Ma reggel 7 óra 58 perckor a Szentatya, XIV. Leó pápa helikopterrel indult el a vatikáni heliportról, hogy főpásztori látogatást tegyen a Nápoly melletti Acerrában, és találkozzon a „Tűzföld” (Terra dei Fuochi) lakosságával.
Megérkezésekor, 8 óra 45 perckor, miután helikoptere leszállt az acerrai „Arcoleo” sportpályán, a pápát Exc. és Ft. Antonio Di Donna, Acerra püspöke; Roberto Fico úr, Campania régió elnöke; dr. Michele Di Bari, Nápoly prefektusa; valamint dr. Tito d’Errico, Acerra polgármestere fogadta.
Ezt követően XIV. Leó pápa gépkocsival az acerrai Nagyboldogasszony-székesegyházba (Cattedrale di Santa Maria Assunta) utazott, ahol 9 óra 15 perckor találkozott a püspökökkel, a papsággal, a szerzetesekkel és a környezetszennyezés áldozatainak családjaival.
Exc. és Ft. Antonio Di Donna püspök köszöntő szavai után a Szentatya elmondta beszédét.
A találkozó végén, miután köszöntött néhány képviselőt, a Szentatya gépkocsival a Calipari térre (Piazza Calipari) utazott a „Tűzföld” településeinek polgármestereivel és hívő közösségével való találkozóra.
Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke veletek!
[A megyéspüspök beszéde]
Eminenciás és Excellenciás Urak,
Kedves Testvéreim! Jó napot kívánok, és köszönöm a fogadtatást!
Hálát adok az Úrnak, hogy találkozhatom veletek, visszatérve Campaniába alig néhány nappal azután, hogy ellátogattam a pompei kegyhelyre és Nápoly városába. Tudjátok, hogy már Ferenc pápa is szeretett volna eljönni ide, arra a vidékre, amely szomorú módon „Tűzföldként” vált ismertté, de erre nem volt lehetősége. Ma az ő kívánságát szeretnénk valóra váltani, elismerve azt a hatalmas ajándékot, amelyet a Laudato si’ enciklika jelentett az Egyház küldetése számára ezen a földön. Valóban, a teremtett világ és a köztetek élő szegények kiáltása itt még drámaibban hallatszott a sötét érdekek és a közjó iránti közöny halálos összefonódása miatt, amely megmérgezte a természeti és a társadalmi környezetet is. Ez a kiáltás megtérést követel!
Ebben a székesegyházban látogatásom első, egyházi és – azt is mondhatnám – legcsaládiasabb pillanatát éljük meg. Majd a téren gondolatban találkozunk az egész társadalommal. Elsősorban azért jöttem, hogy letöröljem azok könnyeit, akik elveszítették szeretteiket; azokét, akiket a gátlástalan emberek és szervezetek által okozott környezetszennyezés ölt meg, akik túl hosszú időn át büntetlenül cselekedhettek. De azért is vagyok itt, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik jóval fizettek a rosszért, különösen egy olyan Egyháznak, amely mert bátor lenni a prófétai szóban és a bűnök felróvásában, hogy a remény köré gyűjtse a népet. Így, tudva, hogy pünkösd vigíliáján látogatlak meg benneteket, a Szentírásban kerestem egy olyan lapot, amely értelmezheti és inspirálhatja utatokat. Meg is találtam azt Ezekiel próféta egyik nagyszerű látomásában, akit az Úr olyan tapasztalatra vezetett, amely a száműzetésben élő nép számára a feltámadás erőteljes üzenetévé kellett hogy váljon. Ezekiel így beszéli el: „Az Úr keze rajtam nyugodott. Kivitt engem az Úr a Lélek által, és letett a völgyben, amely tele volt csontokkal. Végigvezetett mellettük minden irányban. És íme, igen sok csont volt a völgy fenekén, és már teljesen ki voltak száradva” (Ez 37,1–2).
Legkedvesebb Testvéreim! Isten az embert – férfit és nőt – egy kertbe helyezte, hogy művelje és őrizze azt. Minden csupa élet, szépség és termékenység volt. Ezt a vidéket az ókorban Campania felix-nek nevezték, mert termékenységével, gyümölcseivel és kultúrájával képes volt elbűvölni a világot, mintha csak az élet himnusza lett volna. És mégis, íme, megjelent a halál: a föld és az emberek halála. Teljesen átérezhetjük a próféta döbbenetét a kiszáradt csontoknak e tágas mezeje láttán. Szenvedünk a pusztítás miatt, amely veszélybe sodort egy csodálatos ökoszisztémát, helyeket, történeteket és emlékeket. Ezzel a valósággal szemben kétféle magatartás létezik: a közöny vagy a felelősségvállalás. Ti a felelősséget választottátok, és Isten segítségével elindultatok az elkötelezettség és az igazságosság keresésének útján.
Az Úr ezután kérdést intéz Ezekielhez: „Így szólt hozzám: »Emberfia, életre kelhetnek még ezek a csontok?« Én azt feleltem: »Uram, Isten, te tudod«” (Ez 37,3). Legkedvesebb Testvéreim! Íme, Istennek új kérdései vannak számunkra, amelyek tágítják látóhatárunkat. Ő tudja, hogy olyan szívünk van, amely az életet keresi és az örökkévalóság után áhítozik, de ezt túl könnyen egy meghatározhatatlan és távoli időre halasztjuk, egy olyan más világra, amely még nem létezik. Ezekielnek viszont a saját népét kell szolgálnia – azt, amelyik valóságosan létezik, abban a helyzetben, amelyben éppen van. Ugyanígy a mi részegyházainknak is az a küldetésük, hogy itt és most visszhangozzák Isten Igéjét. Ez az Ige megkérdezi tőlünk, hogy hiszünk-e a saját erejében, hiszen ez az élet Igéje. Ha ma találkozunk, azért tesszük, hogy válaszoljunk erre az Igére. És így válaszolunk: Uram, a halál mintha mindenütt jelen lenne, az igazságtalanság mintha győzedelmeskedett volna, a bűnözés, a korrupció, a közöny ma is öl, a jó pedig mintha kiszáradt volna. Ám ha Te megkérdezel minket: „Életre kelhetnek még ezek a csontok?”, mi hiszünk, és így szólunk: „Uram, Isten, te tudod!”. Te tudod, hogy képesek vagyunk talpra állni, mert Te magad fogod meg a kezünket. Te tudod, hogy a mi sivatagunk virágba borulhat. Te tudod, hogyan változtasd a gyászt örömmé.
Testvéreim! Mindez nagyon is kézzelfogható: egy olyan ígéret ez, amely máris valósággá válik. Ferenc pápa a Laudato si’ enciklikában, miközben elítéli a halál paradigmáját, egyértelműen meghirdeti az új élet csendes betörését. Miután felsorol olyan élethelyzeteket, amelyekben az emberek máris együtt indulnak újra, és új formát adnak a társadalmi és környezeti igazságosságnak, így ír: „Az igazi emberség, amely új szintézisre hív, szinte észrevehetetlenül a technológiai civilizáció közepén lakozik […]. Vajon nem egy állandó ígéret marad-e ez mindennek ellenére, amely úgy fakad ki, mint az autentikus dolgok makacs ellenállása?” (Laudato si’, 112). Legkedvesebb Testvéreim! Legyetek tanúi ennek a „makacs ellenállásnak”, amely újjászületéssé válik ott, ahol az Evangélium megvilágítja és átalakítja az életet. Ezt tanította nekünk a II. Vatikáni Zsinat is, különösen a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban. Az Úr új kérdéseket tesz fel nekünk arról, hogyan élünk a lakónegyedeinkben, az emberek és az intézmények közötti együttműködési készségről, a nevelői szenvedélyünkről, a munkában tanúsított becsületességről, a hatalom és a javak igazságos elosztásáról, valamint az emberek és minden teremtmény iránti tiszteletről. Életre kelhetnek-e még ezek a földek? Legyetek ti magatok a válasz: a hitben és az elkötelezettségben egységes közösség! Akkor az élet meg fog sokszorozódni.
És íme, az Úr parancsa a prófétájához: „Prófétálj e csontokról, és mondd nekik: »Száraz csontok, halljátok az Úr szavát! Így szól az Úr Isten ezekhez a csontokhoz: Íme, én lelket hozok belétek, és életre keltek«” (Ez 37,4–5). Ezekiel engedelmeskedik és így tanúskodik: „Úgy prófétáltam, amint parancsot kaptam. És íme, amíg prófétáltam, zörgés támadt, s íme, mozgás; és a csontok közeledtek egymáshoz, csont a csonthoz. Láttam, hogy íme, inak voltak rajtuk, és hús nőtt, és bőr borította be őket felülről; de lélek még nem volt bennük” (Ez 37,7–8). Megértjük tehát, hogy a csoda nem egyszerre, egyetlen pillanat alatt megy végbe. A próféta bizonnyal megdöbben azon, amit lát és hall, de ez még nem elég, valami még hiányzik. Érvényes ez ránk is: szükség van arra, hogy továbbra is bízzunk, továbbra is hallgassunk az Úrra, továbbra is higgyünk. A döntések, amelyeket hoztatok, az egyházi út, amelyet bejártatok, a kisebb és nagyobb újrakezdések, amelyekkel a fájdalommal szembenéztetek – még nem jelentenek mindent. Ha megállunk, visszafelé indulunk el. Az Úr valóban újra szól Ezekielhez: „Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: »Így szól az Úr Isten: A négy szél felől jöjj, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek!« Úgy prófétáltam, amint parancsolta nekem; és bement a lélek beléjük, és életre keltek, és lábra álltak: igen nagy sereg, felette igen nagy” (Ez 37,9–10).
Testvéreim! A Szentlélek adja meg nektek, hogy láthassátok a béke azon „seregét”, amely lábra áll, s meggyógyítja e föld és közösségei sebeit. Ne legyen többé pusztító tűz, hanem élesszen és melegítsen a tűz: a Lélek tüze, amely lángra lobbantja férfiak és nők, gyermekek és idősek ezreinek és ezreinek szívét s elméjét, s amely gondoskodásra, vigasztalásra, figyelemre és az igaz szeretetre indít. Különösen ti, családok, akiket a halál sújtott: adjatok életet az újnak azzal, hogy átadjátok fiaitoknak és lányaitoknak, unokáitoknak és szomszédaitoknak azt a felelősségérzetet, amely eddig oly sokszor hiányzott! Engedjétek elhalni a neheztelést, magatok gyakoroljátok elsőként az igazságosságot, amelyet követeltek, tegyetek tanúságot az életről, és neveljetek a gondoskodásra!
Ti pedig, felszentelt szolgák, szerzetesek és szerzetesnők, legyetek e nép élő tagjai: mutassátok meg nap mint nap a szolgálat tekintélyét, amely lehajol és közeledik, amely megteszi az első lépést és megbocsát. Gyökerestül ki kell ugyanis irtani a kiváltságok, az erőszakosság és az elszámoltathatóság hiányának kultúráját, amely oly sok kárt okozott ezen a földön, miként Olaszország és a világ számos más régiójában is. Fújjon a Lélek a négy szél felől, és ihlesse meg az igehirdetés, az együttműködés, valamint a környezeti és társadalmi újjászületés új formáit! Létezik ugyan a helyek spiritualitása, ám az mindent az emberek spiritualitásának köszönhet. A világ változása ugyanis mindig a szívben kezdődik. Maga Ezekiel is, még e halálról és feltámadásról szóló prófécia előtt, meghirdette azt a megújulást, amelyre egyedül Isten képes: „Így szól az Úr Isten: […] új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek; kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és elérem, hogy parancsaim szerint járjatok, törvényeimet megőrizzétek és tettekre váltsátok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, és népem lesztek, én pedig Istenetek leszek” (Ez 36,22.27–28).
A feltámadott Jézus adja meg nekünk, hogy így éljünk együtt: képesen arra, hogy befogadjuk és tettekre váltsuk Isten igéjét, zarándokként itt alant, s polgárként az Ő örökkévalóságában!
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
