Ma reggel 10.00 órakor a Szentatya, XIV. Leó pápa gépkocsival elhagyta a Vatikánt, hogy lelkipásztori látogatást tegyen a római „La Sapienza” Tudományegyetemen.

Megérkezésekor, 10.20 órakor a pápát a „Divina Sapienza” egyetemi kápolna előtt a rector magnifica, Prof. Antonella Polimeni fogadta, majd a templom bejáratánál Em. Baldo Reina bíboros úr, Őszentsége Római Egyházmegyei általános helynöke, valamint Don Gabriele Vecchione káplán.

Egy rövid, csendes imádságot követően a pápa spontán szavakkal fordult a jelenlévőkhöz, majd személyesen köszöntött egy egyetemista csoportot. Ezután XIV. Leó golfkocsival a központi térre vonult át, és a monumentális lépcsősorról köszöntötte az őt váró hallgatókat.

Ezt követően, 10.40 órakor a Rektori Palota reprezentációs dolgozószobájában a pápa magánbeszélgetést folytatott a rector magnificával.

11.00 órakor, a Díszkönyv aláírása után a dolgozószoba előtti folyosón leleplezték a látogatás emléktábláját, majd a pápa köszöntötte az Egyetemi Tanács tagjait és az egyetem munkatársait.

A „La Sapienza és a Pápaság” című kiállítás megtekintése után a Szentatya az Aula Magnába ment, ahol 11.20 óra körül került sor az oktatókkal és a hallgatókkal való találkozóra.

A rector magnifica köszöntőjét követően XIV. Leó pápa elmondta beszédét.

A találkozó végén, az ajándékváltást követően a pápa köszöntötte a hallgatók egy delegációját.

Mielőtt elhagyta volna az egyetemet, 12.00 órakor a Szentatya kilépett a monumentális lépcsősorra, és néhány köszöntő és köszönő szót intézett a kint tartózkodó hallgatókhoz. Ezután gépkocsival visszatért a Vatikánba.

Az alábbiakban közzétesszük azokat a köszöntő szavakat és azt a beszédet, amelyet a pápa a látogatás során a jelenlévőkhöz intézett:

Spontán köszöntő az egyetemi kápolnában

Jó reggelt kívánok! Köszöntök mindenkit: a rector magnificát, eminenciás bíboros urat, a segédpüspököket, titeket, kedves hallgatók, és a professzorokat!

Úgy akartam kezdeni ezt a mai reggeli látogatást itt a kápolnában, ebben a gyönyörű templomban, az Úrral való találkozás helyén. Mert ez a mai reggeli látogatásom elsősorban lelkipásztori látogatás: hogy kissé megismerjem az egyetemet, megismerjelek titeket, köszönthesselek benneteket, és megoszthassunk egy rövid pillanatot a hitben. Aki kutat, aki tanul, aki keresi az igazságot, az végül Istent keresi; találkozni fog Istennel, és meg fogja találni Istent pontosan a teremtés szépségében, abban a sokféle formában, amelyben Isten ott akarta hagyni a lenyomatát: mindabban, amik mi magunk vagyunk – leginkább mint Isten fiai és leányai, az Ő képmására alkotott teremtmények –, de az Ő teremtett világában is.

Így hát szép pillanat a mai, hogy osztozhatunk ebben kissé az egyetemi közösséggel, ebben a tanulmányi központban… úgy hiszem, ez a legnagyobb egész Európában. Valóban áldás tehát, Isten ajándéka, hogy itt találkozunk és megéljük ezt a pillanatot, tudva, hogy Isten az, aki meghívott minket, Isten az, aki ezt a csodálatos teremtett világot adta mindannyiunknak. Nemcsak szép napot, hanem jó tanulást kívánok nektek; és azt, hogy ez az idő, amelyet ezen az egyetemen töltötök, valóban találkozás legyen mindannyiótok számára Istennel és az élet szépségével.

Most pedig áldásomat adom rátok, azután folytatjuk a látogatást az egyetem más részein.

[Áldás]

Isten áldjon benneteket, szép napot kívánok, és köszönöm nektek! Köszönöm a fogadtatást!

A Rektori Palota felé haladva a Szentatya néhány köszöntő szót intéz az egyetem központi terén jelen lévő hallgatókhoz:

Jó reggelt kívánok mindenkinek! Örülök, és köszönöm a fogadtatást! Nagyon boldog vagyok, hogy ma reggel itt lehetek veletek; a találkozó egészét nyomon követhetitek a kivetítőkön. Bízom benne, hogy ez a kegyelem és az öröm pillanata lesz a teljes Sapienza-közösség számára. Minden jót kívánok nektek, és a viszontlátásra később!

A Szentatya beszéde

Tisztelt Rector Magnifica!
Tisztelt Politikai és Polgári Hatóságok!
Mélyen tisztelt Oktatók és Kutatók, az Egyetem minden Munkatársa,
és legfőképpen ti, kedves hallgatók!

Nagy örömmel fogadtam a meghívást, hogy találkozzam a római „La Sapienza” Tudományegyetem közösségével. Egyetemetek a kiválóság központjaként ismeri el önmagát számos tudományágban, ugyanakkor elkötelezett a tanuláshoz való jog támogatása mellett – ideértve a nehezebb anyagi körülmények között élőket, a fogyatékossággal élő személyeket, a fogvatartottakat és a háborús övezetekből menekülteket is. Nagyra értékelem például, hogy a Római Egyházmegye és a Sapienza megállapodást írt alá egy egyetemi humanitárius folyosó megnyitásáról a Gázai övezetből. Ezért is fontos számomra – aki alig több mint egy éve vagyok Róma püspöke –, hogy találkozhatom veletek. Pásztori szívvel elsőként hozzátok, kedves hallgatók, majd az oktatókhoz szeretnék szólni.

Az egyetemi város sugárútjain, amelyeken idefelé áthaladtam, nap mint nap oly sok fiatal fordul meg, akiket egymásnak feszülő érzések töltenek el. Úgy képzelem, olykor gondtalanok vagytok, örülve saját fiatalságotoknak, amely még egy megpróbáltatásokkal teli, szörnyű igazságtalanságoktól sújtott világban is lehetővé teszi számotokra, hogy érezzétek: a jövőt még csak most írják, és azt senki sem rabolhatja el tőletek. Így hát a tanulmányaitok, az ezekben az években születő barátságok és a gondolkodás különböző mestereivel való találkozások annak az ígéretei, hogy mi magunk jobbá válhatunk, még mielőtt a körülöttünk lévő valóság megváltozna. Amikor az igazság iránti vágy kutatássá válik, a tanulmányokban tanúsított merészségünk egy új világ reményéről tesz bizonyságot.

Tudjátok, hogy szellemi-lelki kötelék fűz Szent Ágostonhoz, aki maga is nyugtalan fiatal volt: elkövetett súlyos hibákat is, de a szépség és a bölcsesség iránti szenvedélyéből semmi sem veszett el. Ezzel kapcsolatban nagy örömömre szolgált, hogy oly sok kérdést kaptam tőletek: több százat! Természetesen nem lehetséges mindegyikre válaszolni, de mindet észben tartom, és azt kívánom mindannyiótoknak, hogy keressetek minél több alkalmat a párbeszédre. Az egyetemen többek között ezért is működnek az egyetemi lelkészségek, ahol a hit találkozik a kérdéseitekkel.

A nyugtalanságnak azonban létezik egy szomorú arca is: nem szabad elhallgatnunk, hogy nagyon sok fiatal szenved. Mindenki életében vannak nehéz időszakok; némelyekben azonban az a benyomás alakulhat ki, hogy ezek soha nem érnek véget. Napjainkban ez egyre inkább az elvárások zsarolásától és a teljesítménykényszer terhétől függ. Ez egy torz rendszer mindent átható hazugsága, amely az embereket puszta számokká redukálja, miközben végletekig fokozza a versenyszellemet, és a szorongás spiráljába taszít bennünket. Sok fiatalnak éppen ez a belső, lelki szenvedése emlékeztet minket arra, hogy nem a birtokunkban lévő javak összessége vagyunk, és nem is egy néma kozmosz véletlenszerűen összeállt anyaga. Mi egy-egy vágy vagyunk, nem pedig algoritmusok! Éppen ez a mi sajátos méltóságunk indít arra, hogy megosszak veletek két kérdést.

Ez a belső szenvedés azt a kérdést szegezi nektek, fiataloknak: „Ki vagy te?” Önmagunkká válni ugyanis minden férfi és minden nő életének sajátos feladata. „Ki vagy te?” – ez az a kérdés, amelyet felteszünk egymásnak; ez az a kérdés, amelyet csendben Isten elé terjesztünk; ez az a kérdés, amelyre kizárólag mi magunk válaszolhatunk, önmagunkért – ám amelyre soha nem felelhetünk teljesen egyedül. Mi a kapcsolataink, a nyelvünk, a kultúránk vagyunk: éppen ezért létfontosságú, hogy az egyetemi évek a nagy találkozások idejévé váljanak.

Ezért a fiatalok belső szenvedése azt a kérdést szegezi az idősebb generációnak: „Milyen világot hagyunk hátra?” Egy olyan világot, amelyet sajnos háborúk és háborús uszítás torzítottak el. Az értelem megfertőződéséről van itt szó, amely a geopolitikai síkról betör minden társadalmi kapcsolatba. Az ellenségképeket gyártó leegyszerűsítést éppen ezért orvosolni kell – különösen az egyetemen – a komplexitás iránti gondossággal és az emlékezet bölcs gyakorlásával. Különösképpen a huszadik század drámáját nem szabad elfelednünk. Elődeim „Soha többé háborút!” kiáltása, amely oly csodálatosan összecseng az olasz alkotmányban rögzített háborúellenességgel, arra ösztönöz minket, hogy szellemi-lelki szövetségre lépjünk a fiatalok szívében lakozó igazságérzettel, azzal a hivatásukkal, hogy ne zárkózzanak be ideológiák és nemzeti határok közé.

Például az elmúlt évben a katonai kiadások növekedése a világban – és különösen Európában – hatalmas méreteket öltött: ne nevezzük „védelemnek” azt az újrafegyverkezést, amely növeli a feszültséget és a bizonytalanságot, megfosztja a forrásoktól az oktatási és egészségügyi beruházásokat, meghazudtolja a diplomáciába vetett bizalmat, és olyan eliteket gazdagít, amelyeknek semmit sem számít a közjó. Éberséggel kell továbbá kísérni a mesterséges intelligencia fejlesztését és alkalmazását mind a katonai, mind a polgári szférában, nehogy az megfossza a felelősségtől az emberi döntéseket, és tovább súlyosbítsa a konfliktusok tragikus voltát. Ami Ukrajnában, Gázában és a palesztin területeken, Libanonban, valamint Iránban történik, az a háború és az új technológiák közötti kapcsolat embertelen fejlődését mutatja be a megsemmisítés spiráljában. A tanulmányoknak, a kutatásnak és a beruházásoknak pontosan az ellenkező irányba kell mutatniuk: legyenek radikális „igen” az életre! Igen az ártatlan életre, igen a fiatal életre, igen azon népek életére, amelyek békéért és igazságosságért kiáltanak!

A közös elkötelezettség második területe az ökológiát érinti. Ahogy Ferenc pápa a Laudato si’ kezdetű enciklikájában ránk hagyta: „Igen jelentős tudományos konszenzus mutat rá arra, hogy a klímarendszer aggasztó felmelegedésének vagyunk tanúi” (23. pont). Azóta már több mint egy évtized telt el, és a jó szándékú elhatározásokon, valamint az ebbe az irányba tett néhány erőfeszítésen túl a helyzet nem látszik javulni.

Ebben a helyzetben elsősorban titeket bátorítalak, kedves fiatalok, hogy ne engedjetek a belenyugvásnak, hanem alakítsátok át a nyugtalanságot próféciává! Különösen a hívők tudják, hogy a történelem nem hullik menthetetlenül a halál markába, hanem – bármi történjék is – mindig olyasvalaki oltalmazza: egy Isten, aki a semmiből teremt életet, aki ad anélkül, hogy elvenne, és aki osztozik anélkül, hogy felemésztené azt. Napjainkban éppen a birtokló és fogyasztói paradigma implóziója szabadítja fel a teret a már sarjadó új előtt: tanuljatok, ápoljátok és őrizzétek meg az igazságosságot! Velem és oly sok testvérünkkel együtt legyetek az igazi béke kézművesei: egy fegyvertelen és fegyvertelenítő, alázatos és állhatatos békéé, munkálkodva a népek közötti egyetértésen és a Föld megóvásán.

Szükség van minden intellektusotokra és bátorságotokra. Ti ugyanis segíthettek az előttetek járóknak helyreállítani az értelem hiteles horizontját, hogy ne ragadjunk le a helyzetünk újabb, futó pillanatfelvételénél. Az értelmezéstől el kell jutnunk a cselekvésig: ti, akiket oly kevésre becsül ez az egyre kevesebb gyermeket vállaló társadalom, tegyetek tanúságot arról, hogy az emberiség képes a jövőre, ha azt bölcsességgel építi fel!

Egyetemetek, amely isteni nevet visel, a tanulás helye és a kutatás székhelye, amely évszázadok óta formál a kritikus gondolkodásra. Különösen ti, oktatók, ápolhattok gyümölcsöző kapcsolatot a fiatalok elméjével és szívével: ez kétségtelenül igényes felelősség, de egyben lelkesítő is. Rendkívül fontos, hogy higgyetek diákjaitokban. Ezért gyakran tegyétek fel magatoknak a kérdést: bízom bennük?

A tanítás a szeretet egyik formája – éppúgy, mint ahogy annak kell lennie egy tengeren bajba jutott migráns megsegítésének, egy utcán élő szegény felkarolásának vagy egy kétségbeesett lelkiismeret megnyugtatásának. Arról van szó, hogy mindig és minden körülmények között szeressük az emberi életet, nagyra értékeljük a benne rejlő lehetőségeket, hogy így a fiatalok szívéhez szólhassunk, ne pedig csupán az értelmi ismereteiket célozzuk meg. A tanítás így az értékek élettel való tanúságtételévé válik: gondoskodás a valóságról, befogadás mindazzal szemben, amit még nem értünk, és az igazság kimondása. Mi értelme lenne egyébként olyan kutatót vagy szakembert képezni, aki nem műveli saját lelkiismeretét, az igazságérzetét és a tiszteletet az iránt, amit nem lehet és nem is szabad uralni? A tudás ugyanis nemcsak a munkaerőpiaci célok elérését szolgálja, hanem annak megkülönböztetését is, hogy kik vagyunk. Az előadások, a szakmai gyakorlatok, a várossal való interakció, a szakdolgozatok és a doktori képzések révén minden hallgató új motivációkra találhat, rendet teremtve a tanulás és az élet, az eszközök és a végcélok között.

Szeretteim! Miközben e mindennapi gyakorlatra bátorítalak benneteket, látogatásommal a Rómában élő Egyház és a ti nagy múltú Egyetemetek közötti új nevelési-oktatási szövetséget kívánom megpecsételni – azon egyetem között, amely éppen az Egyház kebelén született és növekedett. Mindannyiotokat biztosítalak imádságos megemlékezésemről, és szívből fohászkodom az Úr áldásáért a „La Sapienza” teljes közösségére. Köszönöm!

Spontán záró szavak a Rektori Hivatal előtt

Köszönöm, köszönöm mindannyiótoknak! Így a ma délelőtti látogatás végén, ezen utolsó elköszönés alkalmával egyfajta felhívással, kéréssel szeretnék fordulni hozzátok: működjünk együtt, legyünk mindannyian a béke építői a világban! Dolgozzunk, tanuljunk, tegyünk meg mindent – a baráti kapcsolatainktól, a szavainktól kezdve egészen a gondolkodásmódunkig –, hogy építsük a békét a világban. Soha ne veszítsétek el a reményt abban, hogy lehetséges egy új világot építeni! Köszönöm, hogy itt vagytok, a viszontlátásra!

A Szentatya spontán köszöntése a munkatársak családtagjaihoz

Jó napot kívánok mindannyiótoknak! Egy valódi egyetem, amely az emberek egyeteme, sohasem teljes a családok és mindazon munkatársak nélkül, akik az egyetemi életet segítik: professzorok, adminisztratív dolgozók, vezetők, de ugyanúgy a családok és azok a személyek is, akik különféle szolgálatokat végeznek ezen az egyetemi családon vagy közösségen belül. Ezért nagy örömömre szolgál, hogy ma délelőtt mindannyiótokat köszönthetlek itt; úgy képzelem, ti egy apró képviselete vagytok annak a sok-sok családnak, amely a „La Sapienza” ezen közösségét alkotja. Szívből jövő jókívánságaimat fejezem ki mindannyiótoknak, és különleges áldásomat adom rátok! Köszönöm, hogy itt vagytok, köszönöm ezt a fogadtatást, nagyon boldog vagyok, hogy megoszthatom veletek ezt a pillanatot.

Áldás

Minden jót kívánok és köszönöm nektek! Nagyon köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media