14 óra 03 perckor XIV. Leó pápa megérkezett a pompeji szentély fogadóterére, ahonnan helikopterrel indult Nápoly felé. A landolás a Rotonda Diaz-nál 14 óra 17 perckor történt meg.

Érkezésekor a Szentatyát Domenico Battaglia bíboros, nápolyi érsek; Roberto Fico úr, Campania tartomány elnöke; dr. Michele Di Bari, Nápoly prefektusa; valamint dr. Gaetano Manfredi, Nápoly polgármestere fogadta.

Ezt követően a pápa gépkocsival a nápolyi dómhoz hajtatott.

Mielőtt belépett volna a székesegyházba a papsággal, a szerzetesekkel és a szerzetesnőkkel való találkozóra, a Szentatya néhány kötetlen szót intézett a kint várakozókhoz.

A Legméltóságosabb Oltáriszentség imádása, Domenico Battaglia bíboros köszöntője, az ajándékcsere, a közös ima és egy evangéliumi szakasz felolvasása után a Szentatya elmondta beszédét.

A találkozó végén a sekrestyében a pápa üdvözölte az Egyházmegyei Hivatal néhány munkatársát.

Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa beszédét, amelyet a papsággal, a szerzetesekkel és a szerzetesnőkkel való találkozó során mondott el:

A Szentatya szavai a püspökökkel, a papsággal, a szerzetesekkel és a szerzetesnőkkel való találkozás előtt

Szia Nápoly! Jó napot! Azért jöttem Nápolyba, hogy megtaláljam azt a melegséget, amelyet csak Nápoly tud nyújtani! Köszönöm ezt a fogadtatást! Köszönöm! Isten áldása, hogy együtt lehetünk; nagyon örülök, hogy itt lehetek ma délután: ez egy igen rövid, de nagyon jelentőségteljes időszak. És az első állomás éppen itt, a Dómban, Nápoly székesegyházában van, ahol le akarom róni tiszteletemet Szent Januáriusz előtt is, aki oly fontos a ti kegyességetek és hitetek számára!

Köszöntöm Őeminenciáját és mindannyiótokat; köszönöm, hogy itt vagytok! Együtt fogunk imádkozni, kérjük Isten áldását mindannyiótokra és egész Nápolyra. Köszönöm! Köszönöm!

Eminenciás Úr, Excellenciás Urak,
kedves papok, szerzetesnők és szerzetesek,
testvéreim!

Köszönöm, Eminenciás Bíboros Úr a köszöntést, amelyet a jelenlévők és az egész nápolyi egyház nevében intézett hozzám. Nagy öröm számomra, hogy ellátogathatok ebbe a művészetben és kultúrában oly gazdag városba, amely a Földközi-tenger szívében fekszik, s melyet – a sok nehézség súlya ellenére – egy összetéveszthetetlen és vidám nép lakik. Tisztelt elődöm, Ferenc pápa, amikor 2015-ben itt járt, azt mondta: »Az élet Nápolyban soha nem volt könnyű, de soha nem volt szomorú! Ez a ti nagy erőforrásotok: az öröm, a vidámság« (Találkozó Scampia lakosságával, 2015. március 21.). Ma azért is vagyok itt, hogy engedjem: rám is átragadjon ez az öröm. Köszönöm a fogadtatást!

A barátság és a testvériség e szellemében szeretnék megosztani veletek egy rövid elmélkedést, amely reményeim szerint megerősít és bátorít benneteket az úton, valamint hasznos szempontokat kínál az egyházi és lelkipásztori élethez.

Van egy szó, amely a szívemben visszhangzik, amikor az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi szakaszt hallgatom: ez a szó a gondoskodás. Ahogy az a két tanítvány, mi is gyakran úgy járjuk utunkat, hogy nem sikerül értelmeznünk a történelem jeleit, s olykor – a sok probléma, vagy a megvalósulni nem látszó személyes és pasztorális remények miatti elcsüggesztettségünkben és csalódottságunkban – arcunk szomorú, szívünk pedig keserűséggel van tele. Jézus azonban mellénk szegődik és velünk jár, elkísér bennünket, hogy megnyisson egy új világosság felé: az övé annak a magatartása, aki gondoskodik rólunk.

A gondoskodás ellentéte az elhanyagolás. Ekkor rögtön eszünkbe jut néhány példa: az utcák és a városszéli szegletek elhanyagoltsága, a közös tereké, a külvárosoké, és még inkább mindazon helyzeteké, amikor magát az életet hanyagolják el, s amikor nehezünkre esik megőrizni annak szépségét és méltóságát. Szeretném azonban, ha mindenekelőtt a belső gondoskodás fontosságánál állnánk meg, amely tulajdonképpen szívünk, emberségünk és kapcsolataink gondozása.

Ezt elsősorban azoknak mondom, akik az Egyházban felelős tisztségre, kormányzati szolgálatra vagy különleges felszenteltségre kaptak hivatást. Elsősorban a papokra, a szerzetesnőkre és a szerzetesekre gondolok, mert a szolgálat terhe és az abból fakadó belső fáradtság ma bizonyos szempontból még megterhelőbbé vált, mint a múltban volt.

Nápoly ezerarcú város, ahol a múlt kultúrája és hagyományai keverednek a modernséggel és az újításokkal; olyan város, ahol a spontán és pezsgő népi vallásosság összefonódik a számos társadalmi törékenységgel és a szegénység sokféle arcával; ősi, de állandó mozgásban lévő város, melyet nagy szépség tölt be, ugyanakkor sok szenvedés sújt, sőt, az erőszak vére is beszennyez.

Ebben az összefüggésben a lelkipásztori tevékenység hivatása az evangéliumi üzenet folyamatos megtestesítése, hogy a megvallott és megünnepelt keresztény hit ne korlátozódjon csupán néhány érzelmi eseményre, hanem mélyen hassa át az élet és a társadalom szövetét. A teher azonban – különösen a papok számára – igen nagy. Gondolok arra a fáradságra, amellyel a hozzátok érkező élettörténetek meghallgatása jár; arra, hogy fel kell kutatnotok a legrejtettebb sorsokat, amelyeknek napvilágra kell kerülniük; s arra a kitartásra, amellyel az evangéliumot hirdetitek, hogy az a remény távlatát nyújtsa és a jó melletti döntésre bátorítson. Gondolok a megfáradt családokra és a gyakran tanácstalan fiatalokra, akiket kísérni szándékoztok, valamint mindazon emberi, anyagi és lelki szükségletekre, amelyeket a szegények bíznak rátok, amikor plébániáitok és egyesületeitek ajtaján kopogtatnak. Ehhez gyakran a tehetetlenség és az irányvesztettség érzése társul, amikor azt tapasztaljuk, hogy nyelvezetünk és cselekvéseink nem tűnnek megfelelőnek a mai új kérdésekre és kihívásokra, különösen a fiatalok tekintetében. Ez az emberi és lelkipásztori teher bizony súlyos: azzal a kockázattal jár, hogy elnehezít, felőröl, s felemészti energiáinkat, amit olykor még tovább fokozhat bizonyos fokú magány és a lelkipásztori elszigeteltség érzése.

Ezért van szükségünk a gondoskodásra. Mindenekelőtt a belső és lelki élet gondozására: azáltal, hogy az imádságban folyamatosan tápláljuk az Úrral való személyes kapcsolatunkat, és fejlesztjük magunkban a képességet, hogy odafigyeljünk arra, ami bennünk zajlik, hogy gyakoroljuk a megkülönböztetést, és hagyjuk, hogy a Szentlélek megvilágosítson bennünket. Ehhez arra a bátorságra is szükség van, hogy tudjunk megállni; hogy ne féljünk az evangélium fényében megvizsgálni megélt személyes és lelkipásztori helyzeteinket, nehogy a szolgálatot puszta elvégzendő feladattá fokozzuk le.

Szolgálatunk gondozása ugyanakkor a testvériségen és a közösségen keresztül is megvalósul. Olyan Istenben gyökerező testvériség ez, amely a barátságban, a kölcsönös kísérésben, valamint a lelkipásztori tervek és kezdeményezések megosztásában nyilvánul meg. Ezt úgy kell tekintenünk, »mint a szolgálattevők identitásának alkotóelemét, nem pedig csupán eszményként vagy szlogenként« (A jövőt teremtő hűség kezdetű apostoli levél, 16). Ugyanakkor – éppen mivel ma egy összetettebb és szabdaltabb kulturális környezetben élve jobban ki vagyunk téve a magány sodrásának – a testvériséget ápolni és előmozdítani kell, akár a »közös élet új, lehetséges formái« (uo., 17) révén is, amelyekben a papok segíthetik egymást, és közösen dolgozhatják ki a lelkipásztori cselekvést. Nem csupán arról van szó, hogy részt veszünk néhány találkozón vagy eseményen, hanem arról, hogy munkálkodjunk az individualizmus kísértésének legyőzésén. Tekintsünk magunkra úgy, mint papok és szerzetesek közösségére! Gyakoroljuk a közelség művészetét!

Ferenc pápa kijelentette, hogy az egyházmegyéinkben elterjedt bizonyos fokú individualizmusra »a testvériség választásával kell válaszolnunk«. Majd hozzátette: »Ezt a közösséget úgy kell megélnünk, hogy keressük az időknek és a helyi valóságnak megfelelő konkrét formákat, de mindig apostoli távlatban, missziós stílusban, testvériségben és életvitelünk egyszerűségében« (Találkozó az egyházmegyés papokkal, Cassano all’Jonio, 2014. június 21.).

Ne feledjük azt sem, hogy a közösségnek ez az igénye elsősorban mint megkeresztelteket érint bennünket, akiket arra hívtak, hogy Krisztus egyetlen Egyházát alkossuk. Ezért keresnünk, ösztönöznünk és megélnünk kell ezt minden emberi és lelkipásztori kapcsolatunkban, amelyekben elsődleges fontosságú szerep jut a világi hívőknek és a lelkipásztori munkatársaknak. Az Úr követésében való közös járás és az evangelizáló küldetés folytatása – a különböző karizmák és szolgálatok megbecsülése révén – magára az Egyház identitására ad választ: az Egyház a közösség misztériuma, és a keresztségtől fogva mindenki arra hivatott, hogy az épület élő köve, az evangélium apostola és az Isten Országának tanúja legyen.

Ezzel kapcsolatban tudom, hogy az egyházmegyei zsinat megünneplésével a kegyelem idejét éltétek meg. Olyan folyamat volt ez, amely újra mozgásba hozta az egész egyházi közösséget, arra hívva, hogy vizsgálja felül saját létmódját és az evangélium hirdetésének módját ezen a földön. Szeretnélek arra hívni benneteket, hogy őrizzétek meg és tegyétek magatokévá mindenekelőtt a zsinat módszertanát: a kölcsönös meghallgatás gyakorlatát, a senkit ki nem rekesztő bevonódást, valamint a plébániák, a különböző társulások, a megszentelt életűek és a világi hívők közötti emberi, pasztorális és lelki összefogást – törekedve arra, hogy hangot adjatok azoknak is, akik rendszerint a peremre szorulnak. Ez a figyelem világosan felszínre hozta az elvárásokat, a sebeket és a reményeket, felvázolva előttetek egy olyan Egyház képét, amely hivatott kilépni önmagából, megújítani stílusát, és a remény világosságaként megtestesülni az emberek között.

Azt kérem tehát tőletek: figyeljetek egymásra, járjatok együtt, alkossátok meg a karizmák és szolgálatok szimfóniáját, és így találjátok meg a módját annak, hogyan váltsatok a megőrző lelkipásztorkodásról egy olyan missziós szemléletű lelkipásztorkodásra, amely képes megszólítani az emberek valóságos életét.

Ez olyan küldetés, amely mindenki közreműködését igényli. Egy olyan városban, amelyet egyenlőtlenségek, az ifjúsági munkanélküliség, az iskolai lemorzsolódás és a családok törékenysége sújt, az evangélium hirdetése nem képzelhető el konkrét és szolidáris jelenlét nélkül, amely mindenkit és minden egyes embert – papokat, szerzeteseket és világiakat egyaránt – bevon. Az egyházi életnek és a lelkipásztorkodásnak mindenki aktív alanya, és nem csupán segítője; azért, hogy mindenki elkötelezettsége és tanúságtétele egy jelen lévő és figyelmes közösséget formáljon, amely képes kovászként hatni a tésztában. Olyan közösséget, amely tud olyan utakat tervezni és ajánlani, amelyek segítenek az embereknek megélni az evangélium tapasztalatát, és abból indíttatást meríteni Nápoly városának megújításához.

Szeretett testvéreim! Tudom, milyen különleges kötelék fűz benneteket védőszentetekhez, Szent Januáriuszhoz; de Isten kegyelme oly bőkezű volt hozzátok, hogy történelmetek során számos más szentet is támasztott. Az ő oltalmukba és Máriának, a Mennybe felvett Szűznek, a gondoskodó Anyának közbenjárásába ajánllak benneteket. És ne feledjétek: egy szerelmi történet részesei vagytok – az Úr népe iránti szeretetének történetéé –, amely már előttetek elkezdődött, és nem veletek ér véget; benne vagytok ebben mint egyedi és nélkülözhetetlen mozaikkövek; azért vagytok benne, hogy még a sötétség sűrű szövevényében is fényt gyújthassatok.

Ne féljetek, ne csüggedjetek, és legyetek ezen Egyház és e város számára Krisztus tanúi és a jövő magvetői!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media