és testvéribb társadalom felépítésében.

Kérem, hogy a Magnifica humanitas ezen bemutatójáról vigyék magukkal az éberség iránti elkötelezettséget, s mint a „remény kézművesei”, munkálkodjanak tovább korunk építkezésén. Feltámadott Urunk, Jézus Lelke támogassa közös munkánkat!

Mindannyiótokat Édesanyánk, Mária oltalmába ajánlom. Magnificatja Isten nagyságát zengi, aki felemeli az alázatosakat. Tanítson meg minket Mária, hogy felismerjük minden egyes férfi és nő valódi nagyságát a szeretetben és a szolgálatban! A Mindenható Isten tegye gyümölcsözővé azt a nagy vállalkozást, amelyet ma a kegyelmébe ajánlunk, s érlelje meg a történelemben a szeretet civilizációját!

Mindannyiótokra szívből kérem Isten áldását.

[Áldás]

Köszönöm.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media