Miután elhagyta a Nagyboldogasszony-székesegyházat, a Szentatya, XIV. Leó pápa pápamobilon a Calipari térre hajtatott, ahol 10 óra 40 perckor találkozott a „Tűzföld” településeinek polgármestereivel és hívő közösségével.

Dr. Tito d’Errico, Acerra polgármesterének köszöntő szavai után a Szentatya elmondta beszédét.

Ezt követően, Exc. és Ft. Antonio Di Donna acerrai püspök köszöntő szavai után, valamint miután köszöntött néhány helyi képviselőt, a Szentatya gépkocsival az „Arcoleo” sportpályára utazott, ahol elbúcsúzott a hatóságok képviselőitől, akik érkezésekor fogadták őt.

A pápa 12 óra 15 perckor helikopterrel indult vissza a Vatikánba; a vatikáni helikopter-repülőtéren 13 óra 10 perckor szállt le.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa a „Tűzföld” településeinek polgármestereivel és hívő közösségével való találkozás alkalmával intézett a jelenlévőkhöz:

Kedves Testvéreim! Jó napot kívánok mindannyiótoknak!

Köszöntöm a hatóságok megjelent képviselőit, és köszönetet mondok mindazoknak, akik közreműködtek a mai találkozó előkészítésében. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy itt vagytok!

Örömmel töltöm köztetek ezt a szombat délelőttöt, hogy ismét ellátogassak egy olyan vidékre, amelynek szépségét semmilyen igazságtalanság sem képes eltörölni. Az életben megértjük, hogy minél törékenyebb a szépség, annál inkább igényel gondoskodást és felelősséget. Legkedvesebb Testvéreim, ez a mai acerrai jelenlétem legfőbb értelme: hogy megerősítsem és bátorítsam a méltóságnak és a felelősségnek azt a felvonulását, azt a belső megmozdulását, amelyet minden jóravaló szív megérez, amikor az élet kihajt, de a halál máris fenyegeti. Aki birtokolja a hit ajándékát, megérti, hogy ez a megmozdulás a Teremtő Istentől származik, aki minden férfiban és nőben munkatársakat keres az Ő életet szolgáló terveihez.

Nemrég, a székesegyházban találkoztam a környezetszennyezés azon áldozatainak néhány családtagjával, amely szennyezés miatt az elmúlt évtizedekben ez a térség szomorú módon „Tűzföldként” vált ismertté. Ez a kifejezés ugyan nem szolgáltat igazságot annak a jónak, amely itt létezik és ellenáll, de kétségtelenül elősegítette, hogy széles körben tudatosuljon a bűnözés súlyossága és az a közöny, amely teret engedett a bűncselekményeknek. Köszönetet kívántam mondani a püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, szerzetesnőknek és világi hívőknek, akik készségesen fogadták a Laudato si’ enciklika üzenetét és Ferenc pápa állandó hívását, hogy legyünk „kifelé induló”, missziós és szinodális Egyház. Együtt haladni az úton, legyőzni az öncélúságot, s merni prófétálni az ellenállás és a fenyegetések dacára: ez az, amit az Úr kér tőlünk, és amire az Ő Lelke indít bennünket.

Ezen a vidéken ugyanis jelen van az élet, és szembeszáll a halállal; az igazságosság létezik, és győzedelmeskedni fog. Természetesen az életet kell választanunk, és meg kell szabadulnunk a halál kötelékeitől. Mindig van valami finom, rejtett haszonlesés a belenyugvásban, a kompromisszumokban, a szükséges és bátor döntések halogatásában. A fatalizmus, a panaszkodás és a bűnbakkeresés a törvénytelenség táptalajai, és a lelkiismeret elsivatagosodásának kezdetei. Ezért szeretném mondani mindannyiótoknak: vállalja ki-ki a saját felelősségét, válasszuk az igazságosságot, szolgáljuk az életet! A közjó megelőzi a kevesek nyerészkedését, a részérdekeket, legyenek azok bármilyen kicsik vagy nagyok.

Ez a föld súlyos árat fizetett, eltemette oly sok gyermekét, s tanúja volt gyermekek és ártatlanok szenvedésének. E fájdalom értéke és súlya megköveteli tőlünk, hogy közösen próbáljunk meg egy új szövetség tanúi lenni. Az újjászületés időszaka felé tartotok, amely nem a feledés, hanem az etikus cselekvés és a cselekvő emlékezet ideje. Elérkezett a szemlélődő tekintet ideje, azé, amelyre a Laudato si’ enciklika minden embert meghívott, mindenkit a saját felelősségéből kiindulva. „Az ökológiai kultúra – írta Ferenc pápa – nem szűkíthető le a környezetromlás, a természeti erőforrások kimerülése és a környezetszennyezés miatt felmerülő problémákra adott sürgős és részleges válaszok sorozatára. Másfajta szemléletre, gondolkodásmódra, politikára, nevelési programra, életstílusra és spiritualitásra lenne szükség, amelyek ellenállást képeznek a technokratikus paradigma előretörésével szemben” (Laudato si’, 111). Testvéreim, ez a paradigma mind a mai napig győztesként mutatkozik be: ez áll a konfliktusok elszaporodásának hátterében, amelyek mögött az erőforrások harácsolásáért folyó hajsza húzódik; látjuk ezt ellenállni mindannyiszor, amikor a politikai és intézményi felelősök túl gyengék az erősekkel szemben; és működésben találjuk egy olyan technológiai fejlődésben, amely kevesek szédületes profitjára tör, s vak az emberek, a munkájuk és a jövőjük iránt. Ezért, ha változásra vagyunk hívva, annak a saját tekintetünkből kell kiindulnia.

Egyesek szerint túl nagyratörő ambícióvá vált, hogy egy jobb világot hagyjunk a gyermekeinkre. Nem szabadna azonban, hogy túl nagy feladat legyen az a küldetésünk, hogy jobb fiaink és lányaink hagyjuk a világra. A nevelés iránti elkötelezettség karnyújtásnyira van tőlünk, és abszolút prioritást élvez. A fiatalok nevelése, természetesen, de a felnőtteké is; a gyermekeké, de az időseké is; az állampolgároké és kormányzóiké; a munkavállalóké és a munkaadóké; a híveké és a pásztoroké: mindannyiunknak van még mit tanulnunk. Mindenkinek van mit ajándékoznia, de előbb meg kell tanulnia elfogadni. Nem könnyű ezt elismerni, mégis ez a jövő kezdete: olyan, mint egy ajtó, amely megnyílik arra, amire eddig nem gondoltunk, amiben nem hittünk, s amit nem szerettünk eléggé. Mindig újra tanulni: ez az, ami közösséggé tesz bennünket. A keresztények számára ez azt jelenti: „úton lenni” Jézussal, hogy minden életkorban egyre inkább és egyre jobban az Ő tanítványaivá váljunk.

Legkedvesebb Testvéreim! A gazdasági, polgári és egyben vallási szemléletmód valódi átalakulása fogja felépíteni azt a jót, amely meggyógyítja majd ezt a földet és az egész bolygót. Az emberek, az intézmények, valamint a köz- és magánszervezetek között meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni azt a szövetséget, amely a nevelés és a társadalmi élet terén máris meghozza első gyümölcseit. Ez a szövetség nemcsak szembeszáll a bűnszövetkezetekkel és szétzúzza azokat, hanem pozitív módon össze is kapcsolja és megsokszorozza a legjobb erőket és a nagyszerű eszméket, amelyek máris ott élnek a szívetekben. Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak az „úttörőknek”, akik bátor elkötelezettségükkel elsőként ítélték el e föld bajait, és irányították a figyelmet a föld megmérgezésének elhomályosított és tagadott valóságára: különösen a környezetvédő egyesületek tagjaira gondolok. Ma már mindannyian tudjuk, hogy a teremtett világ épségére úgy kell őrséget állnunk, mint saját házunk kapujára; vissza kell utasítanunk a hatalom és a meggazdagodás minden olyan kísértését, amely a földet, a vizet, a levegőt és a társadalmi együttélést szennyező gyakorlatokhoz kötődik. Lépésről lépésre, de gyorsan meg fogunk valósítani egy kevésbé individualista gazdaságot és egy kevésbé fogyasztói rendszert. Mennyi hulladék, mennyi pazarlás, mennyi méreg származott egy olyan növekedési modellből, amely valósággal megbabonázott bennünket, s amely végül még betegebbé és szegényebbé tett minket! Tanuljunk meg hát másképpen gazdagnak lenni: figyelmesebbé válni a kapcsolatainkra, elkötelezettebbé a közjó értékeinek kibontakoztatásában, hűségesebbé a szülőföldünkhöz, és hálásabbá azok fogadásában és integrálásában, akik jönnek, hogy velünk éljenek.

Ebből a megtérésből kiindulva lehet felépíteni a jó közösségi gyakorlatokat: olyan emberek és vállalkozások révén, akik a korlátok tiszteletét ápolják, nem pedig a felelőtlen áthágásukat; akik a helyreállítás örömét élik meg, nem pedig a területszerzés logikáját; s akik éhezik és szomjazzák az igazságosságot a birtoklási vágy helyett. Közel lenni az emberi szívhez – s ezáltal közelebb kerülni a Teremtő Istenhez – különösen is azt jelenti: egy olyan közösségre vágyunk, amely befogadóbb, egységesebb, s amelyet kevésbé sújt a peremre szorulás és a megosztottság. Ám a bejárandó út keskeny, mert belőlünk indul ki, onnan, ahol éppen vagyunk. Ha sikerül korrigálnunk az irányt, ha nap mint nap alakítjuk azokat a szokásokat és előítéleteket, amelyekbe kényelmesen berendezkedtünk, s ha túltekintünk a saját kerítéseinken, az jelenti a valódi találkozást. Ez olykor meredek és alig kitaposott ösvény. Egy konkrét példa: a „Tűzföld” elnevezés a városok peremén gyújtott tüzekre utal, amelyeket olykor azon testvéreink elutasított és kirekesztett kisebbségei gyújtanak, akiket csak kevesen ismernek és becsülnek. A kirekesztés mindig bizonytalanságot szül: a meredek út lényege, hogy a kirekesztés ellen küzdjünk, ne pedig a kirekesztettek ellen; hogy a teljes láncolatot szakítsuk meg, ne csupán a legutolsó láncszemre sújtsunk le. Ti ezt jól tudjátok!

Olaszország védőszentje, Szent Ferenc ezen jubileumi évében éppen az assisi Szegényke emlékeztet bennünket arra, hogy a béke a másik iránti gondoskodáson és a testvériségen alapszik: közös otthonunkba helyeztettünk, hogy megtanuljunk együtt élni. Ennek az otthonnak a problémái a mi problémáink; az ő szépsége a mi szépségünk. Feladatunk, hogy virrasszunk, miként az őrszemek az éjszakában. Ott lehetünk azok között, akik megpillantják majd az új hajnalt.

Testvéreim, szívből köszönöm nektek: a Pápa számára rendkívül értékes ez a látogatás! Hordozlak benneteket az imáimban, és Édesanyánkra, Máriára, a Hajnalcsillagra bízom mindannyiótokat, családjaitokat, valamint közösségeitek jelenét és jövőjét. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media