A nápolyi székesegyházban a papsággal és a megszentelt életűekkel tartott találkozót követően XIV. Leó pápa gépkocsin érkezett a Piazza del Plebiscito térre a város polgáraival való találkozóra.

Megérkezésekor, 16.30 óra körül, a pápamobillal tett körutat követően a Szentatya köszöntötte a minimiták közösségét és a San Francesco di Paola-bazilikában jelen lévő hatóságok képviselőit, majd helyet foglalt a lépcsősoron kialakított emelvényen.

Domenico Battaglia bíboros, nápolyi érsek köszöntő szavait, valamint Dr. Gaetano Manfredi, Nápoly polgármesterének üdvözlését követően két tanúságtétel, majd az ifjúságpasztorációban részt vevő fiatalok műsora következett, végül a pápa elmondta beszédét.

Végezetül, mielőtt elhagyta volna a Piazza del Plebiscito teret – a Szűz Máriának való felajánlást és az áldást követően –, XIV. Leó néhány búcsúszót intézett a jelenlévőkhöz.

Ezt követően a pápa gépkocsin a Rotonda Diazhoz hajtott. Miután elbúcsúzott a hatóságok képviselőitől, akik nápolyi érkezésekor fogadták, a Szentatya 18.53-kor helikopterrel indult vissza a Vatikánba.

A helikopter 19.38-kor szállt le a vatikáni helikopter-repülőtéren.

Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa beszédét, amely a város polgáraival való találkozó alkalmával hangzott el:

Testvéreim, köszönöm ezt a szép fogadtatást!

Ennek a térnek az ölelése kicsit olyan, mint a római Szent Péter-bazilika oszlopsora: ti tudtok ilyen melegséggel fogadni! Szívből köszönöm!

Köszönöm Polgármester úrnak a hozzám intézett szavait, köszöntöm a jelen lévő összes polgári és katonai hatóságot, és ismételten kifejezem hálámat Bíboros Érsek úrnak, valamint mindannyiótoknak, akik itt összegyűltetek.

Az emmauszi tanítványok evangéliumi jelenetének hátterében néhány hang váltotta egymást, amelyek bevezettek bennünket ebbe a gyönyörű találkozóba. Nápoly hangjai ezek, a Földközi-tenger gyöngyszeméé, amelyet a Vezúv tekintete fentről őriz; hangok, amelyekben visszhangzik a tenger által mosott és napsütötte város ősi szépsége, de amelyekben helyet kapnak a sebek, a szegénység és a félelmek is. Ezek a hangok egy olyan Nápolyról beszélnek, amely gyakran fáradtan, eltévedve és csalódottan járja útját, akár az evangéliumi tanítványok, és amelynek szüksége van arra a közelségre, amelyet Jézus kínált nekik. Egy olyan nép hangjai ezek, amely még ma is érzi a szükséget, hogy megálljon és feltegye a kérdést: mi az, ami valójában számít?

Testvéreim, ebben a városban az élet, az igazságosság és a jóság utáni vágy áramlik, amelyet nem győzhet le a gonosz, a csüggedés és a belenyugvás. Ezért szükséges, hogy – nem egyedül, hanem közösen – feltegyük magunknak a kérdést: mi az, ami valójában számít? Mi az, ami nélkülözhetetlen és fontos ahhoz, hogy az elkötelezettség lendületével folytassuk utunkat a közönyös fásultság helyett; a jóra való bátorsággal a rossztól való félelem helyett; a sebek gondozásával a részvétlenség helyett?

Nápoly ma drámai paradoxont él meg: a turisták számának jelentős növekedésével nehezen tart lépést egy olyan gazdasági dinamizmus, amely képes lenne valóban bevonni a teljes társadalmi közösséget. A várost továbbra is olyan társadalmi szakadék jellemzi, amely már nem csak a központot választja el a perifériáktól, hanem minden egyes városrészen belül élesen megjelenik; az egzisztenciális perifériák ugyanis még a történelmi belváros szívében is befészkelték magukat. Sok területen az egyenlőtlenség és a szegénység valóságos földrajza rajzolódik ki, amelyet régóta megoldatlan problémák táplálnak: a jövedelmi különbségek, a szűkös munkalehetőségek, a megfelelő infrastruktúra és szolgáltatások hiánya, a bűnözés mindent átható jelenléte, a munkanélküliség drámája, az iskolai lemorzsolódás és más olyan helyzetek, amelyek megnehezítik sokak életét. E valóságokkal szemben, amelyek olykor aggasztó méreteket öltenek, az Állam jelenléte és fellépése minden eddiginél szükségesebb, hogy biztonságot és bizalmat adjon a polgároknak, és teret vonjon el a szervezett bűnözéstől.

Ebben az összefüggésben sok nápolyi ápolja magában a vágyat egy olyan város után, amely megszabadult a gonosztól és kigyógyult sebeiből. Gyakran a mindennapok valódi hőseiről van szó: olyan nőkről és férfiakról, akik nap mint nap odaadással fáradoznak – olykor csupán azzal, hogy hűségesen és feltűnés nélkül teljesítik kötelességüket –, azért, hogy az igazságosság, az igazság és a szépség utat törjön magának az utcákon, az intézményekben és a kapcsolatokban. Ezek az emberek nem maradhatnak magukra; ahhoz pedig, hogy elkötelezettségük áthassa a város szövetének mélyét, kapcsolatokat kell teremteniük, hálózatban kell dolgozniuk, és közösséggé kell válniuk.

Örömmel mondhatom, hogy a nápolyi Egyház olyan »kötőanyag«, amely jelentősen hozzájárul ehhez a hálózatépítő munkához, hogy összefogja az egyéni erőfeszítéseket, és összekapcsolja sokak energiáját, tehetségét és törekvését. Ezt egy Oktatási Paktum elindításával tette, amely nagylelkű válaszra talált az intézményeknél – az önkormányzatnál, a régiónál és a kormánynál –, valamint számos egyházi közösségben és a civil szférában is. Ezért felhívást intézek mindannyiótokhoz: ne szakadjon meg ez a hálózat, amely összeköt benneteket; ne aludjon ki ez a fény, amelyet a sötétben gyújtottatok; ne veszítse el színeit ez az álom, amelyet egy jobb és szebb Nápolyért váltotok valóra! Folytassátok ezt a Paktumot, gyűjtsétek egybe erőiteket, dolgozzatok együtt és haladjatok egységben – intézmények, Egyház és polgári társadalom –, hogy felemeljétek a várost, megóvjátok gyermekeiteket a kirekesztettség és a gonosz csapdáitól, és visszaadjátok Nápolynak hivatását, hogy az emberség és a remény fővárosa legyen.

Szeretnék emlékeztetni arra az útra is, amelyre ez a város lépett, hogy újra felfedezze évezredes hivatását: azt, hogy természetes híd legyen a Földközi-tenger partjai között. Nápoly nem maradhat csupán egy »képeslap« a látogatók számára; nyitott munkaterületté – »építési területté« – kell válnia, ahol kézzelfogható békét építenek, amely az emberek mindennapi életében is igazolható.

A béke az ember szívéből indul ki, áthalad a kapcsolatokon, gyökeret ver a negyedekben és a perifériákon, majd tágulva átöleli az egész várost és a világot. Ezért érezzük sürgetőnek, hogy mindenekelőtt magán a városon belül dolgozzunk. Itt a béke az erőszak alternatív kultúrájának előmozdításával épül, mindennapi gesztusok, nevelési utak és az igazságosság gyakorlati döntései révén.

Tudjuk ugyanis, hogy nincs béke igazságosság nélkül, és az igazságosság – ahhoz, hogy hiteles legyen – soha nem választható el a tevékeny szeretettől. Ebben a távlatban születnek és fejlődnek az olyan kezdeményezések, mint a Béke Háza, amely nehéz sorsú gyermekeket és anyákat fogad be, valamint a Bartimeus-ház, amely a kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatalok és felnőttek kísérésének helyszíne: ezek egy olyan béke konkrét jelei, amely vendégszeretetté, gondoskodássá és a felemelkedés lehetőségévé válik.

Emellett az egyházi és a polgári közösség együttműködve azon fáradozik, hogy Nápolyt az interkulturális és vallásközi párbeszéd »platformjává« tegye. Konferenciák, nemzetközi díjak és befogadási programok révén – amelyek keretében konfliktus sújtotta övezetekből, például Gázából érkező fiatalokat is fogadnak – önök továbbra is »alulról jövő« hangot adhatnak a béke kultúrájának, szembeszállva az összecsapás logikájával és a fegyverek erejével, amelyet a konfliktusok vélt megoldásaként tüntetnek fel.

E tekintetben Nápoly továbbra is megmutatja szíve mélységét a migránsok és menekültek befogadásában, amelyet nem vészhelyzetként, hanem a találkozás és a kölcsönös gazdagodás lehetőségeként él meg. Ez pedig mindenekelőtt az egyházmegyei Karitász munkájának köszönhető, amely a nápolyi kikötőt is egyszerű érkezési pontból a befogadás, az integráció és a remény élő jelévé formálta át.

Testvéreim, Nápolynak szüksége van erre a szívdobbanásra, a jónak erre az átütő energiájára, arra az evangéliumi bátorságra, amely képessé tesz bennünket minden dolog megújítására. Legyen ez mindenki elkötelezettsége: vállaljátok magatokra és vigyétek tovább mindannyian együtt! Tegyetek így különösen a fiatalokkal, akik nem csupán élvezői, hanem főszereplői is a változásnak. Nemcsak bevonni kell őket, hanem teret, bizalmat és felelősséget kell adni nekik, hogy kreatív módon járulhassanak hozzá a közjó építéséhez. Egy olyan valóságban, amelyet gyakran a bizalmatlanság és a lehetőségek hiánya jellemez, a fiatalok élő és meglepő erőforrást jelentenek. Tanúsítja ezt a Szétszórt Egyházmegyei Múzeum (Museo Diocesano Diffuso) tapasztalata, ahol sokan közülük elkötelezetten óvják és mutatják be a város kulturális és lelki örökségét, új és közérthető nyelvezeten. Tanúsítják ezt azok a fiatalok, akik az oratóriumokban szenvedéllyel szentelik magukat a legkisebbek nevelésének, hiteles viszonyítási pontokká és az egészséges kapcsolatok tanúivá válva. Tanúsítják továbbá az oly számos önkéntesek, akik a szeretet-szolgálatokban, a társadalmi kezdeményezésekben és a sebezhetőség kísérésének útjaiban fáradoznak.

Ezek a tapasztalatok nem maradnak a peremvidéken: már most egy fiatal Egyház és egy megújulni képes város konkrét jelei. Biztos vagyok benne, hogy továbbra is bátran, azzal a szenvedéllyel és lelkesedéssel fogjátok ápolni ezeket, amely benneteket jellemez.

Köszönöm nektek, kedves testvéreim, a fogadtatást, és mindannyiótokat a Boldogságos Szűz Mária és Szent Januáriusz közbenjárásába ajánllak. Az Úr tegyen benneteket mindvégig hűségessé az Evangéliumhoz, és áldja meg Nápoly városát!

XIV. Leó pápa búcsúszavai a Piazza del Plebiscito elhagyása előtt

Nos, mielőtt útra kelnénk, mondjunk köszönetet a kórusnak és a ma este közreműködő összes zenésznek. Köszönöm! És köszönet minden betegnek, akik elkísértek minket ezen az estén: különleges áldás szálljon rátok! Köszönöm, köszönöm… Köszönöm mindenkinek, és: »Éljen Nápoly!«

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media